Emlékszem egy beszélgetésre, amelyben egy nő büszkén magyarázta, hogy gyermekeit arra tanítja, soha ne kiabáljanak, ne csapkodják az ajtót, mert a düh nem szép, és hogy egy tisztességes embernek tudnia kell uralkodnia magán.
Emlékszem, hogy gyermekeivel még akkor is valószerűtlenül nyugodt hangon beszélt, amikor rendkívül mérges volt – ugyanazon a hangon, amellyel esti mesét olvasott nekik. És mindenki bólogatott körülötte, hiszen – persze – ez a gyermeknevelés egy újabb, „fejlettebb” korszakban, amelyhez alkalmazkodni kell, még ha (nekem úgy tűnt) ebben a negatív légkörben nem is fogják tudni felnevelni őket, írja a 021.rs egy szerzői cikkében.
Mi történik, ha úgy nősz fel, hogy nincs meg ez a reflex? Ha elveszik tőled az egyetlen ösztönt, amely egyértelműen jelzi, hogy valami nincs rendben? Talán akkor leszel a „tökéletes gyermeke” a haladó szülőknek és a „tökéletes polgára” ennek az országnak: engedelmes, lecsillapított, tompa élű, készséges, hogy elfogadj mindent, és hogy soha ne emeld fel a hangod.
A pszichológusok azt mondják majd, hogy a düh rombol, stresszt kelt és konfliktusokhoz vezet. A filozófusok évszázadokon át egy kalap alá vették az őrülettel, a vadállatisággal, az irracionalitással. De nézzék csak a történelmet: nincs változás düh nélkül, nincs lázadás kiáltás nélkül, nincs előrelépés e „illetlen” ösztön nélkül. Ha mindezt tudjuk, akkor miért igyekszünk mégis elfojtani? Miért engedjük, hogy elfojtsák bennünk, és miért felejtjük el az istenért is, hogy haragudjunk?
Éreznek-e dühöt, amikor hallják, hogy el akarják hallgattatni azt a maroknyi független médiumot, ami még megmaradt Szerbiában – csak azért, hogy ott is a „csendes többségről” és annak végtelen tisztességéről beszéljenek, ami valójában minden, csak nem az? Éreznek-e dühöt, amikor a közszolgálati televízió teljes mértékben az igazsággal ellentétes információkat tálal, mintha az önök és mások szeme nem is létezne, és nem is végezné a dolgát?
Amikor azt mondják, hogy a szegény rendőrség csak védekezik a „vadállatok” ellen, miközben a képernyőn látják, hogyan muzsikálnak a gumibotok valakinek a hátán, olyan pontos ritmusban, mint egy százszor elpróbált iskolai dalocska metallofonon előadva – hibátlanul, ötösre? Amikor egy diáknak megtiltják, hogy belépjen a saját egyetemére? Amikor lenyelik a betanult szlogeneket, miszerint a „nép csak tanulni akar”, miközben hamis tüntetéseket rendeznek, amelyek még a legrosszabb reklámoknál is kínosabbak, ahol az emberekből hiányzik minden színészi vagy szavalói készség?
Éreznek-e legalább egy kis dühöt, amikor élő adásban hallják, hogy a hatalompárti tüntetők a hatalompárti riportertől kérdezik, mit kell mondaniuk? Amikor a miniszterelnök-helyettes tanácsadója egy műsorban tíz percen át képtelen befejezni egyetlen értelmes mondatot, miközben a másik szereplő végig egy csészét igazgat, hogy eltakarja a zakóján tátongó lyukat, amely majdnem szétszakad a tűrhetetlen „tisztesség”, „illem” és „tanulásvágy” könnyűsége alatt?
Éreznek-e dühöt, amikor látják, hogy ez a „mindig tisztességes” csőcselék hogyan támadja az embereket a közösségi hálókon, pusztán azért, mert azok rámutatnak a bűnözésre, a lopásra, a taposásra és a verésre? Amikor meglincselnek egy nőt csak azért, mert mellékesen megjegyezte, hogy gyermeke osztálykiránduláson volt Srebrenicában – és a rezsim média, szemérmetlenül, azonnal szétcincálja az összes portálon, mint valaha volt „legnagyobb államellenes ellenséget”?
Éreznek-e dühöt amiatt, hogy a gépezet mindenkit bedarál, akit a csőcselék beletaszít, és futószalagon dobja ki a „szűrt információkat”, miközben a selejt közé bekerül minden gondolat? Hallották-e, hogy a Vajdasági Klinikai Központban munkaidő közben elvitték és letartóztatták az egészségügyi dolgozót?
Hallják-e néha, hogy embereket rúgnak ki azért, mert támogatják a diáktiltakozásokat? Hogy úgy hullanak a helyükről, mintha egy kétéves dührohamában dobálná őket, mert nem úgy táncolnak, ahogy ő akarja? Hogy igazgatók, vezetők, szabályok, sőt az egész világ egyik pillanatról a másikra változik – mint amikor egy újdonsült anya egyetlen hisztéria alatt tizenhét különböző ételt főz, hátha eltalálja azt, amelyet a „világ ura” hajlandó lesz megenni?
Dühösek-e, amikor rájönnek, hogy azok odakint, akiknek a száját mindig az emberi jogok mantrája hagyta el, nem reagálnak ezekre a durva jogsértésekre? Amikor pedig azon tűnődnek, miért van ez így, és hirtelen egy zsákutcában találják magukat, váratlanul, becsapva és egyedül – térkép és lámpa nélkül, csak a saját belső… dühükkel?
És dühösek-e, amikor magyarázzák önöknek, hogy minden jobb lesz, mert „maximalizálták a kiskereskedelmi árrést” – mintha az igazságot a szupermarketben mérnék, és a kenyér ettől rögtön édesebb lenne, ha az elnök filctollal rajzol a táblára? Dühösek-e, amikor büszkén beszélnek a „történelmi döntésről”, hogy az árrés nem lehet 40, hanem „csak” 20 százalék – miközben a kasszánál megint ott hagyják fél fizetésüket, és három szatyorral jönnek ki, mintha trófeát vittek volna haza?
Amikor előadják a színdarabot, amelyben a kereskedők hirtelen szelídek, a bankok hirtelen jóságosak, és a valóság egyetlen rendelettel megváltozik? Dühösek-e, amikor, mint a gyerekeknek, grafikonokat rajzolnak és számokat tologatnak önök előtt, miközben pontosan tudják, hogy az egyetlen szám, ami valóban változik, a saját pénztárcájukban van – és az mindig lefelé változik?
Talán épp az a legveszélyesebb, nem is az, hogy vernek, letartóztatnak, hazudnak és kifosztanak bennünket, hanem hogy arra tanítanak (úgy tűnik, már gyerekkorunktól kezdve), hogy mindezekre csendben, rezzenéstelenül reagáljunk. Mert abban a pillanatban, amikor elfelejtjük, milyen a düh, amikor elveszítjük azt a reflexet, hogy felcsattanjunk, és kimondjuk: „na most aztán elég volt”, akkor nem ők fognak győzni – hanem mi veszítünk el mindent.
A végén, amikor egyszer elfelejtjük hogyan is kell haragudni, ki fogja nekünk megmagyarázni, hogy miért mentünk ki az utcára?
Szerző: Hathor, 021.rs
