Csantavéren galoppol a bűnözés! Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem bántja. Merthogy a mi politizáló elöljáróinkat egyáltalán nem foglalkoztatja a bűnügyi statisztika. Márpedig akkor nem is nyújthatnak tájékoztatást az itteni lakosságnak arról, hogy például az elmúlt tíz évben, vagy tavaly, vagy csak ebben az esztendőben mennyi bűneset történt, hány betörés, hány lopás, milyen értékű/mértékű az okozott kár, hány esetet derítettek fel, kik az elkövetők és azok milyen büntetést kaptak. Hogy lehet a bűnözést visszaszorítani? Miként lehet a falu házait és annak lakóit megvédeni? Hogy lehetne ezt a települést újra biztonságossá, élhetővé, vonzóvá tenni? Ezekre a kérdésekre tömény csend a felelet.
A Szabadka községhez tartozó Csantavéren az utca számít a leghatásosabb tájékoztatási eszköznek, mert leginkább ott értesülnek a falu lakói mindazokról az eseményekről, amelyek a településen történnek. Napi, heti szinten százféle információ cserél gazdát, egyebek közt olyan hírek, értesülések is, amelyek a falu rendkívül rossz közbiztonságára vonatkoznak.
Az áldatlan állapot, amit túlnyomó részt a sorozatos lopások, betörések idéznek elő, már legalább két évtizede tart. Ez a probléma azóta megoldatlan, és nagyon úgy fest, hogy mégcsak szándék, akarat sincs az elhatalmasodott garázdálkodás felszámolására – legalábbis a tétlenség, az események mozdulatlan szemlélése erre enged következtetni.
Pedig az elmúlt években történtek olyan bűncselekmények is, amelyek már nem a hétköznapi tyúklopások kategóriájába tartoznak, amelyek során nagy összegű készpénzt, értékes ékszereket, drága szerszámokat és műszaki cikkeket tulajdonítottak el, sőt olyan esetek is előfordultak, amikor az elkövetők az előre kiszemelt áldozatok életére törtek. Azok elmondása alapján azt lehet tudni, hogy vagy elkábították őket, vagy ellökték, megütötték/megverték, de az is előfordult, hogy késszúrással fenyegették vagy éppen az ágyban, a takaróba göngyölve fojtogatták. Volt, aki a sérülései miatt orvosi ellátásra szorult.
Az elmúlt héten tovább fokozódtak a szörnyűségek, ugyanis megtörtént az, amitől már régóta tartanak a csantavériek: hogy előbb-utóbb halálos áldozata is lesz a drasztikusan megszaporodott, félelmetesen eldurvult betöréseknek. És ahogy lenni szokott: a rossz előérzet jónak bizonyult. Gyilkosság történt. A szóbeszéd szerint nem is akármilyen. Hidegvérrel, különös kegyetlenséggel elkövetett. Egy hatvanöt éves férfit öltek meg több szúrással, akire – hosszabb idő után – vérbe fagyva találtak rá. Bózsity Sándort a falu nem kötekedő, nem duhajkodó embernek ismerte, ellenkezőleg: visszavonultan, magányosan élt az iskola közelében lévő házában. Gyakran látták, amint a Csík-ér partján pecázgatott, vagy a buszmegállóban üldögélt, beszélgetett a padon.
Az egykori szabadkai Zorka Műtrágyagyárhoz tartozó Nitrogénművekben (Azotara) dolgozott, ott érte üzemi baleset, aminek következtében az egyik karja megsérült. Ki tudja, talán éppen ez akadályozta meg abban, hogy megvédje magát, amikor valaki(k) rátámadt(ak). A szóbeszéd szerint néhány héttel a tragédia előtt egyszer már betörtek hozzá és elvitték a pénzét – nyugdíjas volt. A férfi eltűnésére a szomszédok figyeltek fel, ők jelentették. (Az utcában, amelyben lakott, már több betörés is történt. Legutóbb szeptember 10-én, amikor egy betört ablakot és egy megrongált bejárati ajtót, a lakásban pedig óriási felfordulást hagyott maga után az ellopott pénzzel és ékszerrel távozó bűnelkövető.)
A legutóbbi csantavéri történések akaratlanul is felidézik azt a szintén gyilkossággal végződött esetet, amely nem is olyan régen az Óbecse községhez tartozó Péterrévén rázta meg a falu lakosságát. A sajtó így számolt be róla: „Július 18-án egy éjszakai rablás során meggyilkolták otthonában Bora nénit. A 74 éves péterrévei özvegyasszonyhoz, Péter Borbálához két nappal korábban is betörtek.”
„A nőt egy a fejére mért ütéssel gyilkolták meg az elkövetők, akik a házát mentek kirabolni, majd elszöktek a helyszínről. Az asszony holttestét egy rokona találta meg, aki értesítette a rendőrséget.”
„Bora néni feltételezett gyilkosait rövid idő alatt kézre kerítette a rendőrség. De milyen az élet egy faluban, ahol szinte következmények nélkül lopnak, rabolnak, fenyegetnek, megvernek – egyre többször, és nem csak éjszaka?”.
Minden töprengés nélkül megválaszolhatjuk az óbecsei újságíró által feltett kérdést: olyan az élet Péterrévén, amilyen az élet Csantavéren. A két település sok tekintetben hasonló: nagyságban, a lakosság számát illetően, a lepusztultságban, a sorsára hagyottságban. Mindkettő a rossz közbiztonságáról ismert. Itt is lopnak, ott is lopnak. Itt is évtizedek óta, ott is évtizedek óta. Itt is néhány család az, aki rettegésben tartja az egész falut, meg ott is. Itt is tehetetlenül zúgolódnak az emberek, ott sincs kinek panaszkodniuk. Már itt is gyilkossággal végződött egy betörés, már ott is kioltották egy ártatlan ember életét.
