Hodik Annabella, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművésze Verbászon született, Feketicsen nőtt fel, majd a topolyai Dositej Obradović Gimnázium és Közgazdasági Iskolába járt. Újvidéken, a Művészeti Akadémián szerzett színészi oklevelet.
A színpadon energikus, magabiztos, a szöveget gyakorlatilag hibátlanul mondja el, a szavakat szépen, érthetően formálja. Produkcióról produkcióra valami újat villant fel a tehetségéből.
„Kerestem a lehetőséget, hogy verseket mondjak”
– Nagyon büszke vagyok versmondói gyökereimre. Már az oviban elkezdődött, hogy „nagyon bátor vagy, menj, mondj verset”, és azután az iskolában, ha valamilyen lehetőség adódott, mindig megragadtam már alsóban, felsőben pedig már kerestem is ezeket. A Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete karolt fel, rengeteget jártam a Szép Szó Táborba. Ez minden nyáron felejthetetlen egy hét volt, és mindegyik nagyon fontos számomra. Sokszor olyan tanárokkal, csoportvezetőkkel lehettem, akiket egyébként nem ismerhettem volna meg, és rengeteget tanultam tőlük – felkészítettek, elvittek a versenyekre. A versek szeretete számomra egy abszolút csodálatos dolog. Ha ilyen emberek vesznek körül, akikkel hasonló dolgokat tartunk értékesnek, attól nagyon boldog leszek – kezdi történetét a fiatal színésznő.
Versmondóként milyen élményekkel gazdagodtál?
– Hajvert Ákossal nagyon szerettem dolgozni, rövid ideig ő volt a felkészítő tanárom. Úgy segített kielemezni a dolgokat, hogy nem akarta azt a számba ültetni. Megpróbálta megmutatni, hogy ő mit gondol, és arra inspirált, hogy keressem a saját utamat. Akkor éreztem leginkább azt, hogy nem azt csinálom, amit a tanár kér tőlem, hanem keresem, hogy én mit szeretnék csinálni. Ez új volt ahhoz képest, hogy sokan meg vannak győződve arról, mi a helyes, és elvárják, hogy én is úgy csináljam.
A zene hogyan jött be az életedbe?
– Négy évig játszottam iskolai tamburazenekarban. Az éneklés pedig úgy kezdődött, hogy bezártam magam a szobába, és addig énekeltem, amíg az nem lett jó. Az akadémián is nyilván ragadt rám valamennyi, de szerintem az segített a legtöbbet, hogy kerestem olyan dalokat, amelyeknek megfelelt a fekvése, és feszegettem a határaimat, hogy meg tudom-e csinálni. Nekiálltam takarítani, és takarítás közben órákon át énekeltem. Azt veszem ilyenkor észre, hogy nem fáradok el, mert nem néz senki, nincs rajtam nyomás, ezért mindent pontosan és helyesen fogok csinálni. Ezáltal egy bátorság és egy vágy is kialakult bennem, hogy még jobban megtanuljak énekelni.
„A pszichológia-tanárnő döbbentett rá, hogy színésznő szeretnék lenni”
Mikor döntöttél úgy, hogy színésznő leszel?
– Már azelőtt is ott bujdosott bennem, hogy ezt magamnak megfogalmaztam volna. Jártam színjátszó csoportba, voltak ilyen irányú vágyaim, de igazából a középiskolában – azt hiszem, másodikos voltam – nagyon hevesen és lelkesen magyaráztam valamit a pszichológia-tanárnőnek. Egy feltett kérdésre próbáltam válaszolni, amikor azt mondta: „Bella, nem akarsz te színésznő lenni?” Én pedig rájöttem, hogy „ez hiányzott, ez az, amit kerestem”. Előtte mindig félve gondoltam erre a dologra, de onnantól, hogy ezt kimondtam, úgy is lett.
Ezután tudatosan kezdtél készülni az akadémiára?
