Sok mindenre lehet következtetni az Oscar-díjat megelőző jelentős nemzetközi művészeti és filmes rendezvényeken (BAFTA, Golden Globe, Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, Cannes) kiosztott díjak alapján, bár történtek már hatalmas meglepetések is ilyen szempontból. Leginkább azért, mert az európai befogadói és értelmező szempontok, azaz a nézői magatartások sok szempontból mások, mint a tengerentúliak.
Testhorror, transzneműség, a kartellfőnök és az oligarcha
A tavalyi négy Oscar-díjjal jutalmazott, részben testhorror-elemekre épülő Szegény párák, Jórgosz Lánthimosz mozijának idei paralelje A szer, Coralie Fargeat horrorfilmje, amelyet öt díjra, köztük a legjobb fimért járó elismerésre is jelöltek. Nagy meglepetés volna, ha a horrorisztikus tartalmakat és elemeket a végletességig, sőt, néha a diszfunkcionalitásig fokozó film az utóbbit elnyerné. Ám a női öregedés (közösségi szempontból) traumatikus kérdéseire kétségbeesetten megoldásokat kereső, de csak torz válaszokra bukkanó Elisabeth drámáját alakító Demi Moore esélyes lehet, noha az orosz bevándorlók és oligarchák amerikai álmát leleplező Anora (Rendezte: Sean Baker) fiatal sztárja, Mikey Madison éppúgy érdemes lehet rá.
A film egy, a saját életénél jobbra vágyó, s a lehetőséget egy infantilis, de dúsgazdag orosz oligarchacsemete oldalán megtalálni látszó manhattani szexmunkás kicsit vicces, habókos, de alapvetően keserű történetéről szól. Garry Marshall világhírű filmje, a Micsoda nő! remake-jeként is értelmezhető, bár Baker azt állítja, erre egyáltalán nem gondolt. Van a filmnek egy másik remek alakítása is, ami Jurij Boriszov személyéhez köthető; a legjobb férfi mellékszereplők kategóriájában jelöltek is a díjra. Az oligarcha család hallgatag, szinte fogyatékosnak tűnő verőlegényének szerepében láthatjuk, akiről végül kiderül, hogy más (sokkal értékesebb) ember azoknál, akiknek a közösségébe a származása révén tartozhat.
Az Anora a Konklávé és A brutalista mellett „futott jól” a BAFTA díjosztó gáláján, míg 2024-ben, Cannes-ban az Arany Pálmát is elnyerte. Igaz, hogy ott az előbbi kettővel nem, csak a jelen pillanatban 13 díjra jelölt Emilia Pérezzel volt versenyben. Az Emilia Pérez az idei Oscar-gála legvitatottabb filmje. Maga a vita alapja is eléggé problematikus.
A spanyol nyelvű (egyébként mexikói-francia-belga koprodukcióban készült) bűnügyi témájú musical egy mexikói drogkartell fejének meneküléséről, nemi átalakulásáról és haláláról szól. Akik azonnal ájulási vagy dührohamot kapnak, ha csak a transzneműség vagy a nem-átalakítás témája szóba kerül, e film kapcsán kiélhetik gyűlölködő/köpködő hajlamaikat, bár a film kicsit relativizálja is a nemátalakítás okait. A kartellek közötti harcok miatt nemcsak magát, hanem a családját is állandó életveszélybe taszító főnök (Karla Sofia Gascón) elmondja, hogy milyen börtönt jelent számára a férfitestbe zártság, de ugyanilyen fontos hajtóerőt jelent számára az is, hogy csak így tud elrejtőzni véglegesen a világban, miközben a gyermekeit és (maga módján) a feleségét (Selena Gomez) is tovább szereti. Végzete is épp ez, a nők és a család iránti vonzalma lesz. Mások viszont a – valóságban is transznemű – főszereplő, Gascón ostoba, rasszista kijelentései miatt zárják ki a filmet az esélyesek köréből.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy egy színész botrányos viselkedése befolyással lehet-e annak a filmnek a művészi értékére, amelyben szerepel. Nehéz, és kétélű dolog. Ha irodalmi alkotásról lenne szó, egyértelműen igennel válaszolhatnánk, hiszen majdnem elképzelhetetlen, hogy egy velejéig rossz ember képes legyen egyetemes emberi értékeket tiszta és önzetlen formában megjeleníteni. A film azonban kollektív művészet, ráadásul Gascónnak itt egy nem egészen makulátlan jellemű embert kell alakítania. Hogy saját jellemhibái, vagy színészi erejének hiányosságai okozzák-e, de kétségtelen, hogy a címadó szerepének megformálása messzemenően halványabbra sikerült a kelleténél, és biztos, hogy a botrányok nélkül sem vehetné fel a versenyt Demi Moore vagy Mikey Madison alakításával. Nincs azonban azoknak sem igazuk, akik ugatva, obligát hangon, de egyetlen nyomós érv nélkül ócsárolják a filmet, szüntelenül azt ismételgetve, hogy: „Az Emilia Pérez egy nagyon rossz film!” Valójában azért ellenszenvesebb a véleményük még a homofóbok, LMBTQ- és gendertagatók reakcióinál is, mert (ezt jelzi az érvhiány) náluk nem a jelenség ideológiai alapú elutasításáról van szó, tehát nem meggyőződésről, hanem inkább gátlásosságról, félszegségről, vagy a megbélyegzéstől való (rejtett) félelemről. MI lesz, ha ők, hetero férfiként e film mellett teszik le a voksukat? Az Emilia Pérez nem hibátlan film, de melyik versenyben levőről mondható el, hogy az?
