Szereplők:
– Jelena – egyetemista, 22 éves
– Marko – rendőr, 41 éves
– Milena – Jelena anyja, 49 éves
– Vuk – az elnök, 55 éves
– Juhász – politikus, 45 éves
– Goran – álegyetemista, a rendszer kíméletlen szolgája, verőlegény, 37 éves
[A képernyők sosem alszanak. A város szívében, ahol a betonfalak visszhangozzák a vezér szavait, az emberek suttogva beszélnek – ha egyáltalán beszélnek. A Párt mindenütt jelen van: a plakátokon, a hírekben, a gondolatokban. A vezér arca, örökké fiatal és örökké dühös, ott lebeg minden utcasarkon, mintha maga az idő is meghajolt volna előtte.
A Tájékoztatási Hivatal – naponta újraírt valóságot közöl. Tegnap még békés demonstráció volt, ma már külföldi ügynökök által szervezett puccskísérlet. A tömeg, amely az utcákon vonult, transzparensekkel és dühvel, ma már csak „a rend ellenségei” néven szerepel a hírekben. A kamerák mindent láttak, de csak azt mutatták, amit mutatni kellett.
Milena, egy fiatal egyetemista, a tömegben állt. Tudta, amit tesz, az nemcsak bátor, hanem veszélyes is. A gondolatbűn itt nem fikció – hanem mindennapi valóság. Egy rossz poszt, egy rossz pillantás, és máris „külföldi befolyás alatt álló elem” lesz belőle. A barátai közül többen már eltűntek – hivatalosan „önként távoztak”, valójában senki sem tudja, hová.
Az utcákon a rendőrség – vagy inkább a Békeőrzők – gumibotokkal és könnygázzal válaszoltak a szavakra. A hatalom nem tárgyal, csak közöl. A vezér nem hallgat, csak beszél. És a nép? A nép figyel. Fél. De néha – mint most – mégis kiáll.
Milena tudta, hogy a jövő nem biztos. De azt is tudta, hogy a hallgatás biztos pusztulás. És talán, csak talán, ha elegen suttognak, abból egyszer kiáltás lesz. És ha elegen kiáltanak, abból talán változás.]
Vajon milyen mire gondolhatnak a szereplők, amint ott állnak egymással szemben?
Jelena – A lány, aki nem hallgat tovább
„Nem tudom, mikor kezdtem el félni a saját gondolataimtól. Talán akkor, amikor először töröltem egy posztot, mielőtt még megírtam volna. Vagy amikor anyám rám szólt, hogy ne beszéljek politikáról a villamoson. „Nem tudhatod, ki hallja” – mondta. És igaza volt. Mindig van valaki, aki hallja.
A képernyők hazudnak. A hírek szerint boldogok vagyunk. A vezér szerint minden rendben van. A gazdaság fejlődik, a nép hálás, az ország erős. De én ott voltam tegnap este. Láttam a könnygázt, éreztem a gumibot súlyát a bordáimon. Hallottam, ahogy egy másik lány sikít, miközben a Békeőrzők – milyen groteszk név – a földre teperik. És mégis, ma reggel a hírek szerint „provokátorok” támadták meg a rendőrséget.
A valóság már nem közös. Mindenkinek van egy sajátja, de a hatalomé az egyetlen, amit szabad kimondani. A többire csak gondolni lehet – halkan, óvatosan, nehogy valaki észrevegye. Mert itt a gondolat is bűn. Orwell ezt már megírta. Mi csak újraéljük.
De mégis… valami mocorog bennem. Egy makacs, csillapíthatatlan érzés, hogy nem lehet örökké hazudni. Hogy a félelem nem lehet az egyetlen cement, ami összetart egy országot. Hogy a vezér arca nem lehet örökké az égbolt helyett.
Talán bolond vagyok. Talán holnap már nem leszek itt. De ma este újra kimegyek. Mert ha már a szavakat elvették, legalább a jelenlétemmel kiabálhatok. És ha el is fognak, ha el is tűnök – legalább tudni fogom, hogy nem hallgattam el.
