A falu egyik végétől három kilométerre halad el az Óbecse–Törökbecse közötti út. A másik oldalon tíz kilométerre van az autópálya, amely elvisz Bécstől akár Isztambulig is. Négy kilométernyire van a valamikori Zombor–Óbecse-vasút, a Tisza–Duna–Tisza-csatorna pedig a falu utolsó házától csupán két kilométerre. Nádalja (Nadalj), a szenttamási község egyik települése tulajdonképpen senkinek nem esik útjába.
A legutóbbi népszámlálási adatok szerint 1800-an lakják, többségében szerbek. Magyarok kevesen, közöttük vannak annak a két magyar embernek a leszármazottai is, akik a razzia idején megmentették a falu szerb lakosságát. Dragan Čudić, a Jugoszláv Néphadsereg egykori őrnagya az ő igaz történetüket írta meg Ljubica i Zoltan (Ljubica és Zoltán) című regényében – a szerzővel beszélgettünk.
Arra kérem, mutatkozzon be az olvasóinknak.
Dragan Čudić
– Szávaszentdemeteren élek, nyugalmazott tiszt vagyok, tanítottam a tiszti iskolában, ballisztikai szakkönyveket is írtam, és több mint három évtizede ballisztikai igazságügyi szakértőként dolgozom. Emellett 31 éve a szerémségi Úszó- és Vízilabdaklub elnöke vagyok, edzősködöm, valamikor úszóbajnok voltam, és a Vojvodina vízilabdacsapatának a kapusa. Most egy nagy úszóreménységet, Boško Đekićet kezdem el edzeni, ő jelenleg Szerbia legjobb úszója a saját korosztályában.
Mindemellett regényeket is ír. Miről szólnak?
– Eddig tizenegyet írtam meg, kilenc már megjelent. Ez akkor kezdődött, amikor hatvanöt évesen a koronavírus-járvány alatt bezártak bennünket. Igaz történeteket írok meg, amelyeket én vagy a családtagjaim éltek meg, de hogy ne legyenek önéletrajzok, más időben és más helyen játszódnak, mint a valóságban – ez alól csak az első kötetem, az Ivan kivétel, amellyel díjat is nyertem.
Legutóbb megjelent regénye, a Ljubica i Zoltan Nádaljában játszódik. Miért éppen ott?
A könyv borítója
– A könyveim borítóit az unokatestvérem, Milenko Bajić-Miba újvidéki dizájner tervezi meg, akinek a lánya Nádaljára ment férjhez. Az előző könyvem bemutatóján, fél évvel ezelőtt Milenkótól hallottam először azt, hogy két magyar embernek köszönhetően Nádalja azon négy települések egyike, ahol nem volt razzia a háború alatt. A háborút követően Tito marsall A népért tett szolgálat érdemrenddel tüntette ki ezt a két férfit, ők Fazekas Mátyás, a falu akkori első embere és Virág István csendőrparancsnok. A könyv róluk szól, de Ljubica és Zoltán szerelme ad keretet a történetnek – erről a szerelemről is az unokatestvéremtől hallottam. Ljubica egy vajdasági szerb lány, Zoltán pedig egy rendkívül tisztességes, tiszaszigeti antifasiszta magyar csendőr volt. Ők ketten is valós személyek, de más volt a nevük, és egy szomszédos faluból származtak. Fordulatos és drámai a történetük, de a vége happy end. Helytörténeti kutatások és a lakossággal folytatott beszélgetéseim után írtam meg a könyvet, amelyben az ő szerelmi történetükön keresztül mutatom be az itt élők viszontagságos életét 1942-től a háború befejezéséig. Fontosnak tartottam, hogy erről írjak, mert manapság, amikor a két nép és a két állam között a történelem során a legjobb a viszony, el kell mesélni azt is, hogy voltak olyanok, akik emberek maradtak a legnehezebb embertelen időkben is, amikor sokkal könnyebb lett volna a megszállók mellé állni. Ezeknek a hősöknek szenteltem ezt a könyvet. Köszönet nekik azért, hogy szerbek és más nem magyar nemzetek ezreit mentették meg a biztos haláltól. Az ilyen történetek fontosak a magyar és a szerb nemzet számára is, hiszen sok tisztességes ember is volt a magyarok soraiban azokban a vérzivataros időkben, akiket az utókornak is meg kell ismernie.