– Igen. Először nem is Újvidéken próbálkoztam, mert abban az évben nem nyílt magyar osztály. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom Budapestet. Kicsit úgy is mentem, hogy inkább Újvidéken szeretnék tanulni. A felkészítő tanárommal összeállítottunk egy repertoárt, és a vesztesek lelkesedésével indultam megnézni a fővárost. Azután, amikor Újvidékre mentem, talán életemben akkor izgultam a legjobban. Meg voltam győződve, hogy nem vesznek fel, és azon gondolkodtam, mit fogok csinálni, és hogy majd mindenki kérdezi, hogyan sikerült, én meg nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem sikerült. Rettegtem. De felvettek.
Zűrös időszak köszöntött be akkoriban.
– Nekünk több atrocitásból is kijutott. Az első évünket félbeszakította a Covid-járvány. A harmadéves hallgatók általában fél évet Budapesten töltenek el részképzésen, eközben bekapcsolódnak a fővárosi életbe, színházakba járnak… Mi oda sem jutottunk el. Amikor befejeztük a harmadik évet, osztályvezető tanárunk, Hernyák György nyugdíjba vonult. Közben is volt egy csomó tanárváltás, olyan tanároktól kellett elbúcsúznunk, akikről azt hittük, hogy ott lesznek, és fogják a kezünket. Hernyák György helyett megkaptuk Pálfi Ervint, akitől szintén rengeteget tanultunk, de az első évünk második féléve és a második évünk eleje, mondhatni, semmilyen sem volt. Azt éreztük, hogy csak átszaladtunk a dolgokon, kipipáltuk ezeket. Zoom-találkozón színészetet vagy táncot tanulni lehetetlen. Például Zoom-hívásban volt a tánctanárnő, Zoom-hívásban voltak a diákok, plusz a zongorista is. Mi, ahogyan hallottuk a zenét, megpróbáltunk úgy lépni, de a kép meg a hang késett, a tanárnő pedig nem értette, hogy miért nem vagyunk pontosak.
Kimaradt-e emiatt olyasmi, amit most, immár hivatásos színészként kell pótolni?
– A zenés mesterséggel csak két hónapot találkoztunk Pesten. A Csókos Asszony Lovagjaiban most én is megtapasztaltam, hogy mekkora kihívás egyszerre énekelni, táncolni, színészkedni szűk ruhában, nagy ruhában. Persze tanultunk énekelni és táncolni, de annak a komplexitását megtanulni, hogy hogyan kell igazán megcsinálni egy zenés szerepet, abban van egy borzasztó nagy lyuk. Most elvileg van arra irányuló törekvés az újvidéki akadémia részéről, hogy legyen zenésmesterség-óra, ami nagyon jó hír. Nagyon sajnálom, hogy ebből kimaradtam.
Szeretek fitt és erős lenni
Pilatesre jártam, de egy idő után ezt már nem tudtam összeegyeztetni a saját napirendemmel. Tavaly nyáron elkezdtem dolgozni egy személyi edzővel azzal a szándékkal, hogy megtudjam, mi a jó nekem, mi az, ami a testalkatomhoz passzol. Az első számú célom az volt, hogy minél több izmot magamra szedjek. Most már edző nélkül csinálom, egyedül. A vágyam továbbra is az, hogy minél fittebb, minél erősebb legyek. Valamikor gyűlöltem tornázni, futni, de csak azért, mert nem csináltam. Irtóztam a gondolattól is, nem akartam leizzadni. Egyszer, amikor kimentem a rakpartra futni, rájöttem, hogy akkor érzem magam a legjobban, amikor mindent beleadok, kifáradok, és érzem, hogy megdolgoztam. Egyszer a Tanyaszínházban mellettem egy srác a színpad egyik darabját emelte fel, és duzzogott, hogy nehéz. Mondom, „Felemeljem?” – és a tudat, hogy fel tudom emelni, hogy már nem vagyok egy gyenge kislány, hatalmas önbizalmat ad! Színpadon is, mert tudom, hogy az a test, amit kiviszek, amivel dolgoznom kell, képes dolgokra. Nem riadok meg, ha táncolni, rohangálni kell.
