Öt bemutató, vajdasági minifesztivál, drámaíró verseny, előre eladott teltházas előadások – ezek jellemezték az Újvidéki Színház 2024/2025-ös évadát.
Urbán Andrással, az intézmény igazgatójával Kavillón beszélgettünk, ahol már javában zajlanak a Tanyaszínház próbái, a fiatalokból álló vándortársulat idei előadását ugyanis ő rendezi.
Az Újvidéki Színház művészeinek rengeteg munkájuk volt az elmúlt évadban, öt teljes értékű bemutatót tartottak – ebből két előadást még az előző évadban elkezdtek próbálni, de a bemutatók szeptemberben és októberben voltak, ismertette az igazgató.
Az öt teljes értékű bemutató
– Az első a Miloš Lolić által rendezett Feydeau-darab, a Mit járkálsz itt meztelenül? című előadás. Miloš Lolić szerbiai származású, Berlinben él, a fiatal generáció egyik legkiemelkedőbb rendezője. Ő lett egyébként a Bitef Fesztivál művészeti igazgatója is. Egy kísérleti jellegű előadást csinált, ami tulajdonképpen vígjáték, de nagyon sajátos és ritkán látott módon állította színpadra.
Ezt követte Tomi Janežič rendezésében az 1981 című produkció. Ebben az Újvidéki Színász színészei mellett Jasna Đuričić, Boris Isaković és Balázs Áron is játszik, tehát mondhatni, hogy ez egy sztár-szereposztás. Janežič szlovén rendező, azt hiszem, az elmúlt tíz évben nem dolgozott Szerbiában, de az előadásai mindig nagyon meghatározóak voltak. Ez az évad legnagyobb sikerdarabja, havi három-négy alkalommal játsszuk a kisteremben, ahol a nézőszám korlátozott, egyszerre 80-90 ember nézheti. A nézők erre úgy foglalnak jegyet, hogy még ki se írtuk, mikor lesz, már jelentkeznek sokan, hogy mindegy mikor lesz, kérnek négy vagy öt jegyet. Fesztiválokon is folyamatosan játsszuk, és sokfelé hívják – mondta Urbán András.
Az Újvidéki Színháznak van egy nagyobb, több részből álló, Cabaret Piccolo Grande elnevezést viselő projektje, amely a kisteremben zajlik. Ennek keretében a szabadosabb, könnyebb, a kabaréra jellemző szellemes, kiszólós, beszólós, formabontó stílus jelenik meg – nem feltétlenül a varieté stílusában.
– Ebben a projektben az első produkció a Distopia című előadás volt Lénárd Róbert rendezésében, amit szintén folyamatosan játszunk. Ezután következett Tasnádi István: Next című drámájának színre vitele, amit én rendeztem. A darab – amitől szintén sokat várunk – egyik főszereplője Elor Emina. A bemutató nem a leghálásabb pillanatban, a tavasz elején volt, de meglátjuk őszre, hogyan kommunikál majd a közönséggel ez az előadás. A komoly témák ellenére, amelyek megjelennek a darabban, ez egy zenés, szellemes, szórakoztató előadás. Ezután következett az észak-macedóniai Dejan Projkovszki rendezésében a Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyerekei című produkció. Ezt az évad végén mutattuk be, csak egy reprízünk volt. Projkovszkit az Újvidéki Színház közönsége már jól ismeri: ő állította színpadra William Shakespeare III. Richárdját és Tolsztoj Anna Karenináját is. Ez utóbbi egyébként, ha nem a legsikeresebb, akkor a második legsikeresebb és legtöbbet díjazott előadásunk. A Kurázsi mamát is abszolút jól fogadta a közönség annak ellenére, hogy ez egy nehéz háborús téma. A darab egy nagyon megható, megrázó, intim módon és vizuálisan nagyon szép formába öntött módon beszél arról a küzdelemről, ahogy az ember próbál túlélni – ismertette Urbán András az elmúlt évadban bemutatott produkciókat.
