A graffiti világa vonzott téged már gyerekként, kamaszként is, de korábbi interjúidban elmondtad, hogy mindig is vonzott a külváros, a periféria világa. Miért? Az egyszerű ember élete, sorsok vonzottak oda? Több fantázia van ott, ahol talán kevesebb élet?
Nehéz megmondani, kezdetben mi vonzott a külvárosi, ipari, elhanyagolt környezethez. Talán az a gyermeki felfedezési vágy az ismeretlen iránt, ami mindannyiunkban ott van – amit a Pál utcai fiúk a grundon, Tutajos pedig a berekben talált meg. Később a zenék és szubkultúrák is ebbe az irányba tereltek: a punk, majd a hiphop, a graffitiröl nem is beszélve eleve szociálisan érzékeny műfajok, és erősen kötődnek ezekhez a terekhez.
Van bennem egy szociális érzékenység az általános társadalmi kérdésekre vonatkozóan. Ahogy idővel tudatosabban meg tudtam fogalmazni magamban, egyre inkább az a nyers őszinteség vált fontossá, ami ezeket a giccsmentes helyeket áthatja. Az a környezet, amely nincs díszletszerűen felújítva, mint a sétálóutcák steril homlokzatai, amelyekől, főként Kelet-Európában gyakran lerí a politikai cinizmus. Egy város valódi arca és egyedi hangulata a félreeső utcákon és az ott élő emberekben mutatkozik meg.
Utazásaim során is keresem azokat a helyeket, amelyek kívül esnek a turistáknak fenntartott, csillogó-villogó, felújított terek világán. Azokat a környezeteket szeretem amelyek nem puszta kulisszák, ahol valódi életek és sorsok vannak – és értelemszerűen végtelenül több fantázia is. Évtizedek, vagy akár évszázadok óta felújítatlan épületeken az idő elképesztő vastagságban, rétegekben rakódik le, hihetetlenül izgalmas textúrákat hozva létre amelyek mindig inspirálóan hatottak a képzőművészetemre.
Alkotásaid számomra mindig kérdéseket vetnek fel, komoly társadalmi témákat kerülgetnek és feszegetnek, gondolkodásra, akár szembesülésre késztetnek. Az elmúlt időben ilyennek éltem meg az Izoláció című kiállításodat és most a Kiűzetést is. Szeretsz szembenézni a múlttal, vagy akár a jelennel és az ismeretlen jövővel is?
A szembenézés nagyon erős megfogalmazás; nem hiszem, hogy valaha is elég bátor voltam ahhoz, hogy szembenézzek a múlttal vagy akár a jelennel. Viszont egyszerűen rengeteg olyan téma van, amelyek szerintem a társadalom többségét foglalkoztatják – vagy foglalkoztatnák –, ha lenne idejük vagy lehetőségük arra, hogy reflektáljanak rájuk. A rendszer úgy van kialakítva, hogy az ilyen kérdésekre minél kevesebb ideje legyen az átlagembernek. 
Az oktatási, szociális rendszer, a média mind úgy strukturálódik, hogy a kritikus gondolkodás és a kreatív kérdésfeltevés minél kevesebb gondot okozzon. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy független képzőművészként adottak az eszközeim, hogy a számomra érdemes témákra reflektáljak, és jó esetben a nézők is néhány perc erejéig elgondolkodhassanak bizonyos kérdéseken, jelenségeken, felvetéseken.
Az Expulsio című kiállításod anyagánál új technikákat is alkalmazol, hogyan született meg a kiállítás anyaga és mik ezek az új technikák?
Képzőművészetemben a hagyományos festészet mellett mindig is használtam vegyes technikákat, kollázsszerű megoldásokat. A fát mint anyagot is régóta alkalmazom installációk és objektek készítésére. Az újdonság abban rejlik, ahogyan a meglévő anyagokat kombinálom. Festmények, fa- és kartonelemek egymásra építésével térbe kimozduló, háromdimenziós alkotások születtek. A forma- és színvilág következetesen épül az elmúlt években készült munkáimra, ugyanakkor a képek térbe kimozdulása új és izgalmas utakat nyit meg, amelyben sok kiaknázatlan lehetőséget látok. A jelen kiállítás egy jövőbeli, nagyobb anyag első nyilvános főpróbája. Részben válogatás az elmúlt évben készült olajfestményeimből, részben pedig a legújabb, síkból kimozduló alkotásokból áll.
Hogyan látod a ma emberét? Jó vagy rossz irányba halad-e az emberiség?
Sok szempontból nem gondolom, hogy jó irányba mennek a dolgok, de ki nem állhatom a „régen minden jobb volt”, „bezzeg a mi időnkben” jellegű megjegyzéseket és mentalitást. Nyilvánvalóan mindenkinek a saját tinédzserkori beégései jelentik a legszebb, legfontosabb hivatkozási pontokat, és sokan nehezen élik meg, hogy a világ változik. Aztán az élet mégis megy tovább: minden generáció leváltja a másikat, és a világ eddig sosem dőlt össze teljesen. Ezt azért említem így felvezetésként, nehogy valamiféle mogorva vénember képét keltsem.
