Sok évig vezető állásban dolgozott a gazdaságban előbb Óbecsén, majd Újvidéken. A rendszerváltás után belépett a politikába: a tartományi képviselőház alelnöke, előtte a tartományi kormány elnökhelyettese, valamint foglalkoztatási és a nemek egyenjogúságával foglalkozó tartományi titkár volt.
Miroslav Vasin majd 70 évesen jelentette meg első regényét Lipe ne mirišu isto (A hársak nem mindig egyformán illatoznak) címmel. Az irodalomkritikusok régóta várt műként emlegetik a családregényt, amely elsősorban egy viharos évszázad korrajza egy szerb és egy magyar család több generációjának a történetén keresztül – egy olyan falu élete tárul az olvasók elé, amely sokakban idéz fel rossz emlékeket. A vaskos könyv oldalain a bácskai Csúrog történéseit élheti át az olvasó. Vasin első kötetével a múlt század háborúinak és az azokat követő, sokszor véres eseményeknek a krónikása. A könyv iránt nagy az érdeklődés, az újvidéki Prometej kiadó már a harmadik utánnyomását tervezi.
Első művét Miroslav Vasin a tragikusan fiatalon elveszített Jelena lányának szentelte.
Honnan az ötlet, hogy ezt a témát két család, Šovljanskiék és Csordásék történetén keresztül dolgozza fel?
Miroslav Vasin és Csorba Zoltán találkozása a könyvbemutatón
– Engem ez a téma mindig foglalkoztatott. Óbecsén nőttem fel, de a gyerekkorom fontos helye volt Csúrog is, ahol a szünidőket töltöttem a nagyszüleimnél és a rokonoknál. A szerb– magyar viszonyokat megtapasztalhattam első szomszédaink, a Csorba család és a mi családunk kapcsolata révén. Az ő fiuk az én első gyermekkori barátom volt, a szüleink tényleg barátkoztak. A két család között teljes volt az egyetértés, tisztelték egymást. Emlékszem a karácsonyokra, amikor átjártunk hozzájuk ünnepet köszönteni, és ez fordítva is így történt. Az nem számított, hogy az egyik magyar, a másik szerb család. Többször hallgattam a csúrogi történéseket, és nem hagyott nyugton, hogy miért kellett ennyire elmérgesedniük a viszonyoknak, hogy a magyarokat kiűzték a faluból a második világháború után. Ugyanakkor az én időmben láttam, hogy Óbecsén lehetséges a szerbek és a magyarok egymás mellett élése. Nagyritkán akadtak kisebb nézeteltérések egyesek között, de normális élet volt. Elég sok vegyes házasság köttetett, barátkoztunk, együtt szórakoztunk, nem úgy volt, mint egyes helyeken, hogy az egyik kocsma a magyaroké, a másik a szerbeké. Mi szinte nem is tudtuk, hogy ki melyik nemzet tagja. Szóval személyes tapasztalattal rendelkezem, olvastam is idevonatkozó szakirodalmat, s úgy döntöttem, hogy megírom a gondolataimat, hogy lehetséges az együttélés, a két nép viszonya nem feltétlenül kell hogy rossz legyen. Főként azért gondolom ezt, mert olyan területen élünk, amelyet szinte felezünk. Mindig voltak valamilyen büntettek. Ezeket különböző eseteken keresztül írtam meg, amelyek az itt élők viszonyait tükrözték, különösen a múlt század első feléből, amikor öt különféle államban éltek, s minden változás valamilyen tragédiával járt. Említhetem az első világháború végét, a Horthy-időszakot a második világháború idején, a kommunizmus kezdetét. Ezeket mindig valamilyen bosszú, vérengzés követte, és sok emberéletet követelt. Ezzel a könyvvel én azt üzenetem, hogy ennek nem muszáj így történnie. Élhetünk békességben, a politikai változások lehetségesek békés módszerekkel is, nem pedig úgy, hogy a rossz emberek, akik alig várják az ilyen válságos helyzeteket, gaztetteket hajtsanak végre, és örök időkre megrontsák a népek közötti viszonyokat. A regényemben polemizáltam azzal a gondolattal, hogy a jó legyőzi a rosszat, mert a történelmünk során volt már fordítva is. Szerintem lehet nézeteltérés, de csak szavakban, fegyveres összetűzéssel nem oldható meg semmi.
Tartott-e attól, hogyan fogadják majd a könyvet?
Az óbecsei könyvbemutató moderátora Bora Otić újságíró volt
– Nem, sőt nagy kihívásnak tartottam leírni az igazságot. Az elmúlt időszak hibája volt az az elfogultság, hogy a különböző nemzethez tartozó írók, művészek csak a saját nemzetük oldaláról foglalkoztak azokkal, akik áldozatul estek a megtorlásoknak. A mi történelmünk tele van szerencsétlenségekkel. Az első világháború előtt a szerbek voltak valamilyen módon alárendeltek, elnyomottak, majd a háború után jött a változás, amikor a szerbek győztek a magyarok felett, és a két háború közötti időszakban ők álltak bosszút. A magyaroknak még szavazati joguk sem volt, az agrárreformot úgy hajtották végre, hogy a magyarok nem kaptak földet, az anyanyelvüket nem használhatták szabadon, a magyar személyi neveket szerbesítették, mint ahogyan azt fordítva is tették az előző időszakban. Elkezdődik a második világháború, a Horthy-időszak, amikor a magyarok bosszút álltak mindazért, ami előtte érte őket. Ekkor következik be az a hírhedt razzia, amely a legnagyobb kárt tette a két nép viszonyában. Ezt a felszabadulás követi, és a szerbek bosszúja, amely szinte ugyanannyi magyar áldozattal járt. Bosszúk, gyilkosságok, munkatáborokba való toloncolások következtek, de ne hagyjuk ki azt sem, hogy a csúrogi magyar lakosságot elűzték otthonaikból. A faluban mára legfeljebb egy-két magyar család maradt. Jugoszláviában a felszabadulás utáni kommunista időszakban arra törekedtek, hogy lehetőséget teremtsenek a két nép egymás mellett való életéhez, és mondhatom, hogy tájainkat az utóbbi 70 évben békés együttélés jellemzi. Ezt tapasztaltam én meg szülővárosomban Óbecsén is, amíg ott éltem.
