Egy névtelen levél érkezett szerkesztőségünkbe egy mezőgazdasági termelőtől és veterántól. A levelet, amely az egyetemi hallgatókhoz szól, változtatás nélkül tesszük közzé:

„Sokat gondolkodtam, és próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat az újvidéki tragédiával kapcsolatban, de még most sem vagyok biztos benne, hogy sikerült, mégis megpróbálom. Szeretném kifejezni részvétemet az áldozatok családjainak. Igazuk van, hogy nem engedtük meg nekik, hogy úgy fejezzék ki gyászukat, ahogyan az számukra a legmegfelelőbb lenne. Az ő fájdalmuk leírhatatlan, mi pedig csak még jobban feltépjük ezeket a sebeket, ezért bocsánatot kérek.

Mint szülő, akinek gyermeke csaknem négy éve jár el a kérdéses előtető alatt, egy pillanat alatt olyan rémületet éreztem, hogy tekintetemmel a gyerekemet kerestem, még akkor is, ha tudtam, hogy ott van valahol, mellettem. De ti, az áldozatok családjai, próbáljatok meg minket is megérteni, akik támogatjuk a gyermekeinket, akik szeretnék elmondani a saját igazságukat. Ők a jövőnk, és ha választanom kell a támogatásuk és azok között, akik tetteikkel vagy mulasztásaikkal közvetlenül felelősek ezért a tragédiáért, egyértelmű, hogy nincs választásunk.

Beszélhetek mezőgazdasági termelőként, de beszélhetek annak az embernek a nevében is, aki megvédte ezt az országot, és megkérdezhetem a földműveseket és a veteránokat: ezért harcoltunk és dolgoztunk, hogy némán, lehajtott fejjel járjunk, úgy téve, mintha minden rendben lenne? Így kellene kinéznie egy rendszernek, amelyben a földművesnek adnak néhány támogatást, a veteránok gyerekeinek ingyenes tankönyveket, kedvezményeket, és ezzel minden el van intézve? Ez nem egy olyan ország, ahol gyermekeinknek biztos jövője van. Ez egy korrupcióval teli rendszer, és ezt mindannyian tudjuk, de hallgatunk – meddig még?

Mindannyian tudjuk, hogy ha egy gyerek képes helyesen feltenni egy kérdést, akkor megérdemli, hogy helyes választ kapjon rá. A diákok egyértelműen kifejezték, hogy mit nem értenek, és mit követelnek. Miért ne lenne joguk elmondani a saját történetüket egy közszolgálati médiában?

Ha a végén segítségre lesz szükségetek, gyerekek, hívjatok minket, talán lesz bátorságunk eljönni. Sajnálom, hogy nem tudok az értelmiség nevében beszélni, mert nem tartozom közéjük, ahogy a munkásosztályhoz sem, ezért az ő nevükben sem szólhatok. De egy dolgot biztosan tudok: ha hallgatok, és újabb emberáldozatok lesznek, akkor az én kezeim is véresek lesznek, ezt pedig nem akarom. Esküt tettem, hogy az embereket és az országot fogom védeni, nem a korrupciót.

Mint ahogy az elején, a végén is ismét bocsánatot kérek az áldozatok családjaitól. Bocsássatok meg, ha tudtok.”