Mert a csend is bűnrészesség.
A tér ma más. A levegő nehezebb, a zaj sűrűbb, a fények élesebbek. A dobok nem csak ritmust adnak – szívdobbanásokká váltak. A testem remeg, de a lábam nem mozdul. A transzparenst úgy szorítom, mintha az tartana meg engem, nem fordítva. A kartonlapra azt írtam: „Nem félek.” Hazugság. Félek. De nem érdekel.
Anyám reggel azt mondta, maradjak otthon. Hogy ez nem az én harcom. Hogy ez nem változtat semmin. De én már nem tudok otthon maradni. Nem tudok úgy élni, hogy közben minden hazugság. Hogy a hírek szerint boldog vagyok, miközben a jövőm egy zárt ajtó mögött fekszik, kulcs nélkül.
A rendőr rám néz. Nem mozdul. Én sem. Egy pillanatra csak állunk. Ő a pajzsa mögött, én a karton mögött. És valami történik. Nem tudom, mi. Talán csak annyi, hogy látjuk egymást. Nem mint ellenséget. Hanem mint embereket. És ez már elég ahhoz, hogy megrepedjen valami.”
Marko – A rendőr, aki már nem biztos benne, mit véd
„A parancs világos. Oszlatni kell. A tömeg veszélyes. A fiatalok manipuláltak. A rendet fenn kell tartani. A rendszer nem kérdez. A rendszer végrehajtat.
De én nem vagyok rendszer. Én ember vagyok. Vagy legalábbis az voltam. Mielőtt a pajzs mögé bújtam. Mielőtt a bot a kezemhez nőtt. Mielőtt a parancs lett az egyetlen nyelv, amit beszéltem.
Ott áll. A lány. Alig lehet több húsznál. A szemében düh, de nem az a fajta, amitől félni kell. Inkább az, amitől szégyellni kezdi magát az ember. A pajzsom mögül nézem, ahogy kiabál. Nem nekem – a rendszernek. De én vagyok itt. Én vagyok a rendszer arca. És ez fáj.
Nem így kezdődött. Amikor beléptem, még hittem benne, hogy rendet tartunk. Hogy védeni fogunk. Most meg parancsokat hajtok végre, amiket nem értek, és nem is akarok érteni. Azt mondják, ezek a fiatalok veszélyesek. Hogy külföldről fizetik őket. De ez a lány… ez a lány csak élni akar. Szabadon. Hangosan. Emberként.
Ha most rám néz, mit lát? Egy bábút? Egy ellenséget? Vagy egy férfit, aki már rég elfelejtette, milyen volt hinni valamiben?
Nem mozdulok. A parancs az parancs. De belül… belül valami megmozdult.
És én nem tudom, mit kezdjek vele. A parancs nem ismeri a tekintetet. A parancs nem ismeri a lelkiismeretet. De én igen. És most már nem tudom elhallgattatni.”
Milena – Az anya, aki túl sokáig hallgatott
„Ott van. A képernyőn. A tömeg közepén. A haja kibomolva, a szeme vadul csillog. A keze a magasban, mintha az igazságot akarná elérni vele. Jelena. Az én kislányom. Aki már nem kislány. Aki már nem hallgat rám.
„Ne menj ki” – mondtam neki reggel. „Nem éri meg. Nem fogsz változtatni semmin. Csak baj lesz belőle.” De ő csak nézett rám, azzal a makacs, tiszta tekintettel, amit az apjától örökölt. És azt mondta: „Ha te nem mertél szólni, legalább hagyd, hogy én megpróbáljam.”
És most itt ülök, a kanapén, a kezem a telefonomon, a szívem a torkomban. A hírek szerint provokátorok vannak az utcán. A rendőrség szerint rendbontók. De én tudom, hogy a lányom nem rendbontó. Ő csak nem akar hazugságban élni. És én… én egyszerre vagyok büszke és halálra rémült.