Papok és építészek (botrányok és szerelmek, férfiak, nők, férfinők)
Nagyon úgy tűnik, hogy az idei jelölések két legesélyesebb favoritja A brutalista (Brady Corbet rendezése) és a Konklávé. Az utóbbi Edward Berger, a 2023-ban (három másik szobrocska mellett) a legjobb nemzetközi filmnek járó díjat elvivő Nyugaton a helyzet változatlan című film rendezőjének idei produkcióját jelenti. Utóbbi szinte tökéletes, a vallásosságot és a pápaság intézményét is görbe tükörbe helyező thriller, amely egy pillanatig sem untatja nézőjét.
Nagy volumenű képekkel és apró, részletekre mutató bevágásokkal kifejezetten filmszakmai szempontból is tökéletes látványképet vetít elénk. Bűnügy, emberi dráma és komédia. Végül még azokat a neuralgikusnak számító etikai kérdéseket is megpendíti, hogy például mit kezdhet a katolikus vallás olyan születési rendellenességekkel, mint a hermafroditizmus. És mi a rosszabb? A kétneműség vagy pedig a rasszizmus, a korrupció és a kettős erkölcs jelenléte az egyházban? A pápaválasztó bíborosok vezetőjét alakító Ralphes Fiennes a legjobb férfi főszerepért odaítélhető Oscar egyik legnagyobb esélyese, akivel csak a másik „nagy” film főszerepét, a magyar származású zsidó építészt megformáló Adrian Brody vetekedhet. Érdekes, hogy Bergert mégsem jelölték a legjobb rendezői díjra. Filmes szempontok szerint a Konklávé a tökéletesebb, művészi hatásában azonban A brutalista.
Tóth László építész fiktív személy, alakját és történetét olyan személyek sorsából gyúrták össze, akik a 20. század jelentős építészei és formatervezői voltak, akik a Bauhaus műhelyeiben tanultak és e stílusban valósították meg művészi terveiket (főleg Amerikában és Nyugaton), s akiket a hazájuk retrográd eszmék, vagyis zsidó származásuk miatt utasított el. A brutalista építész létdrámáját megformáló Brody szerepe valamennyivel összetettebb Finnesénél. Neki az építész személyiségében a külső világ hatása mellett a „belső szörny” létét is meg kell mutatnia. A nemcsak stílusában, hanem átvitt értelemben is „brutalista” építész sokat szenvedett, nyomorék, ugyanakkor erős jellemű feleségét a legfinomabb művészi eszközökkel megformáló Felicity Jones méltó jelöltje a legjobb női mellékszerep kategóriájának. Itt az Emilia Pérez ügyvédnője szerepében nagyszerűen alakító Zoë Saldaña lehet az ellenfele.
Cyberpunk, fantasy – látványkép és zenei hatás
Egyes vélekedések szerint a mexikói film, ha a legjobb filmért vagy a rendezéséért járó Oscart nem is arathatja le, de a legjobb nemzetközi filmért járóra még lehet esélye. Sokan azonban inkább a legjobb animációs film díjáért is induló, lett Áradásnak adnák ezt is. Gints Zilbalodis filmje valóban formabontó, lenyűgöző fantasy. Valószínű az is, hogy Denis Villeneuve Dűnéjének második részét az olyan tipikus szakmai díjak terén, mint a legjobb vizuális effektek, látványképek, mint 2022-ben, idén sem lehet legyőzni.
Az idei filmterméseknek és jelöléseknek is megvan a maga Barbie-ja, azaz a sok jelölést magáénak mondható, „cuki” zenés mesefilm. Ez az Óz, nagy varázsló című Frank Baum-mesén alapuló Wicked. Ha a művészi-szakmai szempontok dominálnak a döntéseknél, és nem a kereskedelmi érdekek, akkor az egyik legjobb betétdal díját biztos megkapja. De csak azt.
Hosszú éjszakának nézünk elébe. És még minden lehetséges. Az is, hogy a kritikai és szakmai vélemények dominálnak majd, de az is, hogy a triviális szempontok. Volt már mindkettőre példa. Meglepetés csak abból adódna, ha a sokat emlegetetteken és vitatottakon kívül a csendes némaságba burkolódzó, jelölt, de alig említett filmek (például: Sehol se otthon, Rokonszenvedés, Nickel Boys etc.) közül kerülne ki a legjobb helyekre, vagy a legtöbbször „befutó”.
