Az újvidéki vasútállomás előtetőjének összeomlása, amely 15 életet oltott ki, egészen különleges tiltakozáshullámot generál. Habár az elmúlt 10 évben sok hasonlónak tűnő demonstrációval szembesült a Vučić-rezsim, most mégis valami másnak vagyunk a tanúi.
Legutóbb a magyar és a szlovák kisebbség tagjai, ill. szervezetei fejezték ki nyíltan a támogatásukat a diákok által vezetett tiltakozások és a polgárok elégedetlensége iránt. A nemzetiségi csoportok politikai pártjai azonban feltűnően csendesek – hacsak nem épp egyenesen a haladók mellett állnak ki.
Az újvidéki vasútállomás lezuhanó előtetője által okozott tragédia a legkonkrétabb metaforája a jelenlegi hatalom és a társadalom viszonyának. Bármelyikünk ott állhatott, ülhetett, sétálhatott volna alatta. A „közvagyon” lerohasztásának, felelőtlen kezelésének élő és „véres” példájával van dolgunk. Ezt sokan és elég jól megértették már aznap, s ez különleges erőt ad a demonstrációknak.
„Mitől féljek, ha engem is ugyanúgy betemetett volna az a vas-, beton- és üvegtörmelék?” – kérdezhetik sokan önmaguktól, helyesen. Aztán ahogyan ez lenni szokott, az „eset” nyomán előtört az aktuális hatalom megannyi korruptsága. Ami azonban az etnikai kisebbségeket illeti, a Vučić-éra kezdete óta talán most mutatkozik meg legjobban, hogy milyen helyzetbe is kerültek a rezsimen belül.
A pacifikált kisebbségek
A haladók mára már elég hatékonyan pacifikálták az etnikai kisebbségi pártokat. A miloševići korszakban is volt már arra példa, hogy egy-egy nemzetiség a hatalom oldalára sorolódott, de nem ez volt a fő jellemző – elég csak a magyar pártokra gondolni.
Most azonban a haladók „modellje” főleg abban áll, hogy a legerősebb vagy az annak tűnő szervezeteket maguk alá csatornázták, s az így biztosított pluszbefolyás általában elég is ahhoz, hogy a kivételezett pártok ellenfelei elsorvadjanak, vagy hogy épp csak létezzenek, hangjuk pedig minimális legyen (l. pl. akár az MM, akár a VMDK példáját). Politikailag tehát nem kell az SZHP-nak bárminemű komoly és fajsúlyos kritikára számítania a szerbiai etnikai közösségek politikájától – s ameddig marad ez a mára mély gyökereket eresztett rendszer, addig ez nem is fog változni.
A VMSZ mint állatorvosi ló
Minderre tökéletes bizonyítékot nyújtott a minap Pásztor Bálint VMSZ-elnök. Az Újvidéki Rádiónak azt nyilatkozta, hogy „a mostani eseményeket még véletlenül sem lehet a 90-es évek tüntetéssorozatához hasonlítani”, ebben nincs semmi meglepő. Egyrészt, persze, nyilván van kismillió különbség például az 1996-os és a jelen állapotok között, de ha a szerbiai demokrácia „fejlődési ívét”, ill. a strukturális körülményeket nézzük, akkor az analógia igenis fennállhat.
Ám nem is a pártelnökkel kell itt most hosszasan vitáznunk, a lényeg ugyanis abban áll, hogy még véletlenül sem tud és mer fellépni az SZHP vezetése ellen, főleg az újvidéki tragédia kapcsán, amely bizonyos szempontból a rezsim leglényegét kezdte ki.
Helyi szinten kicsit más a helyzet, hiszen a szabadkai vagy a zentai haladók a hierarchiában sokkal inkább megfelelnek a VMSZ-esek „hatalmi szintjének”, ott emiatt már fel lehet vállalni a konfliktusokat is – ill. legfeljebb még tartományi szinten lehet valami hasonlóra számítani. Élő hierarchia mindez, ahol vertikálisan felfelé kizárólag a szervilista magatartás az elfogadható.
Kicsivé tett politikai képviselet
A 90-es évekhez képest így tehát valóban máshol tartunk: az etnikai politizálás az országos hatalomhoz kötötten a „helyére került”, s várhatóan ott is marad – főleg, ha a demográfiai trendekkel vetjük össze mindezt. Megszűnt az a lehetőség, hogy a kisebbségi társadalom és a politikuma nagyjából egységesen kiálljon az olyan eszmék mellett, amelyeket a puszta számukhoz és súlyukhoz képest sokkal erőteljesebben tudnak képviselni. Hogy miért? Azért, mert ilyenkor „igazuk” van.
A társadalmi és morális igazságok képviselete az a „csodaszer”, amely megtöbbszörözi az adottnak vélt közösség erejét. A 90-es években a kisebbségi magyar pártok által generált „plusz” nagyjából éppen ebben rejlett. Akárhogy is alakult később (vagyis mostanra), azokban az években Kárpát-medence-szerte volt egy konszenzus arról, hogy a plurális és képviseleti demokrácia s ezzel együtt az etnikai kisebbségek egyenjogúsítása lesz a „jó út”.
Ma ezzel szemben az autoriter-populista hullám csaknem kizárólagos kiszolgálói lettek a magyar pártok, amely a csökkenő demográfiai alap és a választói magatartás változása mellett eszmeileg az asztal alá löki őket. Ki tudná megmondani, hogy elő lehet-e még valaha is onnan mászni? Pláne úgy, hogy még a globális kapitalizmus folyamatos válsága sem arra ösztönzi a félperiféria játékosait, hogy valami igazságosabb és eszmeileg tisztább elvekért szálljanak síkra…
Maradnak: a civilek
A 90-es évek demokrata lelkületének „ápolása”, továbbfejlesztése mára leginkább „értelmiségis” témává vált. Ne gondoljuk azonban, hogy itt valamiféle politikafilozófusnak kell lennünk mindnyájunknak. Épp elég az (s többre nem is nagyon van szükség), ha megértjük és átérezzük, hogy mit jelenthet egy emberibb és igazságosabb társadalom, ahol például meg lehet bízni a közvagyonban, s az a szó szoros értelmében nem zúz halálra minket.
Innen lehet nagyra értékelni azt, hogy a nemzetiségi-regionális hovatartozásuk és eszmei meggyőződéseik miatt összefűzött vajdasági magyar és szlovák egyéni tiltakozók az elmúlt héten külön-külön aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy így támogassák a diákokat és minden más tiltakozó szerbiai állampolgárt. Külön bizakodásra ad okot, hogy több magyar intézmény – kezdve az újvidéki Magyar Tanszéktől – testületileg is kiállt a demonstrációk mellett.
Nem világos számomra e cikk írásakor, hogy más etnikai kisebbségek tagjai is felléptek-e hasonló módon. Remélhetőleg – főleg az általánosan jellemző kölcsönös információhiány, rosszabb esetben pedig az érdektelenség miatt – csak nem tudunk róluk. Vagy épp a szövegeiket fogalmazzák.
Külön bizakodásra ad okot, hogy több magyar intézmény – kezdve az újvidéki Magyar Tanszéktől – testületileg is kiállt a demonstrációk mellett (Fotó: Mina Delić)
