A Szabadkai Népszínházban a Zentai Kamaraszínház Shakespeare Sok hűhó semmiért vendégjátékát néztem meg Mezei Kinga rendezésében.
Nem véletlen, hogy kortárs alkotók sora nyúlik vissza újra meg újra ehhez a darabhoz, mint például a Puskás Tamás a Centrál Színházban, Kiliti Krisztián drum&bass-parti-hangulatú előadása a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, vagy Radó Denise zenés verziója a Turay Ida Színházban. Miközben a mű tele van reneszánsz formákkal és kulturális utalásokkal, valahogy mégis rezonál a mai közönséggel. Úgy tűnik, az érlelt komikum és a félreértések örök szervezőelve mégsem tud elavulni. Talán épp ezért lehet izgalmas egy olyan előadás, amely nem próbálja feltétlenül 21. századivá tenni a darabot.
A zentai előadás legalábbis így közelíti meg az alapanyagot. Mezei Kinga rendezése nem akarja minden erővel aktualizálni, görcsösen korszerűvé tenni. Inkább csak hangsúlyt tesz arra a kettősségre, amely már az eredeti műben is benne van: az idealizált romantikusság és a nagyon is emberi gyarlóság összeütközésére. És ahogy látni fogjuk, ez a fókusz elegendő is ahhoz, hogy a darab ma is hitelesen szólaljon meg.
A Sok hűhó semmiért cselekménye egy látszólag könnyed – valójában sok apró emberi játszmából felépülő – történet, ami két szerelmespárt és a köztük lévő dinamikát állítja középpontba. Az egyik pár, Claudio és Hero, akik között látszólag gyorsan kibontakozik egy ideális, tiszta szerelem, vagy legalábbis annak a vágya (Hajdú Tamás, Verebes Judit). Ezzel párhuzamosan, vagy inkább szembeállítva, a másik pár: Beatrice és Benedek. Ők állandóan egymáson köszörülik a nyelvüket, de lassanként kiderül, hogy az állandó zsörtölődés mögött valós érzelmek húzódnak (Lőrinc Tímea, Dévai Zoltán).
Ebből az ellentétpárból is látszik, hogy milyen fontos, hogy a romantikus komédia mögött rejtőző, mélyebb történések is fényt kapjanak. A mű olyan kérdéseket feszeget, hogy vajon mekkora a távolság idealizált vágyaink, és a valós, ösztönös, emberi érzéseink között. Mindezt olyan köntösbe bújtatva, hogy a közönség a komédia műfaji eszközei miatt hamar bevonódik, részesévé válik a történetnek.
A színészek jó ritmusban hozták a karakterekben és szituációkban rejlő humort. Egy-egy pillanatban volt, hogy azt éreztem, egy kicsit nagyobb teret adnak a szöveg archaikusságának a kelleténél. Talán lehetett volna egy kicsit élőbeszéd-szerűbb. Így jó értelenben kilógott a sorból Vilmányi Benett játéka, akinek a szövegmondása valahogy természetesebb volt, élőbbnek hatott. Lehet, hogy ebben a gesztusban van rendezői következetesség, hiszen szépen összecsenghet a karakterével. Ő játszotta Don Juan (eredeti nevén Don John) szerepét, aki az egész rendszeren kívül helyezkedik. Látszólag nem akar részt venni ennek a társadalomnak a keretrendszerében, sőt, ha lehet, ki akarja játszani, kifordítani a világot. Ezt a fajta kívülhelyezkedést szépen aláhúzza a színészi játék mássága is.
Mezei Kinga alapvetően klasszikus módon nyúlt Shakespeare drámájához. Már amennyire a 21. században ez lehetséges. Az előadás ritmusa, commedia dell’arte-szerű helyzetkomikumai, a színészi játék együttesen egy igazi, klasszikus komédia keretrendszerét hozzák létre. Nagyon pontos a ritmus, jól teremtődik meg ez az elrajzolt világ. A látvány koncepciója viszont egy új perspektívát hoz be. Az előadás vizualitás-tere tér el leginkább a klasszikus jegyektől, habár játékosan elrejtettek benne néhány reneszánsz motívumot. Már-már jótékony giccsbe hajló világító felhők szegélyezik a teret, melyek az egész előadás alatt fel-felviláglanak. Olyan, mintha a látvány világa, egy idealizált, romanticizált tér lenne szembeállítva a darab által megjelenített nyers, komikus epizódokkal. Ez a kettősség erős kontrasztot ad az ember által megálmodott elképzelt ideális kapcsolat, és a valós emberi működés között. Ezt a kontrasztot erősíti a fel-felvillanó felhő díszlet, és ezáltal ad egyfajta mélységet a történetnek, mert nagyon szépen keretezi a képet arról, ahogyan az ember működik valójában. Talán rokonítható ez Baz Lurhmann Romeo+Juliet című filmjében a fiatalok valóságos szenvedélyét övező hamis, kirakat-neon vallási jelképeivel. Van az emberi természetben valami alapvetően álszent, törékeny és mégis szerethető.
Persze minden kortárs Shakespeare adaptációnál felmerül a kérdés, hogy mit tud jelenteni a 21. századi nézőnek, hogyan értelmezi, mi az, ami működik, mi az, ami más helyiértéken szólal meg.
A shakespeare-i romantikus komédia, napjainkban talán leginkább a modern, romantikus vígjáték műfaját idézi. Hasonló helyzetkomikumok, hasonló problémafelvetés, viszont teljesen más módon megfogalmazva. A mai kor embere erős és gyorsan váltakozó vizuális ingerekhez szokott, a Shakespeare korabeli színház viszont főleg a szövegre épít. Teljesen máshogy működött anno a befogadói közeg, az emberek a legapróbb nyelvi információkat is észrevették, és a darab végéig meg is jegyezték. Nem volt látványos díszlet, ezért a játék tere valójában a néző képzeletében található. Bármennyire klasszikus egy rendezés, annyira más kontextus veszi körül a darabot, hogy mindenképpen más helyiértéken szólal meg. Mindezek ellenére a közönség reagált, érezhetően ment a darabbal, vette a humorát, nem zökkent ki, jelen volt. Tehát hiába a nyelvi nehézségek, hiába a kor és a kontextus távolsága, az előadás mégis valahogy áthidalta ezt a szakadékot. Talán pont azért, mert Mezei Kinga jó értelemben vett konzervatívizmusa az , hogy nem próbál modernné válni, hanem teret enged annak, hogy a darab maga találjon utat a mai nézőhöz. És úgy látszik, ez működik, mert a közönség még mindig felismeri magát az archetípusokban.
Maróthy Csaba, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet szakírója
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
