A volt Jugoszlávia területén zajló háborús ciklus egy olyan konfliktussal zárult le, amely pontosan 26 évvel ezelőtt, 1999. március 24-én kezdődött. A NATO bombázása a korabeli Szerbia–Montenegró (Jugoszláv Szövetségi Köztársaság) ellen, este 19 óra 55 perckor kezdődött.
Az a szerda, 1999. március 24-ike látszólag egy teljesen hétköznapi tavaszi nap volt. Egészen estig, amikor sokan arra készültek, hogy az estét a televízió előtt töltsék a híres latin-amerikai szappanopera, az Esmeralda vagy a sokadik ismétlésben vetített hazai film, a Boj na Kosovu társaságában, vagy éppen a Columbo társaságában.
Ám megelőzte őket az RTS esti híradója és Slobodan Milošević, a „kis-Jugoszlávia” akkori elnökének bejelentése, miszerint „hazánk háborúban áll”.
A támadás: 19:55
A légiriadó szirénái 20 órakor szólaltak meg, ám addigra a NATO hajóiról az Adriai-tengerről indított cirkálórakéták már korábban célba vették a hadsereg és a rendőrség állásait, főként Pristinában és más koszovói településeken. 19:55-kor, öt perccel a hivatalosan meghatározott támadási időpont előtt, egy rakéta eltalálta a zombori katonai repülőteret, és ezzel megszületett az első áldozat. Aznap este lőtték Batajnicát, Prokupljét, Kuršumliját, valamint a Jugoszláv Hadsereg légvédelmi egységeit is.
A polgárok ugyan nem láthatták az ellenséget, de más érzékeikkel nagyon is felfogták, mi történik. Gyorsan megtanulták, hol vannak az óvóhelyek, mi az Aviano légi támaszpont, mit jelent egy Tomahawk rakéta vagy egy B-52-es bombázó. A NATO főparancsnokságának összetételét is megismerték – ám mindig ott lebegett a kérdés: miért bombáznak minket?
A NATO beavatkozására azután került sor, hogy hónapokon át tartó összecsapások zajlottak a szerb–montenegrói hadsereg, a szerb rendőrség és a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) között. Bár már 1996 és 1997 folyamán is folytak harcok, az 1998-as évben ezek majdnem totális háborúvá eszkalálódtak. A NATO azzal indokolta a támadást, hogy meg akarja akadályozni az albánok elleni humanitárius katasztrófát és etnikai tisztogatást. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa azonban – az orosz és a kínai vétó miatt – nem adott engedélyt a beavatkozásra.
A bombázás közvetlen kiváltó oka az 1999. január 15-i incidens volt, amikor egy albán faluban 45 holttestet találtak. Az EBESZ-misszió vezetője, William Walker azt állította, hogy ártatlan civilek voltak, míg a szerb hatóságok szerint az UÇK fegyveresei estek el a szerb biztonsági erőkkel vívott harcban.
Sikertelen tárgyalások és a háború kezdete
A NATO-támadást megelőzte a szerbek és a koszovói albánok 17 napos, sikertelen tárgyalássorozata a franciaországi Rambouillet-ben.
Az utolsó esély a katonai beavatkozás elkerülésére egy keddi délután szállt el, amikor Richard Holbrooke amerikai diplomata távozott Belgrádból, miután eredménytelen tárgyalásokat folytatott Slobodan Miloševićtyel.
A támadásra vonatkozó parancsot – amely az első ilyen akció volt egy szuverén állam ellen a NATO megalakulása óta – Javier Solana, a NATO akkori főtitkára adta ki Wesley Clark amerikai tábornoknak, a szövetséges erők parancsnokának. A hadművelet 1999. március 24-én vette kezdetét.
A következmények: 78 nap pusztítás után Milošević kapitulációja
A támadások során 1.008 szerb és montenegrói katonát és rendőrt öltek meg, míg a civil áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert. A szerb védelmi minisztérium szerint 2.500 civil halt meg, köztük 89 gyermek. Az Emberi Jogok Figyelője (Human Rights Watch) 489–527 civil áldozatról számolt be.
A NATO 2.300 légicsapást hajtott végre és 22.000 tonna bombát dobott le. A belgrádi kormány a háborús károkat 100 milliárd dollárra becsülte. A támadások érintették a katonai célpontokat, de civil létesítményeket is: kórházakat, hidakat, olajfinomítókat, televízióadókat. Az RTS belgrádi székházának bombázása során 16 dolgozó halt meg, noha a NATO előre szólt, hogy meg fogják semmisíteni az épületet. A kínai nagykövetséget érő találatban – ahol a szerb hírszerzés bújt meg – három kínai újságíró vesztette életét.
A háború vége és az utóhatások
Az utolsó bombák 1999. június 10-én hullottak Szerbiára. A háborút a Kumanovói Megállapodás zárta le, amely engedélyezte a NATO-csapatok bevonulását Koszovóba, miközben a szerb hadsereg és rendőrség kivonult a tartományból. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta az 1244-es határozatot, amely Koszovót nemzetközi ellenőrzés alá helyezte.
Milošević a televízióban jelentette be a háború végét: „Az agresszió véget ért, a béke felülkerekedett az erőszakon. Kedves polgárok, békét kívánok nektek.”
A bombázás hosszú távú következményei máig érezhetőek. Milošević 17 hónap múlva elvesztette a választásokat, két éven belül pedig a hágai börtönben találta magát, ahol dicstelenül halt meg 2006-ban, az ítélet kimondása előtt. Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét, amit Belgrád a mai napig nem ismer el. Azóta is zajlanak a tárgyalások a Szerbia és Koszovó közötti kapcsolatok normalizálásáról, foglalta össze a Blic.
A Szabadkai Rádió állomása a bombázás után (Archívum, Tóth Imre)
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
