A szerbiai események elterelték figyelmemet a jövő év áprilisában sorra kerülő magyarországi durva választási kampányról. Nem tudom elképzelni, hogy fokozható-e egyáltalán. Tart a Tisza-párt és a Fidesz iszapbirkózása. Harminc évvel ezelőtt nem ilyen Magyarországot képzeltem el. Egy kis nemzet, egy kis ország megérdemelne egy kis svájci nyugalmat. Azt mondják, Magyarország évszázadokon át sorsverte ország volt, most belátom, hogy nem a sors, hanem saját népének áldozata.
Szerbiával más a helyzet. Jugoszlávia mindkét világháborúban a győztesek oldalára került, a Nyugat elnézte, hogy a szocializmussal kacérkodik. A XX. században Európa üdvöskéje lett. Szerbia büszkén megtagadta Jugoszláviát és Európa páriája lett. Sehol sem találja a helyét.
A közélet egyre feszületibb, miközben az improvizáló autokrácia önmagával küszködik. Több mint egy éve tartanak az egyetemista tüntetések, amelyekhez csatlakozott a polgárok egy része. Az ország közvéleménye végzetesen kettészakadt, Vučić elnök szerint a tiltakozók erőszakot alkalmaznak, a tüntetők viszont a kormánypárt verőlegényeit és a rendőrséget vádolják. Legújabban a kormánypárt bűnbandának nevezi a Szervezett Bűnözés Elleni Ügyészséget. Incidensekről, letartóztatásokról, lehallgatásokról számolnak be a médiumok. Hátborzongató jelenetek és történetek.
Mindenhol nagy a feszültség, a vajdasági magyar közösségben azonban titokzatos csend uralkodik. Az elnémult/elnémított közösség vándorbottal vesz a kezébe. Az utóbbi tíz évben vagy 30 százalékkal csökkent a vajdasági magyarság lélekszáma, amely azonban nem készteti gondolkodásra a budapesti kormányt, a kisebbségi vezetők pedig nemigen vesznek róla tudomást. Nem próbál magyarázatot találni, szerintük ők mindent megtettek a maradás érdekében.
Mi lesz ennek a vége? Itt-ott szórványosan elhangzik egy tiltakozó hang, amely azonban nem talál nagyobb visszhangra. Azt hiszem, ennek a magyarázata abban rejlik, hogy a vajdasági magyar közösség lelki teherbírása alaposan megroggyant, ami nem csoda, hiszen a kilencvenes évek barbársága kegyetlen próbára tette, majd a későbbi remények elsorvadása megszülte a rezignált reménytelenséget.
Nem is hiszem, hogy a közösség a jelenlegi helyzetben képes lenne megújhodásra, hiszen felismerte, hogy a változás kulcsa Belgrádban és főleg Budapesten leledzik. Esetleg, ha ott történik valamiféle változás, akkor felébredhetnének a közéleti energiák. A Vajdasági Magyar Plénum ebben reménykedhet. Erdélyben némileg más a helyzet. Ott legalább nem háborúztak. A román társadalomban nagyobb az optimizmus. Az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom komoly programot tett közzé, amelyben többek között követeli a magyarországi és az erdélyi magyar közösség közötti partneri viszonyt, az ellenségkép gyártása helyett hatékony kisebbségi jogvédelmet és sokszínű, független erdélyi magyar sajtót követel. Elvárja, hogy a magyarországi támogatások ne a magánvagyonok gyarapodását szolgálják, hanem tudással és piacokkal segítsék a kis- és középvállalkozásokat! Hogy mekkora lesz a visszhangja, azt nem tudom felmérni.
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
