Egész héten szerveznek, plakátokat terveznek, tüntetésekre hívják a felnőtteket, többszázezres tömeget mozgatnak meg hónapok óta kitartóan. Rendszerben gondolkodnak, rendfenntartóik vannak, és ami a legfontosabb, beszélgetnek, meghallgatják egymást. Ők a blokádban lévő egyetemi hallgatók. De mit is csinálnak hétköznap, hogyan szervezik a tüntetéseket, hogyan zajlik egy plénum, milyen rendfenntartónak lenni, hogyan változtatta meg őket az elmúlt időszak, s legfőképpen mi adja nekik az erőt, hogy továbbra is kitartsanak a követeléseik teljesítése mellett? – erről Gajdos Barna, a szabadkai Műszaki Szakfőiskola harmadéves menedzsment szakos hallgatója mesélt a Családi Körnek.
Barna és évfolyamtársa volt az első egyetemi hallgató Szabadkán, aki magyar feliratú transzparenssel jelent meg a tüntetésen. Rajtuk felbátorodva aztán egyre többen jöttek és tartották fontosnak, hogy ha nem is egynyelvű – de legalább kétnyelvű táblákkal, feliratokkal jöjjenek a tüntetésekre. Barna, aki tornyosi származású egyébként, a tüntetések óta nagyon sok időt tölt hétvégén is Szabadkán, hiszen a nagyobb megmozdulások éppen ilyenkor vannak az észak-bácskai városban. Sétált Szabadkától Bajmokig, s bár gyengén beszélt szerbül, mára ez is megváltozott, mert kilépett a komfortzónájából, s úgy érezte, a kollégái harca az ő harca is.
Emlékszik még, hogy milyen volt az első plénum a szakfőiskolán?
– Volt egy első szavazásunk decemberben, amire kevesebben jöttek el, és ott még nem szavaztuk meg a blokádot, vagyis nekünk a januári vizsgaidőszakunk még lement. Februárban viszont majdnem 300-an jöttek el, és akkor 160 fő szavazott a blokádra. A hangulat mindig jó ezeken a plénumokon. Az emberek is többnyire tisztességesen eljönnek. Egy-két olyan személy van, akit én is személyesen ismerek, akik nem jöttek el, de ők is azért, mert nagyon messze élnek, vagy nem érdekeltek a témában.
Jellemző a magyar diákokra, hogy kevésbé érdekeltek?
– Nem akarunk iskolán belül ilyen konfliktust a nemzetek között, de elmondhatom, többnyire a szerbek jobban érdekeltek a témában, mintha valahogy személyesebben érintené őket. Bár én úgy érzem, hogy a magyarokat is ugyanúgy érinti a dolog, engem is, viszont vannak, akik nem jönnek el a távolság miatt.
Hogy zajlik egy plénum?
– Még a legelején úgy állapodtunk meg a főiskolán, hogy minden hétfőn tartunk plénumot délután 5 órakor az iskolában, ami úgy zajlik, hogy előtte átbeszéljük a napirendi pontokat, hogy mi az, amit meg kell beszélnünk, mi az, amit esetleg valaki felvetett, és szeretné megbeszélni. Például humanitárius segítség, heti tüntetések, iskolán belüli aktivitások vagy esetleg problémák, hogyha vannak, ezeket mind átbeszéljük. Szavazunk kézfelnyújtással. Többnyire, hogyha valami probléma van, akkor azt megbeszéljük, keresünk rá megoldást.
Amikor valakinek például véleménye vagy ellenvéleménye van, akkor azt hogy prezentálja, van-e esetleg olyan, aki tényleg nagyon hangosan tiltakozott valami ellen, és akkor milyen kompromisszumos megoldás születik?
– Ilyen talán egyszer volt a plénumok alatt, amikor az Erasmus-cserediákokkal kapcsolatban kellett döntést hozni. Megbeszéltük végül, hogy az Erasmus-diákok bejöhetnek hozzánk az iskolába a félévet megcsinálni, viszont az iskolán belül nem lehet konzultációjuk. Erről volt vita, de végül ezt is sikerült megbeszélni. Elmondjuk ilyenkor, hogy mi a legmegfelelőbb a blokád és az iskola részéről is. Átbeszéljük, hogy mit lehet megvalósítani, mit nem lehet, és akkor közös, kompromisszumos javaslat születik.
Amikor először döntöttetek a blokádról, akkor az iskola vezetősége hogy reagált erre?
– Az iskola vezetősége elfogadta a diákok véleményét, semmi probléma nem volt részükről, és a tanároknak a támogatását élvezzük jelenleg is.
Hogy lett rendfenntartó?
