Tíz éve nem sokat változott az a központi érv, amellyel a bírálók a Vajdasági Magyar Szövetség politikáját kifogásolják. Az argumentum lényege, hogy a VMSZ hatalomgyakorlásának egyes lényeges elemei eltúlzottak, célt tévesztőek és társadalmilag károsak. Hogy mi a párt neve, kik a felelős képviselői, az önmagában valahol érdektelen tény. Lehet az elnök vezetékneve Pásztor, de lehet más is. Bizonyos mértékig még az ideológiai irányultság is mellékes. A lényeg, hogy az általuk végzett hatalomgyakorlás bizonyos keretek között reked-e, vagy sem. S ha nem, akkor meg kell vizsgálni, milyen és mekkora kárt okoz abban a közegben – a vajdasági magyarban –, ahol ezt a hatalmat gyakorolni képesek.
Hogy lassan tíz évvel ezelőtt miért rengette meg súlyos válság a néhai Pásztor István vezette pártot, arról bizonyos törésvonalak mentén megoszlanak vélemények. A VMSZ-en belül „az életünkre való törésről“, valamiféle hátbaszúrásról lehet hallani még most is. Bizonyosan voltak a párton belüli vagy kívüli lázadók között olyanok, akik helyezkedtek, de ez mellékes. A válság valódi oka a korlátokon átlépő Pásztor István-i hatalomgyakorlás volt – amely akkor épp a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatát igyekezett megtörni, de az végül elmaradt, noha az eseménysor elszenvedői csoportos és egyes esetekben egyéni szinten is hosszú évekre az „árnyékos“ oldalra kerültek. S, hát, nem voltak egyedül…
Az említett epizód mindössze egyetlenegy abban a sorozatban, amit a VMSZ csendes módon mindig is végzett az elmúlt mintegy másfél évtizedben. Ha a párt bármiféle nyitásban gondolkodik, elkerülhetetlen, hogy ne nézzen szembe ezekkel az esetekkel – ha ugyan össze tudná számolni mindegyiket. Másképp fogalmazva: nagyon súlyos önvizsgálatot kéne tartani, zavarba ejtő őszinteséggel kéne szembenézni Pásztor István elnökségének árnyékos oldalaival. A feladat ugyanaz volna, mint amit tíz évvel ezelőtt is sokan kértek a párttól.
Pásztor Bálint hovatovább egy éve felel a VMSZ irányításáért. Ha nem is nagy, de azért mégiscsak a levegőben lógó kérdés volt, hogy mennyire veti el ő, ill. felelős társai a nem túl elegáns hatalmi eszközök használatát, meg úgy egyáltalán az erőből való politizálást. Hogy e téren kevés változásra számíthatunk, azt előzőleg már a Szelevényi csárda 2021-es illegális lebontásakor VKT-elnökként való megnyilvánulása is mutatta – ugyanis védelmébe vette a bontást végző és az önbíráskodás bűncselekményét elkövető tettest. Pártelnöki működése óta pedig számos közvetett (ezekből mindig több van) és közvetlen jel utal arra, hogy gyakorlatilag semmilyen változás nem következett be a VMSZ politikai kultúrájában. Legutóbb Hajnal Jenő minden formalitást és jó ízlést mellőző „felkérése“ a Létünk főszerkesztői posztjára mutatta, hogy már igazából a látszatra sincs kedve adni.
