A vak is láthatja, a nem régen megejtett bácskai és bánsági elnöklátogatás csődöt mondott. A köztársasági elnök rendezvényeire más településekről utaztatott – mondjuk – hű támogatók száma olyan kevéske volt, hogy nem lehetett szabadtéri rendezvényt megtartani, a zárt térben megtartottakon megjelentek számát csak akkor lehetett tömegként definiálni, ha nagyon ügyes volt a videokamera kezelője.
Később, az államiság napi ünnepség elején örömhírként meghirdetett 1.800 autóbusz – valószínű ezek közül sok köddé vált – utasa, köztük a Boszniai Szerb Köztársaságból ideérkezettekkel együtt sehogyan sem érte el az elvárt 130.000 létszámot, pedig milyen „sokan voltak” – de az államelnök állítása szerint –, a külföldről pénzelt ellenség rosszmájúan azt állította, még 25.000 ember sem volt jelen.
Kimondhatjuk, nem úgy sikerült, ahogyan az államfő – na meg Móricka is – elképzelte, ezért kellett folytatni megújult erővel az országjárást, de most már Közép-Szerbiában. Erről számolt be az országos lefedettségű média, de még az olyan függetlenek, mint a Szabad Magyar Szó is. Nem szándékozok foglalkozni a kiépített utak hosszával, mivel sok közülük a „semmiből vezet a semmibe”. Azonban nem tudom elfelejteni azokat a „híres” útszakaszokat, amelyeket a „kiemelkedő” szaktudás eredményeként kétszer – de volt olyan, amelyet többször is – aszfaltburkolattal kellett ellátni.
A szerb építészet „legnagyobb csodája” pedig az az alagút volt, amelynél az ünnepélyes átadás után vették észre, hogy a nagyobb magasságú teherjármű, na meg mindegyik vasúti szerelvény képtelen – nemcsak áthaladni, hanem – bejutni oda. Erre mondhatják, hogy kötözködni akarok, azonban, ha azt tenném, még azt is megkérdezném, miért nem árulta el az elnök, pedig tudnia kell, az említett útszakaszok közül hánynak és melyiknek van használati engedélye. Mindezt azért illene tudni, mert a Belgrád–Szabadka közötti vasútépítési munkálatok dokumentumai közül ez – igaz, meg sok minden más is – hiányzott.
Érdekes, a Tisza menti és bánsági látogatásán egy szót sem ejtett a vajdasági közlekedés fejlesztéséről. Pedig megemlékezhetett volna a Vajdaság Mosolya – nekem találóbb lett volna: a vajdaságiak kiröhögése elnevezés, mert annak megépítésével semmi mást nem tudnak elérni, mint gettóba zárni a még tömbben élő magyarokat és horvátokat. Mert ki lenne az, aki az északabbi részből ezen haladva elmenne Romániába, amikor mindezt fél Vajdaság körüljárása nélkül megteheti Magyarország útba ejtésével. Be kell ismernem, ha véletlenül mégiscsak elkészülhet ez a szinte céltalan grandomániás valami, az egyedül a horvátországi teherfuvarozóknak tetszhetne, rövidebb úton eljuthatnának a célországba, azonban ez mégsem igaz, hiszen most már erre sem számíthatunk, inkább fogják ők is a hosszabb utat választani, mert megszűnt számukra a határellenőrzés Romániában, azaz az EU-ból EU-ba történő utazáshoz nem fogják választani Szerbiában a kétszeri határellenőrzés „örömeit”. Emellett már csak egy várható útfejlesztés következhet be, ez pedig a Belgrád-Nagybecskerek-Újvidék, ami a három nagyvárosnak jelent valamit, a többieknek pedig bosszúságot, ugyanis a települések közötti utakat az elmúlt évtized alatt „elfelejtették” nemcsak fejleszteni, hanem még javítani is. Erről legékesebben tanúskodhat az elnöki gépkocsi kerekének esete Elemérnél!
Valószínű azért, mert immár örülni kellene a Szerbia és Magyarország közötti együttműködés fejlődésének, de nincs kizárva az sem, hogy kihatott mindenre a lezuhant előtető ténye is, amikor az elnök a Vajdaságban járt, „megfeledkezett” a térség vasúti közlekedéséről. Pedig illene tudni, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején pont az Osztrák-Magyar Monarchiában a Magyar Királysághoz tartozó Délvidék – de csak Zimonyig – rendelkezett Európa legfejlettebb vasúti hálózatával. Tény, hogy a titói Jugoszlávia foglalkozott utoljára a vasút fejlesztésével, a későbbiek pedig itt-ott történt javítgatásával, majd 2010-et követően – azaz a Vučić nevével fémjelzett korszakban – „óriási eredményt” értek el mindennek a szinte teljes felszámolásával.
Az eddig felsoroltakból arra lehet következtetni, a hatalom szeretne egy ideiglenes kormányt felállítani, akinek csak ez lenne a feladata, hogy kiírja az előrehozott szerbiai választásokat. Most nem térek ki arra, hogy az elnök ERRE SEM ILLETÉKES, de ne felejtsük el, a hatalmi pártok mindegyikében az államelnök engedélye nélkül senki, még lélegzetet sem vehet, erről tanúskodik Vučić magyar férfi – P. B. – és női – V. A. – hangja is, azaz még ez a pártocska is tökéleteset alkotott az államfői beszédek szinkronizálása esetében.
A feljebb leírt forgatókönyvet, vagyis az ideiglenes kormány megalakítását és a választások kiírását igencsak nehezen lenne képes megvalósítani, mert véghezvitelekor számíthat az állam minden funkciójának blokádjára, ami miatt a hatalomnak két lehetősége marad, vagy erőszakot alkalmaz, de ennek beláthatatlanok a következményei, vagy pedig eleget tesz az egyetemisták követeléseinek, amit egyre inkább támogatnak az ellenzéki pártok is, átmeneti, szakértői kormányt alakítanak, amelynek feladata az új választások szabályainak megalkotása, majd megvalósítása.
Folytatása következik…
Orbán Viktor magyar miniszterelnök Aleksandar Vučić szerb elnök után kullog