– Mindig más iskola szervezi a heti tüntetéseket. Amelyik iskola a heti szervező, ők szerveznek egy városi plénumot még az adott hét elején, ahol az összes iskola jelen van. Ha csak pár személy, akkor pár személy, de szabadon bárki bemehet az egyetemekről. Megbeszélik, hogy mi legyen az útvonal, hogy esetleg milyen különleges eseményt fűzzenek még rá a tüntetésre. A rendfenntartókat viszont az iskolák jelölik ki, vagyis mindenki elmondja, szeretne-e ilyen feladatot vállalni, vagy sem. Az elején kevés volt a jelentkező, mert nem teljesen értették, hogy mit is takar ez a rendfenntartói szerep. De most már a Műszaki Szakfőiskola a második legtöbb rendfenntartóval rendelkező iskola. A rendfenntartónak annyi a dolga, hogy felügyel a tömegre, ha esetleg lát valamilyen provokációt vagy külső személyt, aki provokálni próbálja a tömeget, vagy egy személyt, akkor ő szól a többieknek, és békés módon elintézik az egészet.
Nem merült föl magában soha, hogy fél ettől a feladattól?
– Nem, mert először magánszemélyként voltam a tüntetésen, és láttam, hogy békésen zajlik. Mivel Szabadkán vagyunk, itt annyira nem jellemzőek a provokációk, így nyugodtan be mertem állni én is rendfenntartónak, illetve megismertem a többieket is, akik mind ott szoktak lenni. Jó a közösség, összetartó, úgyhogy bárkivel bármi történik, ők mindig ott vannak, és vigyáznak egymásra.
Jó e közösség tagjának lenni? Milyen érzés?
– Igen, nagyon sok új embert megismertem. Szerintem most a legerősebb Szabadkán az iskolák között a kapcsolat, legalábbis a diákok között, mert tényleg bármi van, szólunk egymásnak, segítjük egymást, akár személyesen, akár online formában. Ismerősök szempontjából is nagyon jó, mert ki tudja, hogy aztán ki hol fog elhelyezkedni. Ez szerintem mindig pozitív, hogyha ismersz valakit, aki másmilyen iparágban dolgozik.
Azelőtt nem volt ez jellemző, igaz? Mindenki járt a saját egyetemére, és nem nagyon volt semmi közös program?
– Én nem nagyon tudok ilyen közös programról. Benne vagyok a Diákparlamentben az iskolánkban. Próbáltuk egyszer-kétszer összehozni a többi iskola diákparlamentjeit, de valahogy nem jött úgy össze, mint most.
Nagyon sokan meglepődtek, hogy az egyetemi hallgatók generációja megmozdult, mindenki azt hitte, hogy csak a mobilt bújják, és semmi sem érdekli őket. Megváltozott a generációjuk? Többet beszélgetnek egymással, mint korábban?
– Úgy látom, hogy valamennyire változtak az emberek. Nem mondom, hogy nincs az az időszak, mikor valaki bújja a telefont otthon, mert ez szerintem korosztálytól függetlenül előfordul mindenkinél, de ezt így rámondani egy adott korosztályra nem igazán lehet, mert mindig vannak kivételek. Nálunk lehet, hogy nem volt észrevehető, hogy akkor most mit csinálunk pontosan, bújjuk a telefont, vagy tanulunk, vagy dolgozunk, vagy érdekel-e minket bármi is. Viszont én úgy látom, hogy az emberek rájöttek arra, hogy milyen is a mi generációnk: mi, ha nem tetszik nekünk valami, akkor megmondjuk a véleményünket, és kitartunk egymás mellett.
Sokan a vajdasági magyar diákok közül azért maradnak ki ebből, mert nem beszélnek szerbül. Önnek mi volt az a motiváció, hogy mégis átlépte a saját korlátait?
– Én nem nagyon beszéltem szerbül, de a két hónap alatt nagyon sok minden rámragadt, mivel nagyon sok szerb emberrel kommunikáltam, és szerintem kimondhatom, hogy nagyon sok szerb barátom is lett most így iskolán belül meg iskolán kívül is a többi iskolából, aminek nagyon örülök. Az első nap, amikor bementem, furcsa volt, mert láttam már ismerős arcokat, mert minden nap láttuk egymást az iskolában, viszont senkit nem ismertem rendesen. Meg az, hogy szerbül kellett beszélni, az egy kicsit visszahúzó erő volt, de engem kezdetek óta érdekelt ez az egész téma. Követtem folyamatosan a leomlástól kezdve a kisebb-nagyobb tüntetéseket, és mindig is részese akartam lenni, mert változást akarok én is. Ez vezetett oda, hogy én minden nap bent legyek az iskolában.
