Kilenc év.
2016. október 23-án robbant be a köztudatba és a nyilvánosságba a Szabad Magyar Szó. A kifejezés, „robbant be”, nem hatásvadász túlzás. Emlékszem, csak kapkodtuk a fejünket, már az első napon, és azt követően is. Százak kezdtek el olvasni bennünket szinte pillanatokon belül, 24 óra alatt elértük az ezres olvasótábort, ez volt az ősrobbanás a mi kis „vajmagy” valóságunkban, és időnként még ma is kapkodjuk a fejünket a számok és adatok láttán. Nincs is ennél fényesebb visszaigazolása annak, hogy igen, igény és szükség volt – és van – valami ilyesmire.
De, ahogy mondani szokás, ez ma már történelem. És az évfordulók íratlan, de szent szabálya, hogy ne csak a múltba révedjen, hanem a mára is reflektáljon.
A ma a fröcsögés diadalünnepe. Egyben a hazudozás világnapja. Ugyanakkor a gyűlölködés szaturnáliája. Magas rangú állami vezetők állnak ki a szószékre, és ordibálják tele a mikrofont ordas hazugságokkal és csúsztatásokkal. Pofátlan módon azt várják, hogy mindezt el is higgyük. Szájukból fröcsög a gyűlölet nyála és a pusztítás vágya. Csicskásaik, a falka rangsorában egy-két fokkal alattuk levő, de önmagukat még mindig nagyon fontosnak tartó politikusok valami hihetetlenül primitív és undorító módon tovább fodrozzák ezeket a gyűlöletüzeneteket, újabb mintázatokkal ellátva az ocsmányság mindent elborító csipketerítőjét. Önmagukat újságnak, médiumnak, vagy a jó isten tudja, minek nevező valamik visszhangozzák tovább ezeket a pusztító üzeneteket, megtoldva saját hazugságaikkal. Talpnyaló (igen, mondhattam volna más testrészt is), önmagukat újságírónak nevező valakik futkároznak fel s alá, és igyekeznek emberek minél nagyobb tömegeit mérgezni rágalmaikkal, mocskolódásukkal, hazugságaikkal. Itt is, ott is. És az eredmény meg is van: közösségi oldalakon egymást még látásból sem ismerő emberek ugranak egymásnak, öklüket rázva fenyegetik, sértegetik és gyilkolják egymást.
Nem, nem tehetjük, hogy strucc módjára a homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha mindez nem is volna, nem is létezne, nem is történne. Akkor nem Szabad Magyar Szó lennénk, legfeljebb Vak Magyar Szó. Azt tehetjük, hogy mindezt, minden hazugságot és gyűlöletkeltést, minden csúsztatást és félremagyarázást az idézőjelek börtönébe zárunk. Az idézőjelek kordona közé zárjuk a gyűlölet minden egyes kifröccsent nyálcseppjét. Mi, ilyet, saját magunktól, saját eszünktől és saját akaratunkból, a saját nevünket aláírva soha nem mondunk, nem írunk és nem publikálunk. Ettől, és ezért vagyunk Szabadok.
És hogy ez önmagában kevés lenne?
Nem hiszem.