Az Újvidéki Színház elmúlt évadában, az ősszel megtartották a drámaíró versenyt.
– Fontosnak tartom, hogy amennyire lehetséges, összekapcsoljuk a vajdasági magyar irodalmat a színházzal, még ha csak ilyen játékos módon is, és hogy azok az emberek, akik írnak, publikálnak, a színház közelébe kerüljenek. Talán még fontosabb része ennek a projektnek az, hogy a vajdasági magyar színészek találkoznak – legalábbis azok, akik hajlandók részt venni ebben. Mindig kérem a színészeket, hogy ne a komfort győzzön, hanem jöjjenek el. Az Újvidéki Színház biztosítja az alapvető körülményeket. Azért van ez a program, hogy ők találkozzanak. Dolgoznak is együtt, ugyanakkor ez valahol egy buli is. Minden színház képviselteti magát, energiák szabadulnak fel ilyenkor. A vajdasági magyar színjátszás számít, és nagyon fontos, hogy ezek az emberek egymással kommunikáljanak!
A vajdasági kőszínházak együttműködésének jövőjét hogyan látod?
– Az Újvidéki Színház 51. születésnapja alkalmából tartottuk meg a színház ünnepi napjait január 27-e körül, és ennek keretében, második éve szerveztük meg a Vajdasági Magyar Színházak Minifesztiválját. Az már régóta működik, hogy ebben az időszakban a vajdasági magyar színházak fellépnek az Újvidéki Színházban, mi pedig ezt az év folyamán előadásokkal viszonozzuk. Például eljön a Népszínház, mi pedig a Pataki gyűrű-gála körül viszonozzuk ezt, és elviszünk Szabadkára egy előadást. Azért neveztük el ezt minifesztiválnak, mert egyelőre öt-hat eseményről van szó, de ez egy jó lehetőség, hogy az újvidéki közönség is lássa, mit csinál a többi vajdasági színház, illetve ők is bemutatkoznak annak a közönségnek, amelynek mi játszunk. Gondolom, hogy ez már egy együttműködési stratégia valamilyen értelemben, amit mindenképpen fejleszteni kellene, akár úgy, hogy sűrűbbé tesszük a csereprogramokat. A Kosztolányi Színházzal pedig előbb utóbb koprodukcióba lépünk, részemről erre van egy nyitottság, feltételezem, a Kosztolányi részéről is. Ugyanakkor amennyire mi „egységesek” vagyunk, annyira mindenki a saját útját járja, hiszen külön intézmények vagyunk. Nem vagyunk politikai platform, de kulturális platformnak lennünk kellene, ahol azokat az érdekeket fogalmazzuk meg és védjük, amik bennünket, kisebbségi magyar színházakat érintenek úgy az anyaország, mint az itteni hatalom irányába.
A lelkem mélyén hiszek a csodákban
Melyek ezek a közös érdekek?
– Nem fényes körülmények azok, amelyek között dolgozunk. Mindenütt munkahelyhiány van, legalábbis a Kosztolányi, a Zentai és az Újvidéki Színházat illetően. Nagyon kicsi vagy nincs is kiszolgáló személyzet, technikai személyzet. Azt is tudjuk, hogy iszonyú rosszak a bérezések, főleg a középiskolai végzettségű emberek számára, akik általában minimálbér körüli összegért dolgoznak, és nincsenek elegen. Egy példát mondok: az Újvidéki Színháznak három dekoratőri-díszletezői munkahelye van – közben meg az óriási produkcióknál hatalmas díszletek vannak. A színházat mindig olyan emberek csinálják, akik azt egyfajta hivatástudatból, hitvallásból teszik.
A színészek létszáma kielégítő?