A párt október 23-i ünnepségén pedig megmutatkozott, hogy a politikai elégtétel vétele ugyanolyan fontos része a VMSZ jelenlegi vezetésének, mint ahogyan a korábbinak is az volt bármikor az elmúlt másfél évtized során. Akit érdekel Pásztor Bálint beszéde, az megtalálhatja azt a releváns sajtóorgánumoknál. A dolog lényege, hogy az esten annak a népszínházas társulatnak léptek fel a tagjai, akik ellen a párt súlyos hibákat követett el egy évtizede. A pártelnök nem követte meg őket, nem kért nyilvánvaló bocsánatot a nyilvánosság előtt. Érdemes újraolvasni azt a nyilatkozatát, amikor hivatalosan is pártelnökké nyilvánították:
„…hiszem, hogy a vajdasági magyar értelmiségnek van egy olyan rétege, amely az elmúlt években távolabb került tőlünk, mint ahogyan az egészséges lett volna. Én az ő irányukba szeretnék nyitni. Mindazonáltal a párttagság számára világossá tettem, hogy ez nem jelent sem amnesztiát, sem amnéziát. Szerintem nem releváns beszélgetőpartnerek azok, akik az életünkre törtek, akik megpróbálták szétszakítani a pártot, az akkori pártvezetés ellen pedig puccsot végrehajtani, akik hamis alternatívát kínáltak fel, majd két hónapra rá beleuntak a dologba, és saját harcostársaikat is a sorsukra hagyták. Nem gondolom azt, hogy ők bármit is fel tudnának kínálni a vajdasági magyarságnak, hiszen azok, akik saját legközelebbi munkatársaik mellett a közösséget is cserben hagyják, nem számíthatnak a közösség bizalmára.“
Az amnesztia árulkodó kifejezés. Világos, hogy metaforaként szerepel a szövegben, de ezt most hagyjuk, a tünetértéke a lényeges. Jogi terminusról lenne szó, amelyet a való életben szigorúan meghatározott körülmények között alkalmazhat az illetékes személy. Egy mezei pártelnök viszont nem. Semmi köze hozzá. Kivéve persze, ha valamilyen vélt felhatalmazásnál fogva ő ezt vindikálja magának (emlékezhetünk, Pásztor István például még ereje teljében a „közösség vezetőjének“ kiáltotta ki magát). Ill. ha ő erre jogot tart, eszébe juthatna, hogy a túlsó oldalon a párt által megsértetteknek is rendelkezniük kéne az amnesztia jogával. Retorikailag megadta nekik ezt a lehetőséget? Létrehozott egy olyan őszinte és bizalmi teret, ahol ez megvalósulhat?
Ugyancsak problémás az amnézia kifejezés. Több szempontból is. Az egyik: a Magyar Mozgalom alapítói közül néhányan idejekorán visszatértek a VMSZ-hez. Nem tudni arról, hogy „bűnükkel“ szembesítenék őket. Mi több, egyszerű hatalompszichológiai szempontból ők igencsak jól jönnek a pártnak, hiszen újsütetű hűségük valószínűleg igencsak erős. A (párt)közösség bizalmát alighanem élvezik, „eltévelyedésüket” feledés borítja.
Végül tünetértékű az is, ahogyan Pásztor Bálint a már gyakorlatilag nem is létező MM-en vesz immáron sokadjára jelképes elégtételt. Eleve az „életünkre törtek” kifejezés nevetségesen túlzó. Nincs abban semmi különös, ha egy párttagság valamilyen törésvonalak mentén meghasonul, majd a kiváló csoport új szervezetet alapít. Vagy a VMSZ is a történeti VMDK-sok „életére tört” volna 30 éve? Pásztor ráadásul teljesen hamis módon úgy festi le a helyzetet, mintha a szervezet képviselői „megunták” volna a szervezetépítést. Jól tudhatja, hogy Varga László, majd Korhecz Tamás a VMSZ hathatós és nem is akármilyen aknamunkájának köszönhetően kerültek ki a közéletből. Varga gyakorlatilag a parlamenti képviselői széktől fosztotta meg magát azzal, hogy elkezdett a problémákról beszélni. Azt is tudhatja Pásztor Bálint, hogy pártja nem félt több szálon keresztül a legkülönbözőbb eszközöket bevetve sarokba szorítani még akár olyan embereket is, akikre csupán az a gyanú vetült, hogy esetleg az MM-hez lehetnek közel. Van köztük olyan is, akinél ez a nyomás is szerepet játszott abban, hogy külföldre költözzön.
Összefoglalva, a dal a régi: „amnesztia“ és „amnézia“ a párttól, ill. annak elnökétől függ. A politikai versenytársakba pedig a lábukat törlik. Persze mindig van visszaút, mindig lehet nyitni – de most nem ezt látjuk.
VATAŠČIN Péter
Fotó: Pannon RTV