Ön részt vett a kilencvenes évek háborújában, utána el is hagyta a hadsereget, és civil foglalkozásból ment nyugdíjba. A saját háborús tapasztalatai mennyiben játszottak szerepet abban, hogy megírja ezt a történetet?
– Fontos szerepe volt ebben a saját élményeimnek, ezért is van az, hogy egyetlen könyvemet kivéve mindegyik a háborús tapasztalataimra épül. A legújabb is háborús történet lesz, hiszen minden nemzetben vannak jó és rossz emberek, és minden háború szörnyű.
A személyes tapasztalatai és a nádaljaiak elbeszélései mellett kutatott is. Talált-e meglepő adatokat?
– Igen, meglepett az adat, hogy mennyi magyar áldozata volt a háború után, 1945-ben a kommunista hatalomnak, valószínűleg bosszúból. Sokan nem tudnak erről, az iskolában erről nem tanítottak nekünk semmit. Idős koromra nyílt fel a szemem, és ismertem meg ezt az igazságot is.
A két nádaljai hősre emlékezve február 26-ára egy ünnepséget terveztek, de ez elmaradt. Mi történt?
– Arra az elhatározásra jutottam, hogy a nevükkel egy emléktáblát adományozok a falunak, ami fel is került a mezőgazdasági kombinát falára. Február 26-án egy ünnepség keretében lepleztük volna le, és a könyvbemutatóra is sor került volna. Az eseményt azonban egy nappal korábban lefújták.
Kik és miért fújták le?
– Az okot nem tudom, csak azt, hogy kik akadályozták meg az ünnepség megtartását: a Vajdasági Magyar Szövetség. Pedig szépen meg volt szervezve minden, a két nép barátságának a jegyében szerb és magyar fellépőkkel, népviseletekkel, beszédekkel, himnuszokkal. Előző nap 14 óráig minden rendben is volt, ekkor szóltak, hogy a VMSZ miatt elmarad az esemény. Nagyon sajnálom, hogy így történt, de nekem az is óriási elégtétel, hogy a nádaljaiak mennyire értékelték azt, hogy én szerb létemre megírtam ezt a történetet. Akik kézbe vehették a könyvet, azt mondják, egy szuszra olvasták ki a 240 oldalt. De nem a könyv, hanem ennek a két embernek a története érdemli meg ezt a figyelmet. Nem szeretnék én ennek a dolognak politikai felhangot adni, nem vagyok egyetlen pártnak sem a tagja. Nem az én dolgom kideríteni, hogy miért alakult így. Én két hónappal ezelőtt egy szabadkai ismerősömön keresztül Pásztor Bálintnak is elküldtem ezt a könyvet egy levéllel, amelyben azt kértem, legyünk partnerek ennek az eseménynek a megszervezésében, de egyik képviselőtársa a VMSZ-ből egy hónappal később nekem jelezte, hogy ők ebben nem fognak részt venni.
A szerb faluban elképesztő tisztelet övezte a két magyart
Polman Mihalj a nagyapja fényképeivel és a Titótól kapott kitüntetésével
Virág István leszármazottai közül élnek még Nádaljában, és Fazekas Mátyásnak és a feleségének az egyik unokája is itt él, ő Polman Mihalj. Mihalj érti, de csak töri a magyar nyelvet, ezért szerbül beszélgettünk vele.
Ismerte-e a nagyapját, mesélt-e ő a történtekről?