– Azt látom, hogy egy kicsit mindegyik vajdasági magyar színház fel tudott frissülni. Újvidéken van három beígért munkahely, amivel nem történik semmi lassan másfél éve – de ezek még csak nem is színészi munkahelyek. Többször jeleztem az alapító felé is, hogy fontos lenne az alapvetően szükséges műszaki munkahelyek mellett új színészmunkahelyeket létrehozni. A Szerb Nemzeti Színházban azt láttam, hogy lényegesen felfiatalodott a társulat. Sok fiatal, nemrég végzett színésszel dolgoztam ott együtt, akik társulati tagok és ott vannak munkaviszonyban. Ez az Újvidéki Színházban nem jellemző sajnos. Hogy mi az oka annak, hogy mi az ötvenes létszám alatt maradunk, nem tudom: valakinek fontos, hogy így maradjon vagy ez csak a szokásos probléma, hogy nincs, aki elintézze? Sajnos, tudjuk mindannyian, hogy ebben az országban a dolgok úgy történnek, hogy szükséges egy politikai jószándék, és létre kell jönnie egy politikai megállapodásnak. Akkor nyitnak meg új munkahelyet, ha ez a háttéralku megtörténik – amit mi, politikusként nem aktív vagy nem politikai pártot képviselő emberekként nehezen tudunk megvalósítani. Úgy gondolom, alapvetően fontos magyar érdek, de újvidéki városi érdek is, hogy felfrissüljön a színház meglévő társulata – amely egyébként az ország legjobb társulataként van elkönyvelve a legtöbb szakmai ember részéről. Sajnos nem úgy néz ki, hogy ez meg fog történni, bár a lelkem mélyén mindig hiszek a csodákban vagy a jó szándékban.
Van-e még a magyar nyelvű színházra kíváncsi közönség a tartományi székvárosban?
– Az Újvidéki Színházba körülbelül kilenc-tízezer ember jött az évad alatt aktív nézőként – vagyis olyanként, aki vett vagy kapott jegyet. Mi egyértelműen dicsekszünk a látogatottságunkkal, hiszen nagyon sokszor történt meg, hogy a weboldalunkon azt írtuk ki az előadások mellé, hogy „Teltház” vagy majdnem teltházaink vannak. Nagyon jól működik az internetes jegyeladás és a személyes is. Nem azt mondom, hogy ez fantasztikus, de egyértelműen egy pozitív dolog. Ezt a helyzetet mindenképp nehéz volt tartani az országban uralkodó helyzet és közhangulat miatt is. Nyilván az embereknek nem elsősorban a színházba járás jár az eszében… De a színházban mi végig működni tudtunk, folyamatosan dolgoztunk, és mindent megvalósítottunk. Azért érezhető volt, hogy megcsappant a nézők száma a tavasz elején. Nyilván hozzájárul ehhez az is, hogy az emberek hova mennek este: tüntetni vagy más elkötelezettségeik vannak, esetleg olyan politikai aktivitásban vesznek részt, ami nem feltétlenül a színházzal kapcsolatos. A pandémia alatt is vért izzadtunk, hogy valamilyen formában működni tudjunk. Viszont tudjuk, hogy a színházak háborúk, éhínségek idején is dolgoztak, és tudjuk, mit jelent az, amikor a legsötétebb, legszörnyűbb időszakban megnézhetsz egy színi előadást. Sokszor ez ad erőt, reményt az embereknek. Mindenképpen azt gondolom, hogy játszanunk kell és jelen kell lennünk!
Az már más kérdés, hogy a hatalom felé ki-ki hogyan mutatja meg a gondolatait, de én most a dolgok művészeti oldaláról beszélek: nem szabad megengedni, hogy ennyire marginalizálódjon a kultúra.
Messze vagyunk attól, hogy azt mondjam, elégedettek vagyunk a nézettséggel, de nagyon sokszor volt sikerélmény, hogy teltház volt, előre eladott teltház volt stb. A Történt egyszer Újvidéken című előadásunkat folyamatosan nézik, a már említett 1981 is abszolút sikerdarab. Egyelőre nagy reményt fűzünk a Kurázsi mama gyerekeihez is.
Mi várható az új évadban?
