Mint amikor egy kéz halk futamokat játszik, alig érintve meg a hangszerét. Volt benne puhaság, elveszettség és némi irgalom, ahogy a férfi széttekintett a tágas szobában, és nézte, ahogy a felesége a mézeskalácsot készíti, csillagot nyom mindegyik tetejére, sorakoznak a különböző formák a tálon. Tudta, hogy mire az asztalra kerül, addig még várni kell, mint minden évben.
Ahogy napról napra közelebb került az ünnep, találgatták, hogy ki jöhetne el. Sorolták, hogy ki melyik országban él, kimondták a neveket, mert ez is hozzátartozott a hagyományhoz, a rítushoz. Felidézték az utolsó nagy családi karácsonyt, amikor a legtöbben ültek az asztal körül, aztán csak úgy emlegették: „amikor mindenki eljött”.
Elérkezett a várva várt este, eljött az a pillanat is, amikor minden elkészült, az asztalra került: a kalács, a fahéjas kandírozott gyümölcsök, a mézescsupor, a piros alma felvágva, dióval körberakva az egészséget, a születést, a családot, a szépséget, a bőséget, a szavak szépségét jelképezve. Az illatok lassan körbeértek. Halvány fények szűrődtek be szétszórva a falakon, elmosódó alakokat rajzolva, és ettől olyan érzésük támadt, mintha kívülről világítanák meg a szobát. A derült éjszakai égbolt kék kupoláján felragyogtak a csillagok.
Lassan teltek az órák, a telefon néma maradt, és az ajtó sem nyílt. A fiatalok nem értek rá, a rokonok egy-egy üzenete jelezte, hogy váratlan munka, betegségek vagy családi gondok akadályozták meg az érkezést. Vagy csak nem hagyhatták magukra a háziállatokat a zaj, a petárdák miatt. Kifogások sorakoztak a szokásos ünnepi jókívánságok után.
A szoba csendes maradt, a fenyőfán körben felizzottak a girlandok. Csendben vacsorázni kezdtek, az üres székek és az elmaradt karácsonyi nevetések emlékeztettek arra, hogy az igazi ajándék nem érkezett meg, egyedül vannak. A férfi nem várt választ, mégis hangosan megkérdezte:
– Ha fentről egy távoli csillag betekintene hozzánk az ablakon át, és látna itt bennünket az asztalnál, vajon mit gondolna?
Már letették az evőeszközöket, alig volt étvágyuk. De az asztalnál maradtak. Mintha megállt volna az idő. Egymásra néztek. Lélegzetet sem vettek.
Ekkor távolról valami kivehetetlen neszezést hallottak. Tétova léptek közeledtek, aztán koppanások a bejárati ajtó előtt a három márványlépcsőn. És várták, tudták is, hogy mindjárt széttöri a csendet a bejárati ajtón a kopogás.
