A Kaszával élhettem Szomorú az indíték – halálának 10. évfordulója

Szabadkán sok Kasza van, ám csak egy közülük Ő, az „A KASZA”. A sokunk számára feledhetetlen. Sokunknak rengeteg kellemes élmény forrása.

Boldog vagyok, hogy Vele egy korban élhettem, politizálhattam. Barátok voltunk. Nem túlzás azt mondani, hogy kevés igazi barátjának egyike lehettem. Rengetegszer ettünk egymás asztalánál.

Ötven évig ismertük egymást. Ebből harminc esztendeig együtt politizáltunk (és építettük a barátságunkat). Olyan pár lettünk, akik rengetegszer szívesen beszélgetnek egymással. Magánemberekként is. Büszke voltam és vagyok rá.

Emberi erényei és gyarlóságai ellenére nem olyan volt mint mi, a többiek. Nem olyan, akiből tizenkettő egy tucat. Érdekes volt a Zorka gyár pénzügyi vezetőjeként (amikor megismerkedtünk), majd figyelemmel kísértem, hogy a politika miként szippantja magába és teszi más emberré. Néha jobbá, néha nem.

A nyugodt, számokkal élő közgazdászból lassacskán ügyes közéleti politikussá vált. Szabadka legelfogadottabb polgármestere lett. Bagi Károly volt csupán hozzá hasonló. Közös bennük, hogy mindketten szerették Szabadkát és érte dolgoztak. Akkor is, amikor éppen meghozták azt a 20-30 százalék rossz döntésüket. (Csupán az nem téved, aki semmit sem csinál.)

Kikérte, meghallgatta, de nem mindig fogadta el a véleményt

A sok év alatt több száz órát beszélgettünk.

Elmondta az elképzelését, kikérte és meghallgatta a véleményem. Nem jelentette, hogy el is fogadta. Mondjuk felét – amikor azonos, vagy hasonló volt a saját elképzelésével.

Amikor 1989-ben fölkínálták neki, hogy legyen Szabadka Községi Képviselő Testületének az elnöke (akkor ez a tisztség volt a mai polgármesteri), megkérdezte a véleményemet. Elégedett volt a szakmai munkájával, nem lelkesedett a politikussá válásért. Akkori otthonában, a Kumrovec utcában beszélgettük. Bátorítottam, hogy vállalja el, de nyilván nem az én szavaim döntöttek.

Nincs köszönet?

A kabinettjében levő bőrfotelben sokat ültem. Ötleteltünk. Mit lehetne és mit kellene csinálni? Amikor egy tévéhíradóban láttam a szegedi polgármester polgármesteri bálját – javasoltam neki, hogy legyen ilyen Szabadkán is. Elképzelésem szerint ide a polgármester meghívná a város abban az évben kiemelkedő eredményt elért polgárait: orvosokat, tanárokat, vállalkozókat, politikusokat, előadóművészeket, szakmunkásokat, újságírókat, sportolókat… Ez lenne a város köszönete. Csak hümmögött rá. Két év múlva bejelentette, hogy lesz polgármesteri bál. Egy teljesen más (rossz) elképzeléssel: a drága belépőket csak a módosabbak tudták megfizetni, s a haszon jótékonyságra ment. Csalódtam benne. Ez rossz megoldás volt. Létezett néhány évig, majd megszűnt. A politikában nem szokás köszönetet mondani még saját polgártársainknak sem?

Pásztor, Józsa vagy Ispánovics?

Amikor már elhatározta, hogy lemond a VMSZ elnöki tisztségéről, kétszer beszélgettünk a „kire hagyni a pártot” témára. Pásztor István, Józsa László és Ispánovics István voltak nála játékban. Akkor már telefonon és olykor élőben elég sokat vitatkoztak Pásztorral. Mindketten Pásztorban láttuk a legjobb megoldást. (Akkor még egy másik Pásztor volt, nem amivé később elfajult.) Nekem mindegy volt ki az „örökös”, hiszen nem voltam a VMSZ tagja.

Együtt raboskodott Miškovićtyal

Az Agrobanka mutyiról nem sokat beszélgettünk. (A lényeg az, hogy az egész bankban kellő fedezet nélkül adtak nagy hiteleket. Sok fejes is bele volt keverve, mert hét évig tartott a per. Eredményét a fellebbviteli bíróság nem fogadta el, hanem újratárgyalásra küldte.) A lényege, hogy az Agrobank szabadkai kirendeltsége igazgatójaként kellő fedezet nélkül adott hitelt a Nitrogénműveknek. Nekem azt mondta, hogy erről nem ő döntött, nem az ő hatásköre volt. A per még tartott, amikor meghalt. A háromhavi vizsgálati börtönéletről annyit mondott, hogy szerencséje volt, mert Miroslav Miškovićtyal, a Delta Holding tulajdonosával együtt raboskodott. (Miškovićról kiderült, hogy ártatlanul raboskodott, most 12 millió euró kártérítést követel.) Kasza azt mondta, hogy a börtönkoszttól már meghalt volna, de mivel előkelő rabtársának minden nap kintről hoztak enni – így neki is jutott. Amiért az élelmezése fontos volt: kevesen tudták Kaszáról, hogy cukorbeteg. Nekünk sem volt időnk egymás betegségeiről tárgyalni.