Szégyellik-e a csúrogi szerbek, hogy mit tettek a magyarokkal a második világháború után?
– Nem mondanám, hogy szégyellik a tetteiket. Emlékszem, amikor kisgyerekként oda jártam, a nagyszüleimhez, a rokonokhoz, nem is lehetett tudni erről a bosszúról, nem beszéltek róla. Én 16 évesen hallottam először ezekről a történésekről. Akkor mi azt gondoltuk, hogy a magyar lakosság elűzésével befejeződött a dolog. Engem akkor sokkolt mindaz, amiről értesültem. Manapság a csúrogi szerbek tudják az igazságot, már nem tabutéma. A faluban ott az emléktábla, amely a magyar áldozatok emlékére lett felállítva. Most már új generációk élnek a faluban, nem ők tették ezt, tehát nem is szégyellik, de elfogadták a tényeket. Amikor a könyv írásába fogtam, sokan figyelmeztettek, hogy ne csináljam, mert pórul járok, sokaknak nem fog tetszeni. De a könyv megjelent, megtörtént a csúrogi könyvbemutató, és mondhatom, hogy kiváló fogadtatásban részsesült, sok példányt eladtam. Odajött hozzám a pravoszláv pópa, és azt mondta: jó, hogy megírtam az igazságot, jó, hogy végre valaki megtette ezt. Ugyanezt mondhatom a többi,Vajdaság-szerte megtartott könyvbemutató utáni visszajelzésekről is. Az egyetlen különbség az emberek között az, hogy vannak jók és rosszak, függetlenül attól, hogy melyik nép képviselői. Az én könyvem egy szembenézés az igazsággal, és egy olyan törekvés, amely hozzájárulhat az itt élő magyarok, szerbek és más népek békésebb, jobb együttéléséhez is. Én a vajdasági multikulturalizmus szószólója vagyok. Ezt vallottam akkor is, amikor még politizáltam. Meg vagyok győződve arról, hogy a vajdasági értékek népszerűsítésével hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ezen a vidéken soha többet ne legyenek ilyen és ehhez hasonló események. Az olvasóim is alátámasztják azt, amit én is vallok, és az eddigi tapasztalataim arról tanúskodnak, hogy megérte öt évet a könyv írására és az idevonatkozó szakirodalom tanulmányozására fordítani.
Đorđe Randelj író recenziójában úgy vélekedett a regényről, hogy ez egy vajdasági családregény, amely a jóságot hirdeti, és amelyre 80 évet vártunk. Mi a könyv további sorsa?
Politikusból lett író
– Hamarosan már a könyv harmadik kiadása lát napvilágot, könyvbemutatókat tartunk, és a titkos vágyam az, hogy megteremtődjenek az anyagi feltételek, hogy a regény magyar nyelven is megjelenjen, mert nagyon kíváncsi vagyok a magyar olvasók véleményére – az irántuk való tiszteletemet is kifejezné, ha a könyv az ő nyelvükön is olvasható lenne. Ha ez megvalósul, sokkal bátrabban kopogtathatok be vele az olyan többségben magyarlakta környezetekbe is, mint például Zenta, Csantavér vagy Magyarkanizsa. Sokan elcsodálkoztak, amikor kiderült, hogy regényírásra adtam a fejem. Legtöbben nem tudták, hogy a szüleim irodalomtanárok voltak, és én mindig is szerettem írni. Bennem élnek az olyan történetek, amelyek a szorgalmas vajdasági parasztokról szólnak, akik istenfélők voltak, és akik a nagy szerencsétlenségek után a padláson felakasztották magukat, így fejezték be az életüket. A juhászokról, a legelőkről, a vajdasági tájról én könnyedén írok. Könyvem történelmi vonatkozású fejezeteihez alaposan felkészültem a szakirodalom tanulmányozásával, azonban a magyarok elleni atrocitások eléggé ismeretlen témakör volt. A rendszerváltás után alakult meg egy munkacsoport, amely a magyarok ellen elkövetett gaztettekkel kapcsolatos dokumentumokat rendszerezte, én ehhez az anyaghoz a megboldogult Pásztor István segítségével jutottam hozzá. Ugyanakkor láttam egy ezzel foglalkozó dokumentumműsort is, a benne megszólalókkal is beszélgettem, és azt hiszem, ezek után sikerült objektíven megírnom azt a történetet, amely végül nem rossz, hanem jó érzéseket vált ki az emberekben.
GRAJLAH Emma
