Minden taxisnak kötelező legalább egy, füves könyvbe illő idézetet mondania? Mit nézzünk: a bunyót vagy a meccset, és ha futni kell, mi lesz a hot-doggal? A szülői modell követéséből kiindulva válogatott meccset néztünk Belgrádban – szubjektív összefoglaló a Szerbia–Anglia világbajnoki selejtezőről.
Tízéves voltam, amikor édesapám és a nagynéném férje közölték: focimeccsre megyünk, megnézzük a világbajnoki bronzérmes együttest élőben! Ehhez nem kellett mást tenni, csak beülni az autóba és elmenni a Népstadionig, ahol 1990 októberében az olasz válogatott vendégeskedett. Disztl László fejesére a mai napig emlékszem, és arra is, hogy a határon ki kellett kerülni a több kilométeres sort, mivel nekem másnap reggel iskolába kellett mennem, és ha beállunk a sor végére, nemcsak a csütörtöki, de nagy valószínűség szerint a pénteki napra is kellett volna igazolást szerezni.
Ebből a gyerekkori élményből táplálkozva és a szülői modellt követve jött az ötlet, üljünk autóba a két, 13 és 11 éves gyerekkel és gyerünk, nézzük meg az Európa-bajnoki ezüstérmest a belgrádi Rajko Mitić, ismertebb nevén Marakana Stadionban. A nyugati lelátóra ezer dinár volt a jegy, három embernek ez háromezer, a büfés árakkal nagyjából tisztában voltam (ásványvíz 300, üdítő 400, hot-dog 400, fánk 300 dinár), parkolás az Arena közelében négy órára 320 dinár, taxi a stadionig ezer dinár egy irányba, vagyis oda-vissza kétezer, vagyis olyan 8000 dinárból kijön egy ilyen túra, plusz a benzin Belgrádig. Abban is biztos voltam, hogy olyan világ tárul a gyerekeim elé, amelyről eddig még csak nem is hallottak. Naná, hogy így is lett – lottózni kéne, nem újságíróskodni…
Belgrád bejárata előtt olyannyira lett sűrű a forgalom, hogy a rutinos helyiek lazán elkezdték használni a leállósávot, és az is gyorsan kiderült, a sávváltás itt irányjelző használata nélkül működik, úgyhogy a laza sétakocsikázás gyorsan feledésbe merült és maximális koncentrációt igényelt, hogy ne koccanjon nekünk senki. A parkolóból felkeresett két taxiszolgálat is jelezte, nincs szabad kocsi, próbálkozzak később, de szerencsére a harmadik már küldött egy autót. A taxisok mindig mindent tudnak, mindenről megvan a véleményük – ez alól a mi sofőrünk se volt kivétel, és elmondta, meglehet élni a taxizásból, de az embernek sose semmi nem elég, mindig többet akar, és ezért tartunk ott, ahol. Kiváló helyismeretének köszönhetően nem várakoztunk hosszú perceket a dugóban, hanem a párhuzamos sugárúton percek alatt eljutottunk a stadionig.
A bejutás gyorsan ment, a lányokat-nőket motozó biztonsági asszony komolyan vette a munkáját, mindenkit megtapogatott, a férfiak csak röhögtek, és még a zsebeinket se nézték meg. Bent aztán folyamatosan gyűlt a tömeg, komoly csendőrségi jelenlét jelezte, hogy a biztonságiak alaposan felkészültek – legalábbis ezt a látszatot keltették az állig felfegyverkezett emberek.
Az angol játékosoknál is nagyobb füttykoncert kísérte Dragan Stojković – Piksi szövetségi kapitány bemutatását, s amikor az első tíz perc során a szerb játékosok akkor sem találták volna meg a labdát, ha arra csörgőt szerelnek, akkor már nagyjából mindenki sejtette, hogy a mérkőzés végeredménye nem lesz hízelgő Szerbia számára. A „Bravó, Piksi, remek a taktika” bekiabálás hallatán a nyugati lelátón helyet foglalók többsége hangos nevetésbe tört ki, majd a tömeg azzal szórakoztatta magát, hogy a keleti lelátó azt skandálta, hogy Koszovó, a többiek pedig azt, hogy Szerbia. Kérdezte is a fiam, hogy ez most mi, de mondtam, inkább ne menjünk ebbe bele most, majd ha az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) még egy szektort bezár ez és a lézerezés miatt (vagy zárt kapus meccset rendel el), akkor részletesen ismertetem a helyzetet, megspékelve azokkal a részekkel, amelyek a történelemkönyvből szándékosan vagy véletlenül kimaradtak.
