Mintha vattaszerű álom ereszkedett volna a dombok közé. A fiú a tornác szélén ült, lábait maga alá húzva, és a kékesen csillogó utat figyelte, amelyen egész nap nem járt senki sem. Mintha az ünnep előtti csend nehezebb lett volna a kémények füstjétől.
A szülei a szobában suttogva beszéltek. A fiú hallotta, hogy édesanyja aggódva kérdezi:
– Megint eltűnt valami?
– Igen… a padlásról – felelte az apja, a hangjából kétség és bizonytalanság érződött. – Mintha valaki járna ott fent. A csillag is eltűnt, amit a fenyő csúcsára szoktunk illeszteni.
A fiú összerezzent. Napok óta furcsa hangokat hallott ő is a padlásról: neszeket, mintha apró léptek kopognának végig a gerendán. De amikor szólt róla, a szülei mosolyogva legyintettek, hogy biztosan a szél suhant be a réseken.
Aznap este azonban valami megváltozott. Ahogy felkapcsolták a lámpát a konyhában, reccsenést hallottak fentről. A fiú előbb az anyjára, aztán az apjára nézett, arcán árnyék suhant át.
– Talán mégis fel kellene mennünk – mondta.
Az apa létrát támasztott a falhoz a kamrában, és felmászott a padlásra. A fiú lélegzetét visszafogva figyelte, ahogy a deszkák meg-megreccsennek. A következő pillanatban az apa csodálkozó hangját hallották – nem ijedtség, inkább meglepettség volt benne.
– Gyere csak fel! – szólt le az apja olyan hangon, amelyet a fiú még sosem hallott: egyszerre volt döbbent és derűs.
A fiú futva érte el a létra alját, és az anyjával együtt felmásztak. Az enyhén himbálózó villanykörte félhomályában valami egészen váratlan látvány fogadta őket.
A padlás sarkában egy apró, bozontos lény kuporgott, zöldes bundája összeborzolódott, mintha az erdő rejtekéből jött volna ide. A szeme ragyogott, fejét oldalra billentve nézett kíváncsian a jövevényekre, mellette ott hevertek a fenyődíszek, amelyek rejtélyesen eltűntek a napokban.
– Hát te ki vagy? – kérdezte a fiú tétova mosollyal.
A csöppnyi lény a csillagot szorongatta. Félénken hátrált a sarokba. A fiú pedig hirtelen megértette, hogy nem akart elvinni semmit. Csak egy otthonos helyet keresett.
Az anya letérdelt a padlás poros deszkájára, és lassan, mintha adni akarna valamit, kinyújtotta a kezét. A jövevény egy pillanatig habozott, aztán odasomfordált, és fejét a nő kinyújtott ujjaihoz érintette, mintha régóta ismerné.
A padlás sötétjében valami feloldódott. A köd is eloszlott a ház körül. Egy csillag beragyogott a padlás ablakán.
– Talán maradhat velünk ma estére – mondta halkan az apa.
Lent, a szobában az aprócska vendég lassan körbejárt a karácsonyfa alatt, mintha mindig erre a ragyogásra vágyott volna. A szülők egymásra néztek: mintha ők is hinni kezdtek volna abban, hogy az ünnep néha ugyanúgy talál rájuk, mint egy reszkető, ismeretlen lény a padlás félhomályában – váratlanul, titokzatosan.
– Nálunk maradhat? – kérdezte a fiú.
– Örüljünk, amíg velünk van, aztán úgyis elindul hazafelé – mondta az apja. – Mire elfogy a kalács a tányérodról, mire a parázsból hamu lesz, kinyílik lassan az ajtó, és csendesen csukódik is. Amikor felkelsz reggel, meglátod majd, hogy itt hagyta lépteit a deres tornácon.