Ricz Géza alkotásai a szabadkai Klein House-ban
Ahogyan a kiállításhoz írt koncepciószövegében is fogalmaztam:
“Az általunk ismert nyugati világ második világháború utáni paradicsomi aranykora véget ért. A digitális tér, az algoritmikus uralom és az MI már nemcsak új eszközöket kínálnak, hanem átalakítják a társadalmi-szociális működés mélyebb rétegeit is. A néhány éve még megbonthatatlannak tűnő kulturális szabályok és társadalmi gátak szétszakadnak, a politikai közbeszédben megjelenő arrogancia mindennapossá válik, a diskurzus megszűnik. Hibrid és kiberháborúk zajlanak, milliók menekülnek, a múltnak hitt hidegháborús szorongás és az atomfenyegetés ismét a jelen tapasztalatához tartozik. A valóság és a hamisított valóság határai elmosódnak, miközben a klímaváltozás árnyéka egyre sűrűbb. Bár a rendelkezésre álló kommunikációs lehetőségek soha nem látott lehetőséget kínálnak mégsem értjük egymást, az emberi kapcsolatok elsorvadnak és a magány dominál.
A jövő alakulása talán kiszámíthatatlanabb, mint amivel fiatal generációknak valaha szembesülniük kellet.”
Ez így elég sötéten hangzik, de ha a nagy általánost nézzük, amit a kérdésedben felvetsz, az emberiség története nagyon ritka rövid periódusokban volt csak egy vidám történet, úgyhogy mindezeket összevetve sem vagyok egy kétségbeesett, világvégét vizionáló személyiség.
Viszont fontosnak tartom, hogy szembesüljünk vele, a ma embere egy nagyon izgalmas, átalakuló világban él. Van egy olyan érzésem, hogy olyan szintű átstruktúrálódásnak vagyunk a tanúi és részesei ami relatív ritkán fodul elő a történelemben. A változás mindig valaminek az elvesztésével, egy átmeneti bizonytalansággal és magas kockázattal jár. Ha általánosságokban beszélgetünk ez a talajvesztettség, kiszámíthatatlan jövő és, hogy mi épül a megszűnő régi világ helyén lesz a következő generációk legfőbb kihívása, ahhoz pedig, hogy befolyásolni tudjuk mi következik ezután fontosnak tartom, hogy felismerjük magát a helyzetet amiben vagyunk.
Ausztriában élsz és dolgozol már sok éve, ott is kiállítasz, de közben dolgozol. Hogyan fogadott az ottani művész közeg?
Itthoni szemszögből tekintve Salzburgban elképesztően magas szinten van jelen a kortárs művészet. Van néhány galéria, amelyek kizárólag a világ élvonalába tartozó művészekkel foglalkoznak, köztéri munkái is olyan alkotóknak vannak, mint Marina Abramović, Erwin Wurm, Anselm Kiefer vagy Tony Cragg. A Festspiele keretében szintén minden évben világsztárokat felvonultató kísérőkiállítások valósulnak meg.
A kereskedelmi galériák mellett ugyanakkor kiterjedt intézményrendszer is rendelkezésre áll. Például önkormányzati támogatású külön civil szervezet foglalkozik azzal, hogy felkutassa és a művészek rendelkezésére bocsássa a városban üresen álló ingatlanokat. Sokáig én is egy ilyen műteremben dolgoztam, amíg lehetőséget nem kaptam arra, hogy a helyi Künstlerhausba költözzek, amely nagyjából a szabadkai Kortárs Galériához hasonlítható intézmény, kiállítóterekkel és műtermekkel.
Tagja vagyok a Salzburgi Képzőművészeti Egyesületnek is, amely számos pályázati lehetőség felé nyitja meg az utat. Több csoportos kiállításon vettem részt, kiállítottam többek között a Stadtgalerie-ben is, 2024-ben pedig egyéni kiállításom volt a Berchtoldvillában. A Salzburgi Magyar Egyesület támogatásával több művésztelepet szerveztünk, Innsbruckban pedig egyéni kiállítási lehetőséget kaptam.
A hétköznapi art directori (művészeti igazgató – a szer.megj.) munkám is rengeteg kreatív és művészettel foglalkozó emberrel hoz össze, például annak a cégnek a tulajdonosa, ahol dolgozom is kortárs műgyűjtő. Mindent összevetve úgy gondolom, nincs okom panaszra — persze az ember mindig szeret elégedetlenkedni.
Ricz Géza alkotásai a Klein House-ban tekinthetők meg január végéig
