Mottó: Nézzük az élet napos oldalát, ezért panaszáradat és dühroham helyett mindent megteszek, hogy humorral megspékelve írjam meg, hogyan sikerült a lányom útlevelét megsemmisíttetni és rábírni a Belügyminisztériumot, hogy a saját költségén adjon ki új útlevelet, amelyben a név a magyar helyesírásnak megfelelően szerepel.
Az előzmények: Teke, Lajkó-Töke, Márai
Gyerekkoromban minden hétvégén asztaliteniszversenyen voltunk, s a sorsolásban az én nevem Tekeként szerepelt. Ezt már gyerekként is névhamisításnak éreztem, tenni nem sokat tehettem ellene, elfogadtam azzal az magyarázattal, hogy a többségi nemzet nem tudja kiejteni az ö és az ő betűt (csak érdekességként írom ide, amikor a belgrádiaktól megkérdeztem, hol lesz a verseny, a JNA utca esetében a legtöbben azt mondták: ulica jönöá…).
Ez a Teke engem irtóra zavart, mivel amikor szólítottak vagy átfutottam a sorsolást, a tekéről mindig egy fából készült kugli jutott eszembe. Azokon a településeken, ahol a főbírói feladatokat magyar anyanyelvű egyén látta el, megkértem, amikor jelenésem van az asztalnál, ugyan ne Tekét mondjon már be a mikrofonba. Ezek általában kisebb települések voltak, ahol Marx Tőkéje sose számított a kötelező olvasmánynak, de még hallomásból se ismerték, ott a lónak fasza, a disznónak pedig töke volt, így erre a tézisre építve nem egyszer esett meg, hogy az asztalhoz a Lajkó-Töke párost szólították, amely természetesen hangos hahotázást váltott ki azokból, akik értettek magyarul. (Itt jegyezném meg, hogy a Lajkó-Töke teljesítményére nem lehetett panasz, hiszen az utánpótlás tornákon rendre – hogy stílusosak legyünk és hogy a nomen est oment se cáfoljuk meg –dobogóra állhatott).
A fenti két eset mellé társult egy harmadik is. Huszonkét évesen Bécsben Márai Sándor Halotti beszéd című versének egyik sora olyan erős érzelmeket keltett bennem, hogy akkor megfogadtam, a gyerekeim és én is Tőkeként szerepelünk a szerb állam által kiadott dokumentumokban („Kerül, amibe kerül, pénz nem számít, csak drága ne legyen” – csengett vissza fülembe még annak a nyugdíjas házaspárnak a kijelentése, amit a Szőcs ügyvédnek mondtak). Tudom, tudom, kedves olvasó, nem vagyok hülye és szenilis, a Márai idézettel még adós vagyok, de azonnal törlesztek:
„A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.”
A cselekmény: Tömeg és egy síró kisbaba
Mivel a lányom útlevele lejárt, és egy külföldi utazás miatt rövid időn belül szükség volt az okmányra (a magyar személyit 12 éves kora előtt nem tudtuk meghosszabbítani, mivel meg kell várni, hogy lejárjon és csak utána lehet), időpontot foglaltam, és hárman (feleség, lány, én) elmentünk a rendőrségre a befizetőlappal.
A váróterembe alig fértünk be, s csak fél füllel hallottam, amikor valaki megjegyezte, neki nem sikerült időpontot foglalnia, és a többiek bólogattak, hogy nekik se. Kinyílt az ajtó, és minket szólítottak, mivel kiderült, csak nekünk sikerült időpontot szereznünk az eUpraván.
Bent az ügyintéző közölte, csak latin betűkkel, ékezetek nélkül adhatja ki az útlevelet, ami azért volt furcsa, mert az előzőben Tőke szerepelt, de abban a pillanatban, felmérve a helyzetet (kint egy síró, üvöltő kisbaba és tizenöt, útlevére vagy személyire váró személy, bent egy ügyintéző, mert a másik elment nyugdíjba és nem vettek fel senkit a helyére), úgy döntöttem, ha most itt elkezdek kötekedni és meztelen eltáncolom a Macarénát, akkor se lesznek magyar betűk, elfogadom azt, amit normális esetben nem tennék meg, de nem hagyom annyiban.
Útlevél elkészült, átvettem, és a Magyar Nemzeti Tanács Zsebtükör alkalmazásán keresztül jelentettem, hogy itt és itt, ekkor és ekkor a kisebbségi jogok csorbát szenvedtek. Név nélkül, mivel tudtam, ha meglátják a család- és a keresztnevet, akkor bizonyára kisebb pánik uralkodik el ott néhány ügyintézőn, és ezt semmi esetre sem akartam, így is sokan fordulnak szívproblémákkal az orvosokhoz, nem kell még nekem is ehhez hozzájárulnom.