Hodik Annabella: Már nem vagyok egy gyenge kislány!
„Imádok férfiakat játszani”
Miért pont a Kosztolányi?
– Mindig is ide szerettem volna jönni, ez a profil tetszett a legjobban, ez a szókimondás, a provokálás. A debütálásom a Ladik Katalin egy idegösszeomlást követően felmondja banktisztviselői állását és konceptuális művésznek áll című előadás volt. Ennek az elkészülte lázálomszerű volt, mert közben még Újvidéken is próbáltam, az egyetemen is valamennyire ott kellett lenni, szanaszét voltam szakadva, a szöveg pedig, amit kaptam – amit a Chat GPT írt meg – nagyon nehéz volt, sokat küzdöttem. De a legjobb az volt, hogy szép lassan beszivároghattam a társulatba. Kucsov Borisz sokat segített, hogy ne izguljak az első jelenet miatt, és Ladik Katalint is nagyon jó volt megismerni.
A következő a Félelem és reszketés Szabadkán című darab volt…
– Imádok férfiakat játszani, férfikosztümben lenni. Ez valami olyan habitust tesz rám, amitől belazulok, mintha nem vonatkoznának rám a szabályok, és valahogyan része leszek a patriarchátusnak. A darabban van egy ajándékszerepem is, amit nem szeretnék elszpojlerezni, ha valaki esetleg még nem látta volna. A próbák alatt rengeteget nevettünk, és nagyon jó volt, hogy a Népszínházból is csatlakozott hozzánk három kolléga, akik egy új hangulatot hoztak be. Szeretjük ezt az előadást!
Az Árpád-ház című darab az, amit talán a legjobban szeretek játszani. Keszég László rendező született mókamester, és maga az anyag is kedves számomra. Egyrészt nagyon szeretem a történelmet, másrészt pedig annyira kegyetlenül igaz az egész, az a körforgás, amiben akkor éltek. És az a kör most is forog. Ebben is játszhatok férfit, és úgy érzem, szabadjára engedhetem az indulatokat, ahogy a csövön kifér.
Az Ede tragédiájának rendhagyó volt a próbafolyamata.
– Lakásokban próbáltunk, ahol a kollégával beszélgettem úgy, hogy karakterben voltunk, a többiek pedig ott ültek körülöttünk, és figyelték, hogy mi lesz a történet. Nagyon rejtélyes volt, mert amikor nem voltam része a történetnek, nem tudtam, mit próbálnak a többiek. Szétfeszített a kíváncsiság, hogy vajon hová alakul a történet, senki sem tudta, hogy mi lesz a vége.
A Marx Brothers is egy különleges helyet foglal el a szívedben.
– Amikor először láttam Kecskeméten az Édes Annát, amit Bélai Marcell a kolozsvári Színház és Film Kar hallgatóinak vizsgaelőadásaként állított színpadra, már akkor azt gondoltam, hogy vele nagyon szeretnék majd dolgozni. Zseniális víziója van a dolgokról. Szűretlenül tolja bele az egészbe a bolondságot, közben van egy szép mélysége és bánata is, holott egy cirkusz, egy show az egész, és azt érezni, bejártad az egész hullámvasutat.
A következő évadban az Angyalok a lombok között, majd a Lenz című előadás következett.
– Az Angyalok egy nagyon nehéz folyamat volt számomra, a főpróba előtti napig nem tudtam, hogy mit játsszak. Tanácstalan voltam, és meg voltam győződve arról, hogy akármit csináltam, nem jó. Sokáig vakon tapogatóztunk, de amikor kész lett, azzal egy nagyon nagy szikla gördült le. Tudatosítani kell a küldetést, hogy mennyire fontos ez a történet attól, hogy ez egy igaz történet, és mi vagyunk az elsők, akik ezt így elmesélik. Csak az a tény, hogy egy ember egy közösségen belül egyedül, magányosnak érzi magát, hogy senki nem érti meg, nem fogadják el, nem szeretik igazán – legyen ez egy szekta, vagy sem –, bárkivel megtörténhet, és sokszor nem vesszük észre. Fontos a közösség összefogása!
