Hétfő, november 18., 11 óra 13 perc: „Jó napot, Jánoska, tudja hol voltam? Ne is kérdezzen semmit, mondom: operában Pesten, színházban Szabadkán, megyek a Desirére, ezekből lesz egy írás, de nem emiatt hívom, hanem mert születik a héten egy másik, ami arról szól, hogy a művészetnek köszönhetően hogy tud az ember ember maradni ebben a materialista, önző, megbolondult világban.”
Így néztek ki a mi beszélgetéseink, eszmecseréink, amelyek közül a legutóbbi is 22 percig tartott, és úgy fejeződött be, hogy:
„No, akkor, cicamica, a Széljegyzetek mindennapjainkról rovatnak ezúttal másfél oldal kellene a novemberi utolsó számba, ma megírom, holnap hagyom állni, hogy érjen, szerdán legépelem, csütörtökön ott lesz, maga meg majd ad neki egy jó címet.”
Aki ismer, hát ugyan nem mondaná rám, hogy cicamica, de tőle még ez a megnevezés is olyan aranyosan csengett, hogy sosem szóltam érte.
Fáj most a betűvetés, a fülemet is sérti a billentyűzet hangja.
Tanárnő, én ezt az írást sosem akartam megírni. Sosem. Tudja jól, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni, de még egyszer mondom, hogy sosem. De ha már mégis meg kellett írni, hát azért is választottam ezt a nyitóképet hozzá, és kérem szépen, nem tudom, hogy, de valahogy olvassa el, jusson el a szöveg a Tanárnőhöz. Az a másfél oldal miatt ne idegeskedjen, megoldjuk majd, mint a múltkor, amikor elveszett a már begépelt szöveg, azt is megoldottuk (jól van, tudom, igaza van, úgy oldottam meg, hogy vasárnap délután újragépeltettem magával, harminchét év korkülönbség ide vagy oda, de ne felejtse el, hogy a Tanárnő ajánlotta, én meg elfogadtam). De az űrnek, amit a távozása után hagyott, a betöltésére mi már kicsik és kevesek vagyunk.
Mindössze két dolog van, amit én most szeretnék elmondani a Tanárnőről. Az egyik az, amikor közölte, meghívták a Hét Nap ünnepségére, és ő erről írni fog, mi pedig jelentessük meg a Családi Körben.
„Tudja, Jánoska, ők sosem írnának magukról, de nekünk példát kell mutatni, felül kell emelkedni az emberi gyarlóságon, és meg kell mutatni, milyen nagyok vagyunk, hogy még a konkurenciát is úgy kezeljük, hogy fentről a Jóisten büszkén tekint le ránk. Az uraságok, akik pedig megosztották a közösséget jó és rossz magyarokra, meg gondolkozzanak csak el, hogyan jelenhet meg a hetilapban egy írás a másik hetilapról!”
A másik kijelentése – és most már kénytelen vagyok a legutóbbi helyett azt írni, hogy – az utolsó beszélgetésünk során hangzott el:
„Úgy döntöttem, nem vezetek többé autót. Nem érzem már magam biztonságban a volán mögött. Ez a szabadkai közlekedés már nem nekem való, gyalog mindenhová eljutok, ha meg masszázsra és Zomborba kell menni, arra ott a taxi. De magának elárulom, mi lett a Kati kicsi kocsijának a sorsa, az ugyanis marad a Kati kicsi kocsija, mivel a múlt héten odaajándékoztam a takarítónőmnek, és őt is Katinak hívják. Kiderült, hogy van jogosítványa, de nincs autója, hát most már az is lett neki.”
Tanárnő, nyugodjon békében!
Tőke János, Káich Katalin, Beszédes Dévavári Valéria és Hózsa Éva (Fotó: Révész Róbert)