Mit adott Önnek ez az elmúlt időszak? A barátságokon túl, akár a személyes fejlődésedben?
– A szerb nyelvet tanultam folyamatosan, meg tanulom mai napig, aminek nagyon örülök, mert én itt szeretnék maradni. Nem mondanám, hogy egy nagyon érzelgős fajta vagyok, van, mikor jobban meghat, amikor kint vagyunk tömegesen, főleg, amikor saját csoporttal vagyunk. De hogy mindez megváltoztatott-e érzelmileg? Még én sem tudom. Viszont mivel menedzsment szakos vagyok, most a gyakorlatban ezt nagyon ki tudom használni. A blokád alatt a szervezéstől kezdve nagyon sok mindenben részt kell venni, és még hogyha nem is vagyok ott száz százalékban, akkor is belelátok, és tudom, hogyan zajlik egy-egy szervezés, a hirdetés része, a kivitelezés, és ez mind nagyon sok tapasztalatot tud adni.
Tulajdonképpen a blokád alatt is tanul?
– Igen. Folyamatosan tanulok. Van olyan tüntetés, amit már mi szerveztünk, és annak a plakátját is mi készítettük.
Harmadéves a főiskolán. Egyáltalán nem zavarja, hogy esetleg egy évvel tovább kell majd tanulnia?
– Azt nem mondom, hogy nem zavar, de szerintem most megér egy évet akár halasztani vagy elveszíteni. Bár sokak számára fájó, nekem is, mert terveztem én is a jövőmet, de ez most fontosabb.
Gondolom, egyébként csak megterhelő dolog ez, úgy, hogy még mindig nem látni a végét. Mi az, ami továbbra is erőt ad, ami miatt kitartanak?
– Innen már nem éri meg kilépni, annyi mindent elértünk, annyi embert megmozgattunk. Én látom azt, hogy folyamatosan nyomást gyakorolunk a kormányra, és előbb-utóbb valamilyen változás lesz, mert ezt most már nem lehet félbehagyni és a szőnyeg alá söpörni. Túl sok minden történt már, hogy ezt csak úgy félbehagyjuk.
Ön milyen változást szeretne? Azt mondja, hogy itt szeretne maradni. Milyen Szerbiában szeretne élni?
– Nem akarok egy olyan országban élni, ahol kimész az utcára, és sosem tudod, hogy melyik épület omlik rád, melyik aluljáró alatt mész el, és omlik le, melyik hídon mész át, és dől össze esetleg. Ezek azok az apróságok, amik miatt az ember fél utcára menni néha. Meg a munkakörülmények. Ha elmész dolgozni valahova, akkor lehet, hogy nem olyan pozícióba kerülsz, amit a diplomád szerint megérdemelsz, mert a főnök kormánypárti, neki van egy jó ismerőse, és odarakja maga mellé. Ezek az ilyen apró, szinte már elhanyagolhatónak mondható dolgok, amik az embereket zavarják, és most már hangot is adnak ennek. Általánosságban elmondható, hogy magas pozícióra az kerül, akinek van valamilyen párthovatartozása.
Lát arra reális esélyt, hogy ez változzon?
– El tudom képzelni, hogy most ezt a hozzáállást kövesse az utánunk lévő generáció is, illetve csatlakozzon hozzánk az előző generáció, az idősebbek, mert ha most nem lesz változás, akkor szerintem soha.
Az idősebb generáció is kezd kimozdulni a komfortzónájából?
– Én saját tapasztalatból tudok beszélni. Mikor sétáltunk Bajmokig, akkor is nagyon sok idős ember kijött a háza elé. Az egyetemisták, akik sétáltak velünk, odamentek, megölelték az idősebbeket, mindenki nagyon kedvesen fogadott minket. Itt, a városban is azt látom, hogy egyre több idősebb ember van kint az utcán, még hogyha nem is sétál velünk, de a buszállomáson álló idős néni integet nekünk. Vannak, akik elsírják magukat, miközben mi végighaladunk az utcán. Nagyon jó érzés ez, mert ebből látni, hogy jó úton haladunk.
Az utóbbi időben próbáltak minden problémát a szőnyeg alá söpörni, de most már egyszerűen felhalmozódott nagyon sok minden ott a szőnyeg alatt, és kifakadt, nem lehet már kikerülni, átlépni. Az idősebbek is észrevették, hogy nem lehet most már csak úgy becsukni az ajtót, és nem figyelni az egészre, mert egy olyan változás van folyamatban, ami talán a legnagyobb eddig Szerbiában.
