Az irodalmi Nobel-díjat 1901 óta 117 alkalommal ítélték oda. Huszonhárom év után újra magyar írót, Krasznahorkai Lászlót tüntette ki a Svéd Akadémia, amely csütörtökön Stockholmban jelentette be döntését. „Boldog, nyugodt és ideges egyszerre” – mondta első megszólalásában a magyar író. – Átlapoztuk a világsajtót Berlintől Atlantáig és New Yorktól Zürichig.
Az apokalipszis a pálya szélén, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung című polgári-konzervatív napilap:
„Egy szellemet, ahogy Edith Wharton Később című novellájában fogalmazza, ritkán ismerünk fel abban a helyzetben, amikor találkozunk vele, hanem általában csak utána. Ez nem jelenti azt, hogy az emlékekben szereplő találkozás kevésbé hátborzongató. De a borzalmakba vegyül egy csipetnyi melankólia, a csoda, hogy valaki ennyire vak volt, és nem ismerte fel hamarabb saját létezésének törékenységét. Egy olyan időben, amikor még változhatott volna valami.
Ez a melankólia bevésődött Krasznahorkai László munkásságába, akárcsak a világ állapota feletti ámulata, de mindkettőt számos regényében és novellájában kíséri azok ideges nyugtalansága, akik nem akarják elfogadni azt a tényt, hogy egy napon romok előtt állnak, és azon tűnődnek, hogyan is keletkezett ez, és pontosan mikor jelent meg a pusztulás kísértete.
Krasznahorkai László (Fotó: Szilágyi Lenke/Wikipedia)
[…] A Sátántangó humorával, groteszk, polifónia és a konjunktívban közvetített megfigyelés felé fordulásával egyengette Krasznahorkai növekvő hírnevét, ami a szerző állítólagos igazságokkal szembeni szkepticizmusának jeleként értelmezhető. Ez a korai regény már azt is feltárja, hogy a szerző stilisztikailag mennyire magabiztos sokoldalú, hosszú mondataival. A 2021-ben megjelent 400 oldalas Herscht 07769 című regénye egyetlen mondatból áll, és azt mutatja, milyen készségesen nyitja meg nyelvét a Bibliából kölcsönzött kifejezések előtt, és milyen esztétikai élvezetet nyújt nekünk ezzel.
[…] Krasznahorkai regényeiben újra és újra olyan szereplőkkel találkozik az ember, akik szembeszállnak azzal, amit mindenki más elfogad, és alkotóik ezt a szélmalmok elleni küzdelmet bizonyos gúnnyal és a másik fél iránti nagy megértéssel ábrázolják.
[…] Krasznahorkai szövegei tükrözik, hogy a szerző sokat utazott – Urga foglya című regénye Kínában játszódik, Seiobo járt odalent című novelláskötete, amelyet addig hagytak elsüllyedni, amíg el nem temették, a szerző japán élményeiről számol be, akárcsak az Északról hegy, Délről tó, Nyugaton utak, Keleten folyó című regénye, és ahol olyan művek, mint a Sátántangó, a szerző által csodálatra méltóan számol be arról, hogy van az emberben egy nagy üresség és egy még intenzívebben megtapasztalt természet.
[…] Krasznahorkai számos díjat kapott, köztük a 2015-ös nemzetközi Man Booker-díjat.”
Krasznahorkai Lászlót kívülállónak nevezték, írja a Neue Zürcher Zeitung című liberális napilap:
„A magyar irodalom évtizedek óta szül rendkívüli műveket. Esterházy Péter és Konrád György halála után Nádas Péter állt a Nobel-díj középpontjában. Krasznahorkai Lászlóval a zsűri a misztikust és a fantasztikust részesíti előnyben a történelmivel szemben.”
A bécsi Die Presse című keresztény-demokrata konzervatív napilap szerint „Krasznahorkai László magyar író … magával ragadó és előremutató munkásságáért” kapta a legrangosabb irodalmi kitüntetést.
Nobel-díj nélkül is rengeteg hely van a költészet panteonjában, írja a bécsi Der Standard című szociál-liberális napilap:
„Semmi sem múlhat el gyorsabban, mint az irodalmi hírnév. Ezért vannak 1901 óta olyan irodalmi Nobel-díjasok is, akiket ma már alig ismer valaki.”