A harmadik gólnál még a büfé előtt vártunk a sorunkra, vagyis az italunkra, hogy aztán a második félidő tizenötödik perce körül igazi verekedést láthassunk tőlünk néhány méterre, ugyanis a nyugati lelátó negyedik szektorába a Vučiću, pederu skandálása közben fekete pólós verőlegények érkeztek meg, és igyekeztek elhallgattatni a közönséget. Amikor a tömeg a Ko ne skače, taj je ćaci rigmusra ütemesen ugrált, ismét jöttek a fekete pólósok, gyorsan mindenki le is ült a fenekére azon a részen. A jelenlevők egy kis része nézte csak a meccset, a többség az incidenssel foglalkozott: mikor mondtam a gyerekeknek, ha a tömeg megindul felénk, akkor eldobni mindent, és futás jobbra a kijárat felé. A fiam éppen hot-dogot majszolt, jeleztem neki, hogy azt is hátrahagyjuk, de szerencsére a tömeg nem alkalmazta a Pintér Attila-féle tolódási taktikát, és a jobbra tolódás helyett a kijárat felé indult meg. Érthetetlen volt, hogy az incidens kirobbanásakor hol voltak a korábban minden sor végén és elején álló rendfenntartók, mit csináltak éppen a fenti bejáratnál állomásozó csendőrök, miért nem intézkedtek a közelben levő, megkülönböztető mellényt viselő személyek…
Egyszercsak megjelentek a verőlegények, és kitört a verekedés (videó)
Közben az angolok lőttek még egy gólt, és a négygólos hátrány még több nézőt sarkallt arra, hogy a hármas sípszót már ne a stadionban várja meg. Akik maradtak, azok megtapsolták a vendégek öt gólt eredményező teljesítményét, én meg rájöttem, hogy nagyot változott a világ harmincöt év alatt, hiszen az olaszok egy pontért jöttek Pestre 1990-ben és Roberto Baggio góljával azt meg is szerezték, az angolok 2025-ben pedig a három pontért és a gólkülönbségük javításáért érkeztek a szerb fővárosba.
A stadiontól messzire kellett sétálnunk, mert a környéken a buszok és az autók miatt olyan forgalom volt, hogy oda taxi nem tudott volna bejutni, de egy kis utcában, két perc várakozás után már érkezett is 451-es jelzésű jármű, amelyben egy megkeseredett, 50 év körüli sofőr panaszolta el, hogy a kis gyereke miatt kénytelen taxizni, nekünk pedig részvétet nyilvánított, hogy ennyit utaztunk az ország északi részéről, hogy lássuk, hogyan verik agyon a nemzeti csapatot az angolok. A taxiórát is elfelejtette elindítani, de mivel mondtam, hogy idefelé 950 dinár volt, és visszafelé is kifizetem, függetlenül, hogy 700-at mutat az óra, mert a beszéd közben nem indította el, köszönetet mondott, és azzal a mondattal köszönt el, hogy:
„Olyan a focink, mint az országunk – szar.”
És még mielőtt azok, akik számára ez tényleg az aranykor, hiszen vagyonuk úgy gyarapszik, hogy pontosan értik, tudják és tapasztalják, mit jelent a mondás, hogy elveszítette közpénz jellegét, nekem esnének, hogy ez nem is egy szar ország, meg ha nekem itt nem jó, akkor miért vagyok még itt, csak annyit mondanék: ez egy taxis véleménye, amellyel lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni, ugyanis egy országnak sok fokmérője lehet, többek között az is, hogy az emberek biztonságban érzik-e magukat. Ha egy válogatott mérkőzés vége előtt fél órával a kisgyerekes szülők többsége féltve a saját és gyereke életét, úgy dönt, hogy hazamegy, miközben rengeteg csendőr teljesít szolgálatot, akkor ott olyan komoly gondok vannak, hogy szerintem normalitásról beszélni nem más, mint merő cinizmus.
_______________________________________________________________
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
