100 év. Sok, ugye? Nagyon sok! Nos, ennyi telt el az utolsó jugoszláv miniszterelnök születése óta, akit Ante Markovićnak hívtak.

Dinár

Ugyanabban a parlamentben mutatta fel karácsony előtt: a mi karácsonyunk előtt, amelyet fél világ ünnepel, az ő dinárját. Azt a pénznemet, amelyet ma cirkuszi hóbortok bemutatására használnak a nemzet képviselői. A parlamentről beszélek. Nemzeti honatyák és -anyák. Magyarul, országgyűlési képviselők. Mondhatnám azt is, hogy szégyen. De nem mondom. Egyelőre.

De nem ez volt az utolsó dinár, amelyre emlékszünk. A maira csak annyira, amennyire kell: kenyér, tej, pici húsi, káposzta salátának, majdnem ezer dinár, persze. Napi. Nem heti, nem havi.

Nem erről a dinárrál beszélek. Avramović pénzéről van szó, és az akkori bankkormányzóról. De mindenki tudja, az inflációról van szó. Adó, amelyet meg lehetett szüntetni. Csak Slobodan Milošević akarata kellett hozzá. Megkapta.

Ante Marković másképpen csinálta. Volna. Ő a józan észre meg a gazdasági logikára épített, amihez nagyon értett. Nem úgy, mint a politikához, a politikai reformokhoz, a társadalmi átalakuláshoz. Volt ugyan elképzelése, eszménye…

Horvát barátunk 1924-ben az akkori Jugoszláviában született, méghozzá november 25-én. Hadd maradjon megörökítve. Megérdemli. 2011. november 28-án hunyt el Zágrábban, az akkori független Horvátországban. Most európai uniós tag. Euróban fizetnek minden ott vásárolt termékért.

Nem engedték neki a kibontakozást sem Szerbiában, sem Horvátországban. Magyarán, sem Milošević, sem Tuđman. És ebbe haltunk bele. Mert akkor nem voltak, nem lehettek előtető-lezuhanások sem Újvidéken, sem Szabadkán, sem Banja Lukában. Akkor nem ment ilyen módon és ilyen mértékben a pénz a zsebbe, a megvesztegetés. Akkor nem volt ennyire erős építészeti maffia. Ma van. Kartell, amelyet az egyéni vállalkozók hoznak létre az érdekeik érvényesítésére. Sikeresen. A Belgrád–Újvidék–Banja Luka vonalon. Vagy máson, mindegy. Fő, hogy forog a pénz!

Egyet azonban nem értek. Miért kell újra és újra élni azokat a borzalmakat, amelyekről 2000 október elején azt gondoltuk, egyszer és mindenkorra vége? Miért kell újra és újra belesétálni ugyanabba a csapdába, és (el)hinni egy embernek, aki szereti magáról azt állítani, ő mindenhez mindenkinél jobban ért? És hogy belevitte az aranykorba azt az országot, amely egyre kisebb?

Ante Marković

Nos, elmúlt. 100 év. Még meghalunk. Meg meghalunk. Ezért a Szerbiáért. Kár volna! Aki azért akar élni, mert ez a Szerbia biztosítja számára a megélhetést azzal, hogy kiűzi a konkurenciát, a versenyt, szóra sem érdemes. De nagyon zavaró körülménynek számít. Nem így Marković miniszterelnök. Bizonyos értelemben az utolsó jugoszláv.

Meghalni Szerbiáért, vagy sem? Ez merülhetett fel a miniszterelnök úrban. Kijár neki az úr, láttam élőben, beszéltem vele. Igazi úr volt! Mosolya elbűvölő, nem, mint a maiaknak. Gondoljunk csak államfőnk mosolyára! Nos, ez az a kormányfő, aki kivezényelte a tankokat Belgrád utcáira. Igen, kommunista volt a felettese. Akkor. Miloševićnek hívták. Vagy nem hívták, de erre a megszólításra reagált: Druže…

Mindegy, Ante 1991. december 19-én visszaszolgáltatta a mandátumát, megbízatását Jugoszlávia polgárainak, mondván akkor, most nincs olyan országos orgánum, szerv valószínűleg, ahol, akinél lemondhat. Pont.

 Aleksandar Vučić

Azóta eltelt számos év. Nem akadt ilyen miniszterelnök. De akadt ilyenebb. Kormányfőhelyettes először, utána rövid időre kormányfő, majd, mikor látta, ez komoly feladat, elnök. Megígérte, soha elnök nem lesz, soha nem jelölteti magát. Jelöltette. Lett. Választott. Pont.

Most is elnök. Államfő, ha jobban tetszik. Főparancsnok, ahogy ő szereti hangoztatni, vagy (ki)mondatni másokkal. Aki a Bulevar Ratko Mladić utcatáblát a Dr. Zoran Đinđić helyére tette. Tudjuk jól, ugyanarról a személyről beszélünk, a mai állam elnökéről. Sándor uralkodóról. Már ez is sok volt róla, ennyit sem érdemel.

Egyet azonban nem értek. Miért kell újra és újra élni azokat a borzalmakat, amelyekről 2000 október elején azt gondoltuk, egyszer és mindenkorra vége? Miért kell újra és újra belesétálni ugyanabba a csapdába, és (el)hinni egy embernek, aki szereti magáról azt állítani, ő mindenhez mindenkinél jobban ért? És hogy belevitte az aranykorba azt az országot, amely egyre kisebb? Ante Marković konföderációt kínált, amit még a szlovének is elfogadtak volna. Az akkori Európai Közösség sok-sok milliárdot. Nem kellett. Mi csak az asztal alá nyomtuk a fejünket. Most is azt tesszük, titokban egy újabb háborús átrendeződésben bizva. Nem is olyan titokban. Uralkodónk a minap fejtette ki, hogy az orosz uralkodó nem fog gondolkodni az atomfegyver bevetésén.

Voltak már ilyenek, akik a világ urai akartak lenni, de elsöpörte őket a történelem. A kínai császároktól Nagy Sándoron, Cézáron, Attilán, Dzsingisz kánon át, hogy ne soroljam tovább, nagyon hosszú lenne a sor, mire eljutnánk a XX. századig. Igaz, egyiküknek sem volt olyan fegyvere, ami elpusztította volna a világot. Most van. Maradjunk annyiban, hogy Ante Marković nagy ember volt. Csak idealista.

Szerző: ÖREG Dezső