„A sátán tangója a valósággal”, írja a Stuttgarter Zeitung című regionális napilap: „Munkáiban az apokaliptikus fantázia a hátborzongató kortárs forgatókönyveikel találkozik.”
Az új Nobel-díjas a világirodalom leghosszabb mondatait írja fekete-fehérben, írja a berlini Die Welt című konzervatív napilap:
„Nobel-díj Magyarországnak – és egy kicsit Berlinnek is: Krasznahorkai László a német fővárosban élt és egy Türingiában játszódó regényt írt. Legőrültebb művei: egy 450 perces film és egy egyetlen mondatból álló könyv.”
A budapesti Magyar Nemzet című jobboldali-konzervatív napilap adatokkal szolgált:
“Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán. Apja Krasznahorkai György ügyvéd, anyja Pálinkás Júlia tb-ügyintéző. 1960–1968 között a gyulai általános iskolába, majd 1968–1972 között a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium latin szakára járt. Ezt követően Szegeden, majd Budapesten hallgatott jogot 1974–1976 között. Az ELTE Bölcsészkarán 1977–1983 között szerzett magyar–népművelő diplomát.
Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel. 1977–1982 között a Gondolat Könyvkiadónál dokumentátor, 1982-től szabadfoglalkozású író. Első regénye az 1985-ben napvilágot látott Sátántangó, amelyben az egyetemes pusztulás víziójához rendelte hozzá a kíméletlen pontossággal megrajzolt realitást. A kritika által nagy elismeréssel fogadott könyvet követte első novelláskötete, a Kegyelmi viszonyok 1986-ban.
Először 1987-ben hagyhatta el a kádári Magyarországot, Nyugat-Berlinben töltött egy évet a DAAD [Deutscher Akademischer Austauschdienst azaz Német Felsőoktatási Csereszolgálat] vendégeként. A keleti blokk összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyét, szinte állandóan »útközben« van. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban.
Az ellenállás melankóliája című 1989-es regénye óta szinte minden évben új könyvvel jelentkezik, ezek között elbeszéléskötet (Az urgai fogoly, Megjött Ézsaiás, Seiobo járt odalent, Az utolsó farkas) és regény (Háború és háború; Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó; Rombolás és bánat az Ég alatt; Báró Wenckheim hazatér; Herscht 07769) egyaránt megtalálható. Művészeti írásaiból Este hat; néhány szabad megnyitás címmel 2001-ben publikált kötetet. 2010-ben jelent meg az ÁllatVanBent című könyve, amelynek megírására Max Neumann képzőművész egyik képe, egy négy fal közé bezárt állat kitörési kísérlete ihlette. 2012-es könyve, a Nem kérdez, nem válaszol az elmúlt húsz évben magyar és külföldi lapoknak adott interjúiból nyújt válogatást, és műhelytitkokról, keletkezéstörténeti érdekességekről is olvashatunk benne. 2019-ben jelent meg Mindig Homérosznak című, összművészeti alkotásként definiált műve, a szöveghez Max Neumann festett képeket és Miklós Szilveszter szerzett zenét. Legutóbbi munkája a tavaly januárban megjelent Zsömle odavan című szatirikus hangvételű regénye.”
Irodalomprofesszor Krasznahorkai Nobel-díjáról: óriási jelentőségű, mivel a magyar irodalom korábbi nemzetközi presztízse kezdett halványulni, írja a 24.hu című Magyarország egyik legnagyobb online hírportálja:
„Krasznahorkai László jelentősége szövegei nyelvművészeti egyediségében van, írásmódja már pályakezdése óta összetéveszthetetlen másokéval – mondta Kulcsár Szabó Ernő Széchenyi-díjas irodalomtörténész, egyetemi professzor az MTI-nek annak kapcsán, hogy idén Krasznahorkai Lászlónak ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat.
Az irodalomtörténész szerint ennek azért van különös nyomatéka, mert a Nobel-díjat gyakran olyanok is megkapták, akiknél nem az írásművészet egyéni igényessége volt a döntés fő szempontja.
A mindent átjáró, nyomasztó nyelvi atmoszférának kevés kiemelkedő mestere van itt Európában is – mutatott rá Kulcsár Szabó Ernő, kiemelve ugyanakkor, hogy ez a nyomasztó atmoszféra éppen hogy nem a humán tartalmakkal szembeni közömbösség közege, hanem nagyon is mély elkötelezettséggel vetít fenyegető távlatot a – talán még megmenthetőnek ítélt – humán jövőre.
