Hatalmas természeti képek látványába ágyazottan, végtelen hegyek és erdők totálképe előtt zajlik a kisember Robert Grainier (Joel Edgerton) élete. Folyamatosan olyan perspektívából látjuk az észak-amerikai favágók hőstelen és lassan folyó életének mindennapjait, mintha valóban az antropomorfizált természet mutatná meg egyik legkisebb része, a (hozzá képest) „porszemember” helyét és szerepét a világban. Ezt nemcsak a beállítások és más filmtechnológiai eljárások mesterfoka érzékelteti velünk, de a folyamatosan jelen levő narrátor (Will Patton) időtlenséget sugalló hangja is. A nagybetűs Természet, mint mindig, itt is erősebb az embernél. Clint Bentley azonban nem ezt a nagy és közhelyes igazságot szeretné bemutatni a filmjében, hanem inkább azt, miképp kell együtt élni mégis ezzel a kisszerűséggel.
Robert Grainiert 1917-ben fogadták örökbe úgy, hogy sohasem tudja meg (valószínűleg nem is kérdezi), mi történt a biológiai szüleivel. Egy-két emlékezetes gyermekkori élményén kívül (például, amikor a folyóparton sétálva rátalál egy súlyosan megsebesített, haldokló férfire) évtizedekig nem sok dolog történik vele. Iskoláit odahagyva, mint a vidék férfitársadalmának jelentős része, favágónak áll, s bár eljut az óceán közelébe is, sohasem nézi meg, miképp Montanához közel jutva sem lépi át Idaho határait.
A vidékre jellemző módon alakul a sorsa: megismerkedik egy széplelkű, fiatal nővel, Gladysszel (Felicity Jones), akivel összeházasodnak, családot alapítanak. Otthonukat a természet adja: egy erdei tisztáson építik fel a házukat, ahol harmóniában élnek vele és önmagukkal is. Életük egyetlen hiányossága, hogy Robertet a munkája gyakran viszi távolra, ezért kevés időt tölthet feleségével és a kislányával.
Jelenet Az álmok vágányán című filmből (Fotó: traindreamsfilm.com)
A favágók életmódja egyszerű és durva: nem sok, a létre vonatkozó lényegi kérdést tesznek fel, és nem sok érzelem formálja az életüket. A barátságnak is egyszerűbbek a formái és a paraméterei; fogod a fűrész másik végét, eltemeted a másikat, ha azt munka közben éri a végzete, és – de ez már egy bonyolultabb változat: segítesz neki, ha bírsz. Itt a halálnak sincs nagy jelentősége, és csak ritkán fűződik hozzá megrendültség.
Robertet azért tekintik kicsit „más”-nak a polgártársai, mert náluknál erősebben foglalkoztatja és megpróbálja megérteni a „Mi dolgunk a világon?” problematikáját. Kérdezésre azonban maga is csak kétszer szánja rá magát. Az egyik kérdés, aminek lényege, hogy „lehet-e becsületesen élni, ha nem álltunk ki a társunkért”, egy végzetes eset miatt foglalkoztatja. Egyik társukat ugyanis munka közben támadják meg idegenek és végeznek vele, s ugyan tesznek néhány suta mozdulatot, nem túl hangosan meg is kérdezik, „de hát, mit csinált?”, valójában meg sem kísérelik megmenteni. Robertet élete végéig kísérti a kép, üldözi a lelkiismereti vád, és e lázkép (az elhunyt, kísértő bajtárs) „arcába” ordítja bele – miután egy erdőtűzben elveszíti a feleségét és a kislányát – a második, sokkal harsányabb kérdését: „Miért pont őket?”
Az élet hősiességének és a kiállásnak egészen másféle képét rajzolja meg számunkra Clint Bentley filmje, mint amilyent az amerikai filmek világában megszoktunk, legyen szó akár westernfilmekről, akár nagyvárosi thrillerekről, amelyeknek hősei akkor is szembeszállnak a gonosszal, ha nincs esélyük, nem kérdeznek, önmagukban és a saját erejükben való hitük sohasem inog meg, világképük a győzteseké. De ők már rég csak a legendákban léteznek. Vagy mindig is csak ott voltak.
Az álmok vágányán a szó hagyományos értelmében vett művészfilm: a címben sugallt Sergio Leone-, illetve Bertolucci filmekhez annyi köze van csupán, hogy szereplői épp úgy érzékelik – mint a hivatkozott filmekéi – a változásnak, a világ átalakulásnak, hőstelenné és elidegenedetté, ugyanakkor modernné és nyitottá válásának folyamatait. Ha nem is alkotnak róla elméleteket, Bentley karakterei is szolgálnak különböző életmodellekkel: ott van a férfi, aki sohasem szólal meg, a sokbeszédű, vicces, ugyanakkor sokat tapasztalt, bölcs öreg, a természeti ember, aki az ötszázéves fák pusztítását véteknek tartja, vele szemben a fiatalabb, akit csak a munkáért járó pénz érdekel, a bibliai tanításokat betéve tudó és azt folyton idézgető bigott, akiről kiderül, hogy valójában csak vérbosszútól rettegő gonosztevő, akit utol is ér gyáva végzete.
Ebben a világban az egyszerű ember, akinek Robert a prototípusa, csak a természetre (elvontabb értelemben: természetistenre) támaszkodhat: tőle kap, és ő is vesz el tőle mindent. Gladys és Robert az erdőben és az erdőből építi fel otthonukat, amelyet az elemek vesznek el tőle, tesz porrá az erdőtűz, de a szó szoros értelemben ebből és ezen (a romokon) építi fel az egyedül maradt férfi az életét újra. Viszont ehhez mégis szüksége van a másikra. Nem sokra. Esetében ez csak annyi, hogy az egyik indián polgártársa (Nathanial Arcand) jót akar neki, és mielőtt végleg elmerülne a kilátástalanságban és bánatban, a barátság segítő jobbját nyújtja neki. Aztán tűzvigyázónak érkezik egy idegen, tudós nő (Kerry Condon) a vidékre, aki meghallgatja és – saját egyéni tragédiája révén – élményközösséget tud vállalni vele. Valójában Claire, aki a férje halála után kivonul és egy tűztoronyból vigyáz a természetre, maga is egy életmodellt képvisel.
A maga nemében „mindenki más” – valahogy így hangzik Robert egyik legfontosabb felismerése, hogy aztán az élete végén, ha nem is sokat – egy kisrepülő utasaként letekintve a tájra –, de annyit, hogy magunk is egyek vagyunk vele, mégis megért a természeti világ működéséből.
Clint Bentley Denis Jonson azonos című kisregényéből adaptált filmjét, amely nem, vagy nem úgy akar, „nagy mozi” lenni, mint az ismert mainstream produkciók, négy Oscar-díjra, köztük a legjobb film és a legjobb operatőr (Adolpho Veloso) kategóriájában is jelölték.
Ez a cikk kritika, nem ajánló. Azoknak szól, akik az értelmezésére és értékelésére kíváncsiak, látták már a filmet, vagy az összefüggések érdeklik, ezért nem zavarja őket a spoiler.
Kapcsolódó cikkeink:
