Március hatodika nehéz nap volt számomra és a hozzám hasonlóan gondolkodó, sztrájkoló tanárok számára. Megérkezett a februári fizetés első része, amely az én iskolámban jelentősen csökkentett összeg volt, míg egyes szerbiai iskolákban mindössze kétezer vagy akár nulla dinárt jelentett. Évek óta olvasom a gyűlölködő kommentárokat a pedagógusokról, például hogy „csak a pénzért küzdenek, csak a pénz érdekli őket”. Kérdezem mindenkitől – miért mennek el az emberek dolgozni? Nem az a lényeg, hogy fizetést kapjunk a munkánkért, hogy megélhessünk, biztosítsuk biológiai fennmaradásunkat és minden lehetséges fejlődésünket?
Amióta sztrájkolunk, különféle reakcióknak vagyunk kitéve. A negatívak sokfélék, míg a pozitívak leggyakrabban ugyanazt a mintát követik – a támogatás többnyire lájkokban nyilvánul meg a közösségi médiában, „bravó” és „minden tiszteletem” kíséretében. Aztán először az IT-közösség kezdeményezte az adománygyűjtést a rászorulók megsegítésére. Mert sokan közülünk hitelt törlesztenek, sokan családtagjaikat tartják el. És a pedagógusi fizetés az egyetlen bevételük. Később más polgárok is csatlakoztak, ki-ki lehetőségei szerint, és az összegyűjtött pénzt az „Alek Kavčić Alapítvány” égisze alatt egyesítették.
Pénteken elküldtük a nevünket és szükséges adatainkat tartalmazó táblázatot, és néhány nap múlva megérkeztek az utalások a számláinkra. Kollégáim arcán a megkönnyebbülés mosolyát, a szemükben meghatottság könnyeit láttam. Egy ilyen pillanat nem a büszkeség és méltóság kérdéséről szól. Egy ilyen pillanat nem undorról és szégyenről szól. A büszkeségünket, becsületünket és méltóságunkat az állam mocskolta be, amely évtizedek óta – függetlenül attól, hogy éppen melyik politikai koalíció van hatalmon – a pedagógusok fizetését éppen hogy a minimálisan elfogadható szinten tartja, csak a létminimum biztosítására elegendő fogyasztói kosár szintjén. Az undort és a szégyent egész pályafutásom alatt érzem, mert 33 éve kevesebbet keresek, mint sokan, akiknek alacsonyabb a végzettsége, kevesebb a munkája, kevesebb megpróbáltatás éri, kevesebb stressz… Hogy ne soroljam tovább.
NAGYON KÖSZÖNÖM. Hálásan köszönöm azoknak, akik a saját jövedelmükből áldoztak ránk, névtelenül, úgy, hogy soha nem tudjuk meg kik valójában és azt, hogy mit kellett feláldozniuk azért, hogy ez a pénz eljusson hozzánk, akik a bizonytalanság szelében reszketünk, akik bátran kihúztuk magunkat, vállaltuk a kockázatot a fizetésünk és állásunk elvesztésére.
HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM, mert nem maradtunk egyedül, mert valaki vigyáz ránk. Még ha ez csak egy egyszeri segítség is volt, megtartott minket, a fáradtakat, az elcsigázottakat, a már kissé megingottakat.
Ezt nem lehetett eltitkolni, és nem is kell titkolni. De várható a kommentár-áradat: félművelt, tájékozatlan, gusztustalan és gyűlölködő hozzászólások. És a címkézések – lusta népség, csőcselék, usztasák, anarchisták, külföldi (vagy éppen HAZAI) zsoldosok. Ezzel majd holnap foglalkozom. Ti pedig, kommentelők, csak tessék! Gázt neki.
Szerző: Milica Vasić, angoltanár, Ivan Sarić Műszaki Iskola
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