»Itt nem valamiféle cinikus pesszimizmusról van szó. Sokkal inkább a fenyegetett értékek és a lehetséges veszteségek nagyságrendjéről« – hangsúlyozta az akadémikus, aki szerint Krasznahorkai László regényei, mint minden erős atmoszférájú prózai mű, ezért nyilvánvalóan nem is könnyű, sőt, olykor lehangoló olvasmányok. »Így tekintve a magyar modern szépprózában is meglehetősen rokontalan jelenség« – fogalmazott.
»Legnagyobb erénye tulajdonképpen abban van, hogy a lezárult jövővel szemközt ez az életmű nem árul olcsó reményeket, nem szórakoztatóan szembesít az apokaliptikus fenyegetéssel. Jellegzetesen valami olyasmire kényszeríti a befogadót, ami egyik leglényegibb eleme a nyelvművészetnek: a lassú olvasásra« – magyarázta az irodalomtörténész, aki arról is beszélt, hogy ritka találkozásaik ellenére is barátinak nevezheti a kapcsolatukat az íróval. »Ha egy-két év múltán találkozunk, ugyanúgy tudunk beszélgetni, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ehhez félelmetesen ritka formájára van szükség az emberi egymással-létnek. A humán közvetlenség tapintatosan nyitott kultúrájára. A díjazott ilyen ember« – méltatta az írót.”
Krasznahorkai László: Az egész életem a helyesbítésekről szól, írja a budapesti Népszava című baloldali napilap:
„Nagyon boldog, nyugodt és ideges vagyok egyszerre” – mondta Krasznahorkai László a svéd közszolgálati rádiónak első nyilatkozatában, amelyet az irodalmi Nobel-díj elnyerése után adott. – Tudja, ez életem első napja, amikor Nobel-díjat nyertem – mondta, hozzátéve, így aztán most nem tudja, mi fog következni a jövőben.
A kérdésre, hogy miért kezdett el írni, Krasznahorkai László úgy válaszolt: – Nagyon öreg vagyok, nem igazán tudom felidézni, de persze tudok válaszolni, hiszen író vagyok, a fantáziámmal dolgozom – ami majdnem igaz. Először csak egyetlen könyvet akartam írni. És nem akartam író lenni, mert nem akartam ‘valaki’ lenni. Aztán évek, vagy hónapok múltán, nem is tudom, rájöttem, hogy a szöveg – a regényem, a Sátántangó –, hogy nem tökéletes. Nem egészen az, amit akartam.
Könyvet akartam írni a világról, de név nélkül. Egy dolgot kértem a kiadótól, hogy ezt a könyvet név nélkül adják ki, csak a cím legyen rajta: Sátántangó. Aztán, amikor rájöttem, hogy ez a szöveg mégsem tökéletes, elkezdtem egy másik könyvet írni, mert ki akartam javítani a Sátántangót.
Reméli, hogy Nobel-díja mindenki számára hoz egy kis boldogságot majd Magyarországon. Amikor a regényei és a film viszonyáról kérdezték, azt mondta: – Mindig büszke voltam arra, hogy együtt dolgozhattam Tarr Bélával, aki számomra nemcsak filmrendező, hanem nagyon közeli barát is. Először nem a filmjeit szerettem meg, hanem a szívét. – Nevezetesen, hogy neki van szíve. És így nagyon könnyű volt vele együtt dolgozni.
Mint beszámoltunk róla, Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint a magyar író az imponáló látnoki prózájáért részesült az elismerésben, amelyik az apokaliptikus terror közepette világít rá a művészet jelentőségére.”
Irodalmi Nobel-díjat kapott Krasznahorkai László az „apokaliptikus terrorral” szembeni munkájáért, hangzott el az atlantai CNN-en, az egyik legismertebb amerikai hírcsatornán:
„A 2025-ös irodalmi Nobel-díjat Krasznahorkai László magyar író kapta, aki azt mondta, hogy sötét és nehéz regényei a valóságot »az őrületig« vizsgálják.
A díjat csütörtökön Stockholmban hirdette ki a Nobel-bizottság és méltatta Krasznahorkait »lebilincselő és vizionárius életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét«.