Emlékszem, amikor én voltam fiatal. Mi is suttogtunk. Mi is féltünk. De mi nem mentünk ki. Mi nem kiabáltunk. Mi túl akartunk élni. És most itt van ő, és nem túlélni akar, hanem élni. Szabadon. Igazul. Hangosan.
És én nem tudom, hogy jól teszi-e. Csak azt tudom, hogy szeretem. És hogy ha bármi történik vele, abba én is belehalok egy kicsit.”
Vuk – A vezér, aki önmagát látja az államban
„Ők azt hiszik, hogy kiabálással lehet országot építeni. Hogy a tér, a transzparens, a könnygáz – ez a politika. De én tudom, mi az igazi hatalom. Nem a hangos, hanem a tartós. Nem a látható, hanem a beépült. A rendszer nem az utcán van – hanem a törvényekben, a képernyőkben, a félelemben, amit nem ismernek fel, csak éreznek.
Én vagyok az, aki megmentette ezt az országot a káosztól. Én vagyok az, aki stabilitást hozott.
A nép tudja, hogy nélkülem nincs jövő. Aki engem támad, az nem csak engem támad – hanem a rendet, a gazdaságot, a nemzetet. Aki engem véd, az nem engem véd – hanem a biztonságot, amit én testesítek meg. Ez nem személyes. Ez struktúra.
Ők azt hiszik, hogy a szabadság a kiabálás joga. De a szabadság felelősség. És én vagyok az egyetlen, aki elbírja ezt a felelősséget.
Én vagyok a rend. Én vagyok az állam. Én vagyok a csend, amit nem tudnak megtörni. Mert én nem félek. Én nem hátrálok. Én nem engedek. Nem tehetem. Mi maradna akkor belőlem? Egy bukott senki?
De néha, mikor egyedül vagyok, és a testőrök is elhallgatnak, eszembe jut: meddig lehet mindent kontrollálni? Mert a félelem működik – de nem örökre. És ha egyszer megreped a fal, amit építettem, vajon ki marad velem?”
Juhász – A híd, amin már senki sem akar átkelni
„Én mindig híd akartam lenni. Két világ között. Két nyelv, két identitás, két valóság. Azt hittem, lehet úgy politizálni, hogy közben nem árulod el egyik oldalt sem. De mostanában egyre gyakrabban érzem: a híd alatt sötét van.
A magyar közösség engem néz, és kérdez: hol vagy? A hatalom rám néz, és elvárja: maradj hűséges. És én… én próbálok egyensúlyozni. Mert ha nem én vagyok ott, akkor ki?
De néha, mikor magyar szót hallok az utcán, és látom a bizalmatlanságot a tekintetekben, megkérdezem magamtól: vajon még mindig híd vagyok – vagy már csak palló, amin átgázolnak?”
Goran – a tanulni vágyó, táborozós, tetkós egyetemista
„Ők sírnak, én számolok. Ők hisznek, én mosolygok. A zászló jól mutat a képen. A napidíj a zsebemben. A párt tudja a nevem. Az egyetem nem. És ez így van jól.
Nem érdekel a politika. Nem érdekel a szabadság. Engem az érdekel, hogy hány dinárt kapok, hány pontot írnak jóvá, és hány kép készül rólam, amint épp hazafiasan integetek. Vučić? On je car. Nem azért, mert hiszek benne. Hanem mert fizet. Mert működik.
Nem vagyok hős. Nem vagyok áruló sem. Zsoldos vagyok. Én csak alkalmazkodtam. És ebben az országban ez a túlélés egyetlen formája.”
Tanulság:
A csend nem semlegesség.
A hallgatás nem ártatlanság.
Aki nem szól, az is formálja a világot –
csak épp hagyja, hogy mások beszéljenek helyette.
Bölcs Szikla (elvileg egy kortárs szerb nemzetiségű író álneve)
(Fordította: Benkő Szabolcs)
____________________________________________________
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
u.i.: Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