A Lenz próbái inkább fizikailag voltak megterhelők, főleg az elején, amíg nem készültek el a valódi pallók, amikkel az előadásban dolgozunk. Olyan testrészemben is izomlázam volt, ahol nem emlékszem, hogy előtte valaha is lett volna. Viszont ez egy annyira érzékeny előadás, egy ismerősöm azt mondta, olyan, mint egy kis porcelánbaba, óvatosan kell vele bánni, mert bármitől összetörhet. Hogy mennyire apró az a dolog, amivel foglalkozunk, de mégis mennyire fontos, hogy megkapja valaki a megfelelő segítséget, és milyen az, amikor nem kapja meg. Na, ott volt szövegtanulás! Vannak előadások, amikor felcserélődhet egy szó egy hasonlóra, amikor a szöveg nincs kőbe vésve. Itt mindenki azt mondja, amit kell. Mindig! Nagy hangsúly volt azon, hogy ezt a komplex szöveget úgy mondjuk el, ahogy le van írva, és minden egyes mondatnak ott legyen a mögöttese és az értelme, mert különben nem értik meg az emberek, annyira bonyolultan fogalmaz az író.
Ezután A Csókos Asszony Lovagjaiban ugrottál be Fülöp Timi helyére.
– Dedovity Tomity Dina segített megtanulni a táncokat, rengeteget készültem, de rettenetesen pánikoltam. A zeneszerzővel, Szerda Árpival átnéztük a dalokat, és ő is próbált nyugtatni, hogy minden rendben lesz. A próbák már simán mentek, én mégsem nyugodtam meg. A többiek is végig támogattak, hogy „jó lesz”. A végeredményre aztán egészen büszke lettem.
Hiányzik, hogy az előadásokról beszélgessünk
Mindig úgy sietnek az emberek. Vannak barátaim, akik eljönnek megnézni előadásokat, és aztán, ha nem mondom külön, hogy „de ne rohanjatok haza”, akkor elmennek, és meg sem várják, hogy lejöjjek az öltözőből. Alapvetően hiányzik, hogy kollégákkal, barátokkal úgy igazán beszélgetni tudjunk az előadásokról. Mondják meg azt is, ha rossz voltam! Nem mintha ez bármin is változtatna, mert ha a rendező úgy mondta, akkor az úgy marad. De érdekel.
„Szeretném kitanulni a kosztümtervezést”
A zenekarodról mit kell tudni?
– Mi vagyunk az Álompolgárok. Ez egy száz százalékig színészekből álló zenekar. Sziveri János-verseket zenésítünk meg. Pontosabban Ágyas Ádám zenésíti meg, aztán pedig mindenki igyekszik beletenni a maga részét és ötleteit.
Merre építed tovább a pályát, szeretnél-e filmekben szerepelni?
– Ha lenne rá lehetőség, akkor igen. Nemrég voltam egy castingon, valószínűleg nem kellek nekik, de mindenképpen jó élmény volt maga a casting és a rendezővel találkozni. Egyelőre nem gondolkodok máson, mint a Kosztolányi, nagyon szeretek itt. Inkább „oldalvást” gondolkodok: szeretném kitanulni a kosztümtervezést. Volt már pár projektem, de szeretném ezt és a varrótudásomat is fejleszteni. A zenekarba pedig amennyit csak lehet, belepumpálni. Nyáron lesz pár koncertünk, hogy megismerjen minket a vajdasági közönség, és amint lehet, szeretnénk egy albumot kiadni.
Hodik Annabella (Fotó: Tóth Imre/SZMSZ)
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