– Az őslakosok mind ismerték őt, én ötéves voltam, amikor meghalt 1976-ban. A felesége viszont több mint 100 évig élt, ő mesélt sokat. A nagyapám a háború alatt a falu elnöke volt, bár nem tudom, hogy akkor ezt a tisztséget minek mondták. A falut többségében szerbek lakták, 10–15 százaléknyi magyar lehetett. Ő mindenről tudott a faluban, a kommunistákról is, de szerette a faluját, és békét akart. A razzia idején elindultak a katonák Nádalja felé is, menekültek előlük a tanyasi emberek, jöttek a faluba, jelezték, hogy mi várható. Matyi tata ismerte a magyar tiszteket, befogta a lovakat, és Pistával, a csendőrrel az egyik útkereszteződésben bevárta őket azzal, hogy a faluban minden rendben van, a lakosság lojális a magyar hatalomhoz, így sikerült meggyőzniük őket, és a katonák be sem mentek a faluba. Ha bemennek, vérfürdő lett volna itt is. Ezekről a történésekről még soha senki nem írt.
Az Ön vezetékneve Polman. Ez az édesapjáé, akit Fazekasék örökbe fogadtak?
Fazekas Mátyás
– Igen. Mátyásnak és Rozáliának nem született gyermeke, a véletlen hozta úgy, hogy épp az én német édesapámat fogadták örökbe. Egy nádaljai német család kérte meg arra Matyi tatát, hogy menjen el a járeki táborba, próbálja meg onnan kimenteni a fiukat. Ezt csak úgy lehetett megtenni, ha valaki munkaerőnek kért ki onnan foglyot. Matyi tata oda is ment, de ezt a németet nem akarták kiengedni, azt mondták, bárki mást vihet. A 12 éves édesapám épp ott volt a közelben, Matyi tata rákérdezett, hogy akar-e dolgozni nála, és az édesapám kapva kapott az alkalmon még úgy is, hogy három testvére ott maradt a táborban. Mindegyik testvére és az édesanyja is túlélte a háborút, majd Németországba mentek, csak ő nem. Az édesapja a bori munkatárborban halt meg, ott is temették el. Édesapámtól örököltem a nevét, Polman Mihálynak hívták. Megtehette volna, de nem akarta felvenni a Fazekas nevet, hű akart maradni a sajátjához. De Fazekasék a sajátjukként szerették őt, házat, földet vettek neki, és nekem is ők voltak az igazi nagyszüleim. A faluban elképesztő tisztelet övezte őket. Ugyanezt elmondhatom Pistáról is, aki heti rendszerességgel látogatott el hozzánk.
Február 26-án emléktáblát avattak volna fel Fazekas Mátyás és Virág István emlékére a faluban. Ön mit tud az esemény lemondásáról?
– Nekem az esemény előtti napon, kedden délután jelentették, hogy az ünnepség elmarad állítólag a magyarok miatt, akik megtiltották az ünnepségen való részvételt a sajátjaiknak. Azóta erről semmit nem tudok.
*
Február 26-án Nádalja központjában, a mezőgazdasági kombinát falán szerették volna leleplezni Fazekas Mátyás és Virág István emléktáblája. A szerb államot a meghívó szerint a Munkaügyi, Foglalkoztatási és Szociálpolitikai Minisztérium, a magyar államot pedig a belgrádi nagykövetség képviselte volna. A terv az volt, hogy a vendégeket magyar és szerb népviseletbe öltözött gyerekek várják, majd a Népkönyvtár igazgatónője magyar és szerb nyelven mondott volna köszöntőt. Az ünnepi műsorra már nagyban készültek a helyi Žarko Zrenjanin Általános Iskola tanulói, szerb és magyar népdal is felcsendült volna, majd az emléktáblának a pravoszláv és a katolikus pap általi megszentelése után a helyi közösség dísztermében bemutatták volna a Ljubica i Zoltan című könyvet.
A Vajdasági Magyar Szövetséget február 3-án írásban kérdeztük arról, megfelel-e a valóságnak az, hogy ők akadályozták meg az ünnepség megtartását, ha igen, mi volt ennek az oka, sor kerül-e rá egy későbbi időpontban, és ha igen, mikor. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