– Már megkezdtük a következő évad próbáit. Nagy Botond romániai magyar rendező Csehov Három nővére alapján készít egy előadást, október 11-én lesz a bemutató. Azt követőn Kokan Mladenović fogja rendezni Daniel Hamrs novellái alapján a Miért állnak a szamarak a huzatban című produkciót. Én a Cabaret Piccolo Grande projekt keretein belül rendezek egy előadást. Lénárd rendezte a Distopiát, én pedig majd az Utópiát fogom színpadra állítani.
Örömmel nézem a KDSZ alakulását
A Kosztolányi Dezső Színházból kerültél az Újvidéki Színház élére. Milyen volt a most a 30. évfordulóját ünneplő KDSZ-be visszatérni rendezőként?
– A Hallgatás költészete volt az első, amit azóta rendeztem azzal, hogy azt a projektet még az igazgatói időszakom alatt tárgyaltuk le. Amikor Mészáros Gábor átvette a Kosztolányi vezetését, jelezte, hogy kétévente meghívna. Folyamatos kapcsolatban vagyunk Gáborral és a színészekkel is. Időről időre nézőként ott vagyok a Kosztolányiban, követem az ottani munkát, de kizárólag rendezőként visszamenni kicsit furcsa volt. Jó érzés volt színpadra állítani a Bill visszatér című darabot. Jól együttműködök a színház csapatával, például a színészekkel, Verebes Andreával, Kucsov Borisszal vagy Búbos Dáviddal. Nagyon örültem, hogy tudtam dolgozni az új színészekkel, Hodik Annabellával és Ágyas Ádámmal is, Gábor pedig játszik az Újvidéki Színház új előadásában is – ennek semmi köze ahhoz, hogy mindketten igazgatók vagyunk, csak az együttműködésre célzok.
Lélekben el tudtál szakadni a Kosztolányitól?
– Amikor ott igazgató voltam, nagyjából minden szöghöz, ami a falba bekerült, valamilyen módon közöm volt, a mostani épületben éppúgy, mint a régi épületben, amit szintén együtt építettünk. A társulatot akkor alapítottuk, amikor én voltam az igazgató. Azoknak az embereknek a nagy része már elment, jöttek újak stb. Huszonegy évet töltöttem ott, abból tizenhetet voltam igazgató. Persze, hogy kötődök hozzá, de nincs olyan problémám, hogy ne tudnám elengedni. Nosztalgia sem fog el. Amikor onnan elmentem, akkor annak már ideje is volt… Persze, ha belegondolok, tizenhét év igazgatás után – ami ráadásul nem egy meglévő struktúra volt, hanem te csináltad vagy te is alakítottad ezt a struktúrát – végül is egy fél életművet hagytam magam után. Egyelőre ez még nem kerget depresszióba, örömmel nézem a színház alakulását. A Kosztolányi Színházban is ugyanaz a helyzet egyébként: iszonyúan hiányoznak a munkahelyek, pláne abban a hírhedt racionalizációban elvesztett két munkahely. Szerintem Vajdaságban mindenki megtanulta fejből, annyit beszéltem és panaszkodtam erről. Ez továbbra sem oldódott meg. Azt éljük meg, ahogyan a Tanyaszínházban vagy a Zentai Magyar Kamaraszínházban is, hogy a színészek maguk építik be a díszleteket – nyilván a Kosztolányiban is szükség van, hogy besegítsenek. Mintha ez annyira normális dolog lenne.
Úgy vagyunk vele, hogy büszkék vagyunk rá, hogy van ennyi színházunk – vagy legalább is remélem, hogy büszkék vagyunk – de közben meg elfogadjuk, hogy ezeknek az egyetemet végzett művészembereknek örülniük kell, hogy csinálhatják azt, amit csinálnak. Holott az a nézők és a közösség öröme is, hogy ők vannak és csinálják ezt a kultúrát.
Urbán András (Fotó: Tóth Imre/SZMSZ)
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