Pár üzenetváltás után csak kiderült, ki lapul a névtelen bejelentés mögött, elküldtem az anyakönyvi kivonatot, az előző útlevelet, és az a válasz jött, hogy az ügyintéző mulasztott, tegyek ellene feljelentést. Ezt már az elején kizártam, már csak azért is, mert 17 évig szomszédok voltunk, nem gondoltam arra, ha a rendszer engedné, akkor miért ne írná a nevet úgy, ahogy az előző útlevélben és az anyakönyvben is szerepel.
Úgy tűnt, zátonyra fut a próbálkozásom, amikor rámmosolygott a szerencse, ugyanis Szabadkán is napvilágot látott egy hasonló eset, így az MNT ezt már csomagban küldte át a polgári jogvédőnek, hogy akkor most ő következik.
A következmény: Ajánlás az ombudsmantól, hónapokon át várt telefon
És pár hónapra rá meg is érkezett a polgári jogvédő írásos válasza, amelyből néhány mondatot idéznék:
„A törvényes rendelkezések nem írják elő, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek egyértelműen ki kell hangsúlyozniuk, hogy a család- és a keresztnevük a kisebbségi nyelvnek megfelelő írásmóddal szerepeljen. Ellenkezőleg, a polgári jogvédő azon az állásponton van, hogy a törvény ilyen módon történő értelmezése csorbítaná az eddig elért szintet az emberi és kisebbségi jogokat Szerbiában. E hatóság szempontjából elfogadhatatlan, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozók nyilatkozzanak arról, szeretnék-e, hogy a nevük az úti okmányaikban úgy szerepeljen, ahogyan azt a törvény már előírja.” Magyarul ez pont azt jelenti, hogy normális esetben nem is kellene szólni az ügyintézőnek, hogy magyar betűkkel írja be a nevet az útlevélbe vagy a személyi igazolványba.
A polgári jogvédő ajánlása végén a következő bekezdés állt:
„A Belügyminisztérium hivatali kötelezettségből megsemmisíti M.M.-nek és T. A.-nak kiadott úti okmányokat, és a saját költségén új dokumentumokat ad ki az Úti okmányokról szóló törvény 26. szakaszával összhangban. A Belügyminisztérium a munkavégzés során megállapított mulasztások miatt harminc napon belül írásos formában kér elnézést az érintettektől, valamint a törvényes képviselőiktől, illetve a Magyar Nemzeti Tanácstól. Ha a Belügyminisztérium a törvényes határidőn belül nem ad információt az ombudsmannak az elvégzett intézkedésekről, akkor erről a polgári jogvédő értesíti a köztársasági parlamentet, a kormányt és a nyilvánosságot.”
Bonyodalom: Levél nem érkezik, az idő múlik
Hátra lehet dőlni, megoldódott a probléma – gondolná az, aki nem Szerbiában él. Az ombudsman levele július közepén íródott, én pedig szépen türelmesen vártam az írásos bocsánatkérésre. Az idő viszont repült, elérkezett a december, és akkor egy kósza gondolat jutott az eszembe, ha a hegy nem megy Mohamedhez, hát majd Mohamed megy a hegyhez, és megkértem egy belügyes ismerősömet, hogy ugyan legyen szíves, juttassa már el ezt az ombudsmani ajánlást az illetékeshez. Ez meg is történt, a válasz az volt, hogy nincs ezzel semmi gond, foglaljak időpontot, menjünk be és minden rendben lesz. Azt azért hozzáteszem, októberben nekem is kellett új útlevél, szólni se kellett, hogy magyar betűkkel szerepeljen benne a nevem, ugyanúgy, mint az előzőben.
Megoldás helyett magas vérnyomás, megemelt illeték
Végül 2025-ben jutottunk el a rendőrségre, időpont lefoglalva, megint megjelentünk hárman (feleség, lány, én), szólítottak is bennünket, de az ügyintéző közölte, ő az ombudsmani ajánlás alapján nem tudja kiadni az új útlevelet, kellene egy befizetőlap. Szó szót követett, s az egész beszélgetésbe bekapcsolódott egy rendőr is, aki lekezelően és kioktatóan, egyes esetben a hangját felemelve próbálta meg éreztetni, hogy ki az úr a házban, majd egyik pillanatban elkérte a személyi igazolványom és felírta magának a személyi számomat (JMBG). Ezt ilyen megfélemlítésnek gondoltam, de nem akartam ott rögtön szólni, ez nagyon gyenge próbálkozás volt, ettől ugyan nem fogom a szeme előtt széttépni az ombudsman ajánlását és krokodilkönnyek között, lehajtott fejjel hazaballagni.
