Azt hittem, bármikor könnyen és nyíltan meg tudom fogalmazni a véleményemet bármilyen témában, hiszen ez a munkám. Újságíróként mindig az igazság oldalán igyekszem állni, így nem is volt kérdés, hogy most az egyetemi hallgatókat támogatom. Emberként és szülőként egyaránt.
Azonban, amikor kiderült, hogy beszédet kellene mondanom a gyermekem iskolája előtt, a fejemben felgyulladtak a piros, vészjelző lámpák.
Mit fog szólni a többi szülő?
Mit fognak gondolni a tanárok?
Nem ártok-e ezzel a gyermekemnek?
Mi van, ha valaki bosszút akar állni emiatt?
Mi van, ha emiatt elveszíti a barátait?
És ami a legfontosabb: ő mit fog gondolni erről?
Nem volt könnyű ezeket a lámpákat egyenként kikapcsolni a fejemben, és nem volt könnyű elmagyarázni neki, miért nem kell semmitől sem félnie, és miért érezzen büszkeséget. Hiszen, bár még csak 11 éves, megtapasztalta, hogy az élet kegyetlen és gyakran igazságtalan lehet.
Mindenki a legjobbat akarja a gyermeke számára, én is. Azt, hogy biztonságos környezetben nőjön fel, tanulhasson, boldog lehessen – és még sorolhatnám. De most inkább arról szeretnék beszélni, hogy mit nem akarok sem neki, sem a többi gyereknek:
Nem akarom, hogy valaha is úgy érezze, döntéseit nem az igazság, hanem a saját érdekei mentén kell meghoznia.
Nem akarom, hogy ne nyújtson segítő kezet annak, akinek szüksége van rá.
Nem akarom, hogy ne ismerje meg, mit jelent szolidárisnak, együttérzőnek lenni, mit jelent egy közösség tagjaként küzdeni a közös, nemes célokért.
Nem akarom, hogy azt higgye, a véleménye nem számít, hiszen kiskora óta mindig megkérdeztük őt mindenről.
Nem akarom, hogy el akarja hagyni ezt az országot.
Évről évre felteszem magamnak a kérdést, ahogy a gyerekeim nőnek: mi lesz, ha egy nap megkérdezik tőlem, miért nem mentünk el? Miért nem mentünk el időben, hogy normális életet élhessünk?
Azt szeretném, hogy néhány év múlva azt mondhassuk egymásnak:
„Emlékszel? Akkor, 2025-ben, megváltoztattunk mindent. Ezért most és mindig otthon érezheted magad, itt, Szerbiában.” Tegyünk meg mindent, hogy néhány év múlva mindannyian erről beszélhessünk a gyermekeinkkel!
Kitartás és támogatás minden oktatásban dolgozónak!
És még valami. Nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy ennek az iskolának a tanárai, tanítói, professzorai nem ugyanazokat az értékeket képviselik. Biztos vagyok benne, hogy őket is ezek az értékek vezérlik – csak az ő vészjelző, piros lámpáik, amelyekről az elején beszéltem, még mindig világítanak. Segítsünk nekik kikapcsolni őket!
A beszéd 2025. március 11-én, Szabadkán, a Jovan Mikić Általános Iskola előtt hangzott el, amelynek tanári kara nem csatlakozott a sztrájkhoz.
Illusztráció (Fotó: Nikola Lučić)
