„Jól gondoltam, hogy nem lesz gond a hétfői nagygyűléssel Belgrádban, hogy az nem lesz sikeres, hiszen számtalan hibát elkövettek” – mondotta volt a szerb uralkodó államfő a hét elején, egy bakui látogatás alkalmával. Aleksandar Vučić az ENSZ égisze alatt szervezett, a klímaváltozásoknak szentelt csúcsra utazott Azerbajdzsán fővárosába, de gondolatai még ott is a hazai tüntetések körül forogtak. Meg akörül, hogy milyen jó lenne egy gáztüzelésű bazi nagy hőerőművet építeni, csak hát ahhoz pénz és gáz kellene, amúgy minden más adott is lenne, hiszen Szerbiában „nyáron sokkal több áram fogy, mint télen, ugyanis az életszínvonal nagyon megemelkedett, az emberek szokásai változtak, mindenki klímaberendezéseket szerel be”…
Szóval gond itt nincs tulajdonképpen, csak ezek a nyavalyás tüntetések ne lennének, amelyek még a bakui kávézást is megkeserítik. De tulajdonképpen a tüntetésekkel sincs gond, hiszen „az ellenzék számos hibát követett el, elvégre nem lehet minden tragédiát politikai poénszerzésre felhasználni, nem lehet azt mondani a népnek, hogy Vučić nem gyújtott gyertyát, mert mi akkor megmutatjuk a képet, ahol látszik, hogy gyújtottam gyertyát”…
Az ember csak nézi a bakui élménybeszámolót (és az ezernyi hasonló megnyilvánulást), és nem hisz a szemének. Ott áll az az ember, aki Szerbiában mindennek az ura, és gyertyagyújtásról meg politikai poénszerzésekről hadovál, miközben az ország még nem tért magához az újvidéki vasútállomás épülete előtetőjének leszakadása hangjaitól.
A tizennégy halottat eltemették, a vasútállomás épületét lezárták, az élet megy tovább, nincs itt semmi látnivaló, üzeni ezekkel a mondatokkal az elnök. Persze, elmondja, hogy „az emberek aggódnak” az „újvidéki baleset miatt” és „felelősöket keresnek”, ezért ő aztán határozottan „elvárja a szerb kormánytól, hogy tanúsítson felelősséget”. És aztán belekezd egy szövevényes eszmefuttatásba, miszerint ő tudja, hogy „egyes emberek szándékosan nem mondtak le” (miért, le lehet véletlenül mondani? – kérdezi a bennem rejlő nyelvész), „vagy nem engedték meg nekik, hogy lemondjanak az újvidéki tüntetés előtt, hogy aztán ne lehessen azt mondani, hogy valakinek a nyomására mondtak le”.
„Itt van most a lehetőség, mutassátok meg erkölcsi és politikai felelősségeteket!” – szólította fel Szerbia elnöke a meg nem nevezett valakiket.
Azt mondja az államfő: megkérte az ügyészeket, hogy folytassák szorgalmasan a munkájukat annak érdekében, hogy megállapítsák a büntetőjogi felelősséget. „Meg kell mutatnunk, hogy felelősségteljes társadalom a miénk, hogy képesek leszünk büntetőjogi felelősségre vonni mindenkit, aki vétett, a politikai és erkölcsi felelősségnek azonban magasabb szintűnek kell lennie” – hangsúlyozta az az ember, aki a behavazott autópályán rekedt autósok mentésétől a parizer áráig, a szabadkai vasútállomás felirataiig és a nyugdíjak emeléséig éppen mindenben az egyetlen Szerbiában, aki a döntéseket meghozza.
Márpedig ha így van, akkor egyértelmű, kinek kellene lemondania. Akié a döntés, azé az erkölcsi és politikai felelősség is.
Aleksandar Vučić hatalmas energiákat fektetett abba, hogy ebben az országban mindenről ő döntsön. Hosszú évek kitartó munkájának eredménye, hogy eljutottunk idáig. Ő az, aki eldönti, ki lesz a miniszterelnök, kitől vesz az ország harci repülőket, kinek ad el fegyvereket, ki milyen nagyberuházást nyerhet meg, őt szólítja „főnöknek” a kormányfő… Napestig lehet sorolni, hogy hány olyan ügyben ragadta magához a döntési jogköröket, amelyekhez egyébként, a tisztségéből eredően a világon semmi köze nem lehetne. Ha pedig ez így van – márpedig így van! –, akkor bizony őt terheli a felelősség annak a tizennégy embernek a haláláért, akik egy verőfényes őszi délelőttön betontömbök alatt lelték rettenetes halálukat.
Éppúgy, ahogyan annak idején az ő lelkén száradt a belgrádi televízió tizenhat dolgozójának halála is, akik a NATO-bombázások következtében vesztették életüket. Ugyanis ma már mindenki szeret megfeledkezni róla, de azt a tájékoztatásért felelős minisztert, aki elrendelte a kötelező huszonnégy órás munkavégzést a televízióban, tudván tudva, hogy potenciális célpont az épület, Aleksandar Vučićnak hívták.
Ma pedig ő az, aki eldöntötte, melyik beruházó dolgozhat a Belgrád–Budapest-vasútvonal építésén, kinek juthatnak az ehhez az építkezéshez kapcsolódó munkálatok, kik lehetnek a fővállalkozók alvállalkozói. És ha így van – márpedig így van! –, akkor bizony lényegtelen, hogy ért-e a műszaki tervrajzokhoz.
Aleksandar Vučić szerb államfő kezéhez vér tapad. Legalább harminc ember halála szárad a lelkén. Legalább harminc ember az ő döntései miatt vesztette életét.
Lehet ezt csűrni-csavarni, magyarázkodni meg bizonygatni, hogy „de nem is úgy volt”, meg hogy hát nem dönthet ő mindenben. Tényleg lehet. De nem érdemes. Ugyanis ő az, aki kiépítette ezt a rendszert, amelyben mindenben az ő szava a végleges, az utolsó, a megfellebbezhetetlen.
Normális országokban ezért létezik a fékek és ellensúlyok rendszere. Hogy ne történhessen meg, hogy valakinek túl nagy hatalma lesz, mert az előbb-utóbb hibákhoz vezet. A hibákat meg esetenként emberéletekben mérik. Éppen úgy, ahogyan az most Újvidéken történt.
És lehet, hogy egy alulképzett mérnök döntött úgy, hogy el kell tüntetni azokat a betonkockákat, amelyek az előtető felfüggesztését biztosították, mert volt annyira hülye, hogy nem tudta, mire valók azok a kockák. De a felelősség azt terheli, aki olyan rendszert teremtett, hogy az alulképzett mérnöknek senki nem mondhatta: hülye vagy, fiam, ülj le, egyes, ezt majd olyanok csinálják meg, akik értenek is hozzá.
Amíg azok a bizonyos fékek és ellensúlyok nem épülnek vissza a társadalomba, addig csak reménykedhetünk, hogy most mindent, amit ezek a cégek az utóbbi években építettek vagy felújítottak, rapid módon újravizsgálnak.
Ezúttal tényleg hozzáértők.
Ja, és igen: arról, hogy Vučićnak sikerült kiépíteni egy ilyen rendszert, mi tehetünk. Mi, akik a szavazófülkében meghoztuk a döntést.
Talán ezt a döntést is illene mindenkinek rapid módon újravizsgálnia.
Ez legalább rajtunk múlik.
(Megjelent a Családi Kör 2024. november 14-i számában.)