Aztán jöttek olyan kifogások, hogy nem is lehet megsemmisíteni az útlevelet, majd – mivel az osztályvezető éppen szabadságon volt – a kezembe nyomtak egy papírt. Párszor megesett, hogy a 110/60-as vérnyomásom miatt nem adhattam vért, mert nem érte el a 120-at a felső érték. No, ez a papír másodpercek alatt megoldotta (volna) a véradási problémát, ugyanis kiderült, ez egy befizetőlap 4200 dinárról. Kínomban elnevettem magam, és megkérdeztem, sikerült-e itt bárkinek értelmeznie az ombudsman ajánlását (idézem: a belügyminisztérium saját költségén), és hogy mi ez a 4200 dinár, ha egy új útlevél 3600 dinárba kerül? A válasz az volt, hogy kaptam még egy 600 dináros illetéket, mivel már több, mint hét hónapja kiadták az útlevelet.
Esküszöm, ez volt az a pont, amikor vártam, hogy Sebestyén Balázs beront egy üveg pezsgővel és elordítja magát, hogy „Kész átverés!”, és az egész rendőrség meg a váróteremben levők is megveregetik a vállam, gratulálnak, s valaki tán még be is szól, hogy „no, jól megszopattunk, erre nem számítottál, mi?!”. De Balázs csak nem akart benyitni, úgyhogy megköszöntem a lehetőséget, kár, hogy aznapra a Vöröskereszt nem szervezett önkéntes véradási akciót, most biztosan nem utasítottak volna el. Hazafelé a lányom megkérdezte az anyját, hogy „anya, apa most bajba került?”, amire én válaszoltam, hogy „nem, más került itt bajba, csak még nem tudja, hogy a történet nem ért véget”.
Közben beszéltem a Magyar Nemzeti Tanács képviselőjével, aki elmondta, hogy Szabadkán percek alatt megoldódott a probléma, megsemmisítették az útlevelet, a Belügyminisztérium saját költségén kiadta az újat.
És akkor egy másfél oldalas, szerb nyelvű levélben mindent megírtam az illetékes osztály vezetőjének, az ismerősöm ezúttal is tökéletesen betöltötte a postás szerepét, és láss csodát, megérkezett a válasz:
„Megoldjuk, csak az illető legyen türelemmel.”
Magamban gondoltam, hát az is hülye, aki azt állítja, hogy a rendőrségen dolgozóknak nincs humoruk, hiszen július óta gyakorlom a birkatürelmet, ha nem rólam formáznák a türelem szobrát, de biz’ Isten világraszóló botrányt csapnék.
Most már a Belügyminisztérium foglalt nekünk időpontot (hoppá, hoppá, érzik ugye, hogy új síkon kezdett futni a sztori…), megint felkerekedtünk (feleség, lány, én), és minden flottul ment, egy hétre rá pedig átvettük az útlevelet, amelyben magyar ékezetes betűkkel szerepelt a név.
Tanulság 1: Akinek a neve magyarul szerepel az anyakönyvben, annak kérnie se kellene, automatikusan így kellene, hogy megjelenjen a neve a személyi igazolványban és az útlevélben is.
Tanulság 2: Ha türelmes és kitartó az ember, minden probléma megoldódhat, csak nem kell félúton feladni.
Tanulság 3: Nehogy azt gondolja valaki, hogy az egész ügyet a saját szórakoztatásomra indítottam, hogy nincs jobb dolgom az életben, mint levelezni a hivatalokkal, rendőrségre járkálni a családtagjaimmal (habár így utólag be kell valljam, elég jókat beszélgettünk oda- és visszafelé is). Pont azért tereltem az ügyet hivatalos útra, hogy legyen egy precedens eset, amire a jövőben mindig lehet hivatkozni.
És akkor, ahogy a könyvek végén is illik megemlékezni azokról, akik nélkül ez a történet nem végződhetett volna happy enddel:
Külön köszönet:
a családtagjaimnak, akik mindig eljöttek velem a rendőrségre;
az ismerősömnek, aki postásokat és futárokat megszégyenítően vitte-hozta az üzeneteket;
a Magyar Nemzeti Tanácsnak és a polgári jogvédőnek, miután végig figyelemmel kísérték a fejleményeket;
az illetékes osztályvezetőnek, aki, amikor kezébe vette az ügyet, minden flottul ment;
és végül, de nem utolsósorban az olvasónak, hogy áthámozta magát ezen a betűhalmazon, amely egy kor- és kórdokumentum, s száz év múlva talán valakik jót röhögnek rajta, hogy 2025-ben milyen problémákkal szembesültek a vajdasági magyarok, s fennhangon azt mondják majd: Csákány, meg ékezet, ugyan eriggy má’!
