Érdekes és érdemes összehasonlítani a szerbiai és a magyarországi politikai helyzetet. Hatalommegtartás, „hatalomtechnika” szempontjából sok a hasonlóság (szinte csak az van).

  1. Személyi kultusz kiépítése: az országot a nagyon-nagyon bölcs vezér irányítja, aki tévedhetetlen, hajnaltól kezdve a következő kakaskukorékolásig csak a népe érdekében fáradozik, és az egész világ irigykedve nézi, milyen nagyszerű vezetőnk van nekünk. 
  2. Forrástöbblet megteremtése: közpénzek rendszeres felhasználása pártpolitikai célokra, ugyanakkor minden lehetséges forrás megvonása az ellenzéktől, ezáltal megteremtve az anyagi erőfölényt. 
  3. Médiafölény kialakítása: a közszolgálati, továbbá a legolvasottabb, legnézettebb stb. médiumok szerkesztéspolitikájának közvetlen befolyásolása, ezeken keresztül a saját embereink dicsőítése és az ellenzék folyamatos lejáratása, mocskolása. 
  4. Független intézmények igába vonása: a hatalom megosztására és a demokrácia védelmére hivatott állami intézmények (ügyészség, bíróságok, nemzeti bank, médiahatóság stb.) élére a hozzád lojális embereket nevezd ki, így gyakorlatilag bármit is csinálsz, semmi bajod nem lehet. 
  5. A szociálisan érzékeny csoportok megvesztegetése, zsarolása: egy zsák krumplival, néhány papírpénzzel, fenyegetéssel (nem lesz munkahelyed, nem lesz ösztöndíj a gyereknek, nem lesz támogatás stb.) – kit hogy és mivel lehet. 

A hasonlóságok és párhuzamok felsorolása persze még sokáig eltarthatna, de mint látható, már ennyi is elég (volt) ahhoz, hogy mindkét „hibriddemokrácia” vagy „hibriddiktatúra” (kinek hogy tetszik, a kettő végül is ugyanaz) bebetonozza több mint egy évtizedre az egyeduralmát. 

A különbség, nagyon leegyszerűsítve, két szóban, pontosabban egy névben összegezhető: Magyar Péter.

Magyarországon megjelent egy, a hatalomra nézve potenciálisan veszélyes ellenfél, akinek neve, arca és a tömegek számára vonzereje van, ezért aztán a hatalom hallani sem akar olyanról, hogy előrehozott választás, nagyjából már ennek a két szónak a kimondása is máglyahalállal fenyeget. Szerbiában épp fordított a helyzet, és ezért a hatalommegőrző taktika is más: reális veszélyt jelentő ellenzéki vezéregyéniség egyelőre nincs a láthatáron, ezért már-már ott tartunk, hogy a hatalom az, amelyik követeli asztalt verve, száz képviselői aláírással a népszavazást, referendumot, előrehozott választást, bármit, amit a fenti öt pont szellemében könnyedén megnyerhetne, hogy aztán elmondhassa: íme, virágzik a demokrácia, érvényesül a nép akarata, és minden mehet tovább, ahogy eddig ment. 

További hasonlóság, hogy most mégis mindkét rezsim recseg-ropog. Az ok viszont megint csak különböző. Az egyik neve: kegyelmi botrány. A másiké: előtető. 

Hogy mit hoz a jövő, azt persze nem tudni, de már ez az éktelen recsegés-ropogás is bizonyítja: nincs az a birodalom, amelyik ne tudna elcsúszni egy banánhéjon.