Amikor csupán néhány művét fordították le angolra, James Wood irodalomkritikus azt írta, hogy Krasznahorkai könyvei egykor »ritka pénznemként jártak körbe«. Ez azóta megváltozott, és a Nobel-bizottság kijelentette, hogy a díjjal olyan műveket ismernek el, amelyek széles körű elismerést nyertek, és »az abszurdizmus és a groteszk túlzás jellemzi őket«.
A magyar forradalom előtt, amelyet a Szovjetunió brutális elnyomással fogadott, 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai korábban azt mondta, hogy »olyan nehéz helyzetben és országban nőttem fel, ahol egy olyan fokozott esztétikai és erkölcsi érzékenységgel átkozott egy olyan ember, mint én, egyszerűen nem tud túlélni«.”
A New York Times könyvkritikusa személyes találkozásokra emlékezve így ír:
„Minden elkötelezettsége ellenére, ami a helyszín [ilyen] anyagi sajátosságaihoz fűződik – legyen szó akár a kommunista Magyarországról, New York Lower East Side-járól vagy az ókori Japánról – Krasznahorkai a maga különös módján univerzális író. Sőt, spirituális író is. Visszatekintve könyveire, megdöbbent, hogy milyen gyakran és szégyentelenül tolakodnak bele olyan szavak, mint az „Isten”, a „lélek” és az „apokalipszis”. Nem mintha Krasznahorkai bármelyik létezését is megerősítené (kivéve az „apokalipszist”), de szereplőihez hasonlóan őt is lenyűgözi ezek hiánya.”
Richard Oduor Oduku, a Sisi Afrika magazin alapító főszerkesztője így fogalmaz:
„Az igazság az, hogy Krasznahorkai László sosem volt a mainstream. A 2025-ös irodalmi Nobel-díj elnyerése sem teszi őt mainstreammé, és nem is fogja varázsütésre a tömegek kedvencévé alakítani, és biztosan nem ennek a türelmetlen, szétszórt generációnak. NAGYON nehéz olvasmány, de ha egyszer megérted, tudni fogod, hogy egy igazi egyedülállóval van dolgod. Munkássága egy civilizáció őrületéről szól. Nem értheted meg őt, ha nem érted Kelet-Európa baljóslatú sötétségét. Ahhoz, hogy megértsd a lenyűgöző nyelvezeten túl, amit egy New Yorker kritikus egyszer az „elbeszélés lávafolyamának” nevezett, ki kell nyitnod a szemed, hogy meglásd egy összeomlott társadalom legsötétebb és legreménytelenebb oldalait, amely még mindig hanyatlik, és a kommunizmus összeomlásából emelkedik ki.
Disztópia és melankólia. Zűrzavar és végzet. Apokaliptikus terror. Ha tudni akarod, mit jelentenek ezek a szavak, meg kell nézned a Sátántangót – egy hétórás filmet, amely az ő munkáján alapul, egyetlen képkockára forgatva, szinte vágatlan és pszichológiailag távolságtartó. Pár perc alatt feladod, és éled az életed. Láttál már olyan filmet, amelyben semmi sem történik? Egy olyan filmet, amelyben az emberi létet a kopárságig lecsupaszítják, és a természet kopárságába és zűrzavarába vetik, a szélsőséges szenvedésbe? Nincs még egy olyan film a világon, mint a Sátántangó, és biztosíthatlak, hogy nem fogod meggyőzni magad arról, hogy le kell ülnöd és végigszenvedne, a hét órányi semmit. Azt hiszem, számunkra, akik tudjuk, hogy Krasznahorkai László sosem volt a díjak kedvence, és a nagy díjak csak az elmúlt évtizedben kezdtek eljutni hozzá – mivel ő olyan író, akit csak fordításban olvasunk –, a boldogságunk abból a megértésből fakad, hogy az írók képesek szélsőséges víziót követni irodalmuk számára, egy olyan víziót, amely a kozmoszba lő anélkül, hogy aggódnának az elismerés vagy a hírnév miatt. Megnyugtató, hogy néha egy irodalmi alkotás annyira egyedi lehet, hogy még a nagy Nobel sem tud szabadulni a bűvköréből.”
Napilapok a világ minden tájáról (Illusztráció: Pixabay)