Ha valaki nyitott szemmel jár a csantavéri utcákon, lehetetlen nem észrevennie a rácsokkal felszerelt vagy éppen bedeszkázott ablakokat, a szögesdróttal megerősített kapukat, utcai kerítéseket, a törött üvegdarabokkal óvott faltetőket. A látvány magáért beszél. Az nem hazudik. Nem szépíti meg a valóságot. Csak végig kell néznie az elhagyott, lakatlanul álló épületeket, a félig lerombolt, teljesen kifosztott házakat, a tetők alá felszerelt kamerákat, és azonnal tudni fogja, milyen helyen jár, meg azt is, hogy milyen ezen a településen a közbiztonság. Az összkép tükrözi az itt uralkodó állapotokat.
Csantavéren a fürdőt le lehetett bontani – persze apránként – úgy, hogy senkinek a haja szála sem görbült. Nálunk a strand nem csak egy kis- meg egy nagymedencéből állt. A területén volt két különálló lakás, egy óriási terasz konyhával, és kétoldalt sok-sok fából, deszkából épült kabin meg egy nagyon hosszú kerítés. Rendezett, fásított füves területtel. Valakik ezt mind eltüntették. Csak az maradt belőle, amit nem lehetett elvinni: a medence és a betonból készült napozólépcsők. (Aki tudja, hogy harminc évvel ezelőtt milyen volt, annak nehéz a szíve, amikor arrafelé jár.)
Aztán megkezdték az ép ésszel föl nem fogható módon felszámolt földműves-szövetkezet székházának a tönkretételét. Az egy hatalmas, emeletes saroképület irodahelyiségekkel, a boldog időben konyha és étterem is működött benne. Több alkalommal is betörtek, kifeszítve a hátsó, az udvari bejárat ajtaját, és kipakolták a szekrényeket, az íróasztalokat, a székeket és az írógépeket, de ellopták még a szőnyegeket is. Leszedték az ajtókat, betörték az ablaküvegeket (a harminc dupla ablakból talán csak kettő-három maradt épen), az ablakszárnyak egy részét pedig már el is vitték, alighanem téli tüzelőnek. Nem kevés hulladékot, szemetet, koszt hagyva maguk után. Az egyik falubeli képtelen volt nézni ezt az elvetemült garázdálkodást, és megjavította a bejárati ajtón a zárat, az ajtót is és OSB-lapokkal lezárta az egykori menza üresen tátongó ablakait meg több irodahelyiség ablakát is. Persze a pusztítás emiatt nem állt meg, egyre csak folytatódott.
Az emeleti részen volt egy jól felszerelt irodahelyiség: bútorral, számítógéppel, telefonnal, értékes szerszámkészletekkel és könyvritkaságokkal, zenei és oktató CD-kel… A berendezést teljesen használhatatlanná tették, ami pedig értéket képviselt, azt elvitték. És soha senki semmit nem látott, semmit nem vett észre. Sose derült ki, hogy kik voltak az elkövetők. Csak gyanítani lehet, hogy nem a világ gitárvirtuózainak szenvedélyes rajongói és nem is magyar történelem és irodalom szerelmesei. De akkor mit kezdtek az ilyen tartalmú hanghordozókkal és azokkal a válogatott kiadványokkal, amelyeket a könyvbarát tulajdonosuk több évtizeden át szorgalmasan összegyűjtött? (Torokszorító történet.)
Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem bántja. Merthogy a mi politizáló elöljáróinkat egyáltalán nem foglalkoztatja a bűnügyi statisztika. Márpedig akkor nem is nyújthatnak tájékoztatást az itteni lakosságnak arról, hogy például az elmúlt tíz évben, vagy tavaly, vagy csak ebben az esztendőben mennyi bűneset történt, hány betörés, hány lopás, milyen értékű/mértékű az okozott kár, hány esetet derítettek fel, kik az elkövetők és azok milyen büntetést kaptak. Hogy lehet a bűnözést visszaszorítani? Miként lehet a falu házait és annak lakóit megvédeni? Hogy lehetne ezt a települést újra biztonságossá, élhetővé, vonzóvá tenni?
Ezekre a kérdésekre tömény csend a felelet. A vezetőség kérhetne ugyan ez ügyben rendszeres tájékoztatást, ha akarna. De nem akar. Márpedig tudniuk kéne, hogy milyen elképesztő szörnyűségek történnek abban a faluban, amelyet ők képviselnek. Sőt: ahol olyan katasztrofális a közbiztonság, mint a mi szülőfalunkban, ott ezt kötelezően meg is kellene tenni, és a polgárokat idejekorán felvilágosítani.
Csakhogy a vezetőség akkor sem szólalt meg, amikor az egészségházban megszüntették az éjszakai és a hétvégi ügyeletet, és amikor sofőröstől elvitték a mentőautót. Ennek már három hónapja. Az elmúlt hetekben olyan hír is szárnyra kapott, hogy a tervszerű leépítés következő intézkedése az lesz, hogy bezárják a gyermekorvosi rendelőt is, és már az az idő sincs messze, amikor majd az általános orvos is csak meghatározott napokon fogadja a falu betegeit. Ez utóbbit már alkalmazzák több Szabadkához tartozó (kisebb) településen.
Ez a most történt gyilkosság felrázza-e majd az embereket, és szólásra bírja-e vezetőinket?
Az írás eredetileg Bozóki Antal blogján jelent meg, Szabó Angéla által.
