Közel két hónapja óriási diáktüntetések zajlanak Belgrádban. Szerbia más városaiban és Újvidéken, Vajdaságban is egyre több helyen tiltakoznak a középiskolások és az egyetemi hallgatók; tanárok, színészek, újságírók, írók, sportolók és más közéleti személyiségek, civil szervezetek támogatják őket, öntudatos polgárok csatlakoznak hozzájuk. A hallgatók blokád alá helyezték az egyetemeket, sztrájkok ütik fel a fejüket. A „Falusi rokonok” csoport vidékről szállít főtt ételt a fagyoskodóknak: anyák és nagyanyák főznek a hirtelen felnőtt gyerekekre, akik megmutatták, hogy érettek, értelmesek, képesek felismerni és elítélni az igazságtalanságot, és bátran kifejezik abbéli vágyukat, hogy progresszív, demokratikus államban akarnak élni.
Az újvidéki vasútállomáson történt, 15 emberéletet követelő, emberi mulasztások miatt bekövetkezett baleset, jobban mondva tragédia volt az utolsó csepp a pohárban. Más szavakkal: az volt a mélypont. A diáktüntetések immár az egész korrupt társadalmi rendszer, a tudásellenes kontraszelekció, az állami intézmények roskadtsága ellen irányulnak. „Velejéig rothadt” – ez például a belgrádi Mezőgazdasági Kar protestálóinak a jelszava.
2023 végén is húszezren vonultak az utcára Belgrádban a választási csalások ellen tiltakozva. 2024 során 170 tüntetés volt Szerbia-szerte, és ezek nem pártjellegűek voltak; a polgárok most sem bíznak az ellenzéki pártokban. A politikusi hivatást jelenleg a (nem csak szerbiai) állampolgárok többsége eleve a tisztességtelenséggel köti össze.
Az elégedetlenség össznépinek mondható, csak a pártkatonák vérmes csoportjai, az ostoba és erőszakos emberek kisebb-nagyobb tömegei és az állami médiák marasztalnák ezt a szerbiai kormányt. Ez az egyik legnagyobb tüntetés Szerbiában a 21. században, vélik az elemzők. A királyi televízió lebecsüli a lázadó energiát, és becsmérli a fiatalokat – a médiatér sötétsége ellen január 17-én vagy ötvenezren tiltakoztak Belgrádban a köztévé székháza előtt.
A „15 perc csend”-akció is változatlanul tart, nem csak Újvidéken, több mint két hónapja: az újvidéki szerencsétlenségben odaveszettek elleni gyász válik ily módon közössé és hangossá.
Ez a tiltakozáshullám a szolidaritást és az összefogást szeretné megszülni. Az emberek választ akarnak kapni arra a kérdésre, hogy mi történik ebben az országban, mi az oka az életveszélyes hanyatlásnak. Ivanka Popović, a Belgrádi Egyetem volt rektora így fogalmaz: „Küzdelem ez a puszta létért, az alapvető tisztességért és a társadalmi normalitásért.”
A fiataloknak elegük van a személyi kultuszból, a politikusok és az üzletemberek korrupt szövetkezéséből, a „pénzért mindent”-féle környezetpusztításból, a szerbiai elmaradottságból. Itthon szeretnének maradni – még sincs az rendjén, hogy Szerbiából mindenki külföldre kívánkozik, és a szülők egy része is Nyugat-Európába jár bérmunkára.
*
Hogy mi közünk ehhez nekünk, vajdasági magyaroknak? Hisz mi is megisszuk a piszkos levét a mostani tekintélyelvű rezsim elhúzódó uralmának. Nézzük csak, hogyan foglalja össze a helyzetünket Lázár-Szűcs Anikó zentai tanárnő:
Meddig még?
Elűztétek a szüleinket innen; aki maradt, mást sem tehetett, vég nélkül hajtogathatta, hogy „ez van”, „majd lesz valahogy”, „csak rosszabb ne legyen”. Ezt örököltük mi. Én visszajöttem „onnan”, hogy a szüleim cipőjébe léphessek, hogy hallgathassam, ha netán olykor-olykor kritizálni mernék valamit: „Ez nem Kanada!”
De nem ám! Ez nem Kanada. És mégis: az lehetne. Ha nem mi, akkor ki tesz majd erről? Igaz, mi már irrelevánssá váltunk, tétlenül adtuk át a gyeplőt. Már a következő generációt zabálja fel ugyanaz a rezsim. Saját magunk után feláldozzuk a gyerekeinket is, a jövőt.
Elgázolják, kisemmizik a gyerekeinket. Ezt is megengedjük nekik? Hagyjuk, hogy már idestova 30 éve külföldön tervezzék a gyerekeink a jövőt?
Vajdaság egyik legjobb gimnáziumában tanítom Vajdaság legjobb gyerekeit, hogy külföldön érvényesüljenek. A saját gyerekeim is oda készülnek. Mivel tarthatom itt őket? Az enyémet, a tiédet, Vajdaság legjobbjait? Többel tartozunk nekik annál, mint amit mi örököltünk, miszerint „lehetne rosszabb is…”
És ha most végre ők, akik itt maradtak, felálltak és kimondták azt, amit mi, a mindent tűrők, a „majd lesz valahogy”-ot öröklők, az örök vastapsolók vagy a sarokban megbúvók nem mertünk soha kimondani – hát álljunk mögéjük! Még ha a mi magyar állampolgársággal „megáldott” gyerekeink nincsenek is a frontvonalon, még ha nem is tettük meg a tőlünk telhetőt, amikor rajtunk volt a sor, most támogassuk a jövőt, ami lehetne, ha nem is Kanada, de egy normális ország.
Szakítsuk meg az örökségként szolgáló „majd lesz valahogy”-ok láncolatát. Segítsünk nekik úgy alakítani a jövőt, ahogy az a legjobb lesz nekik – mindannyian tudjuk, hogy ami most van, az nem elég. Ők megtették az első lépést – mit csinálunk mi, akik eddig nem léptünk? Ha nem melléjük, hát legalább mögéjük álljunk! Nem csak nekik, magunknak is tartozunk ennyivel.
*
Nagy diákmozgalmak 1968-ban és 1996–97-ben zajlottak errefelé, ez a 2024–25-ös a harmadik. Az előzőek nem történtek hiába. Január 24-ére általános sztrájkot és nagy megmozdulást harangoztak be a belgrádiak. Közben már Szabadkán és Óbecsén is mozognak az emberek. Ezek a történések most valami ellen tiltakoznak – hogy mi a cél, az majd csak akkor derülhet ki, ha ezek a mostani regnálók elmennek, és megnyílik a tér a másként gondolkodóknak, akiknek korszerű és friss elképzeléseik vannak a demokráciáról, és az európaiság fontosabb nekik, mint a bukszájuk. Mindazoknak, akik a tisztességes és az ökologikus államra, a modern oktatásra és a jó egészégügyre, a (nem csak nemzeten belüli) testvériségre és az egyenlőségre szavaznak. Akik megbecsülik a szakértelmet, és megvesztegethetetlenek. Sokan úgy érzik, hogy nincs alternatíva, de a kisujjukat sem mozdították a változásért. Ezért most a véres tenyér a küzdelem jelképe.
Fotó: Mina Delić