Rengeteg információja volt, de ennek nagy részét megtartotta. Még a legközelebbi munkatársainak sem mondta el. Ez a rossz szokása megmaradt.

A bátortalan

Még a VMDK időszakában többször beszélgettünk arról, hogy valamit tenni kéne az itteni magyarság hatékonyabb politikai érdekképviseletéért, s ennek Ő álljon az élére. Szerinte sem volt jó a VMDK politikája a magyar polgármesterek iránt és egyáltalán, de nem mert lépni! Attól félt, hogy rásütik a párttörő jelzőt. Az ember, aki bátran harcba szállt minden politikussal – félt az itteni és a magyarországi magyarok ítéletétől! Ne mondják rá, hogy megbontotta a vajdasági magyar pártegységet. Nem volt még egy kérdés, amelyben ilyen bátortalannak láttam volna.

Azt sem tudjuk, hogy tudott-e a VMSZ második titkos alakuló összejöveteléről. Ő azt mondta, nem tudott, s zokon vette, hogy minden magyar polgármestert meghívtak, csak őt nem. Balla Lajos szerint ez nem igaz. Hívták, de nem akart még részt venni benne, hanem dr. Varga Zoltánt küldte. Az egységbontó félelme a VMDK szakadást kiváltó éjszakába nyúló értekezletén is megvolt. Bár bírált és látta a bajokat – azon az ülésen nem lépett ki a pártból (Csubelával, Ballával és másokkal). Később teljes mellszélességgel a VMSZ mögé állt, s építettük.

Meglett a tégla, maradjon a tégla

A VMSZ kezdeti szakaszában négyszemközt arról beszélgettünk, hogy jó lenne tudni, hogy ki a rendőrség embere, a „tégla”. Volt néhány tippünk.

– Várjunk – mondta. Úgy tűnik, voltak rendőrségi kapcsolatai. Egy idő után elmondta, hogy ki a tégla, még a fedőlakást is, ahova beszámolni járt. Javasoltam, hogy azonnal váltsuk le az illetőt. Azt mondta, hogy semmi áron! Most már tudjuk ki, bizalmas információkhoz nem férhet, meg nincsenek is egyelőre a pártmunkában. Ha kiebrudalnánk az embert, egy újat szerveznének be, s megint kereshetnénk ki a besúgó.

Ha Kasza hív, akkor menni kell

A merészsége és taktikai képessége a magyarok erőszakos katonai mozgósítása és a Milošević rendszer választási csalása elleni tiltakozás során legendás volt! Minden tiltakozáson ott volt. Általában az élen. Nem félt szót emelni akkor sem, amikor a radikális párt fegyveresei sétáltak a szabadkai Korzón. Fenyegették minden irányból.

A bombázás alatt azonnal ott termett, ahol községünkben robbanás volt.

A rendőrség épületéhez hívta a polgárokat az Otpor tagjainak letartóztatása ellen tiltakozni.

Néztem a tévéközvetítést a szabadkai rendőrség elől. Látom ott a több száz ember között Echmann Imre főtisztelendőt.

– Pap létére hogy mert oda menni? – kérdeztem, mire ezt felelte:

– Hja… Kasza úr hívott bennünket, s ha ő hív, akkor menni kell!

Túlzás nélkül mondhatom: nagy tekintélye volt a szabadkai papságnál.

Horvát műsor a rádióban

A Szabadkai Rádió az önkormányzat tulajdonát képezte, de folyton csupán megbízott igazgatója volt. Ezért sokasodtak a gondok, késtek a fizetések, nem volt kollektív szerződés. Olykor sztrájkhangulat sejlett. Javasoltam neki, hogy tegyen meg fél évre engem megbízott igazgatónak, de adja meg a költségvetés az elmaradt dotációt. Elfogadta.

A rádió igazgatójaként meglátogattam minden pártot, amelyek hatalmon voltak Szabadkán. Tudni akartam az elvárásaikat.

Szeptember elején együtt mentünk az önkormányzati kocsival a doroszlói búcsúba. Elmondtam, hogy a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetségében a horvát nyelvű rádióműsort hiányolják. A községi képviselő testületnek volt egy több évvel korábban hozott határozata, hogy be kell indítani a horvát nyelvű rádióműsorokat a Szabadkai Rádióban. Senki nem tett érte semmit.

Kasza elismerte, hogy ez mulasztás.

– Csináld meg! – mondta.

– Mikorra, hiszen még csak bő három hónapig leszek igazgató…

– Karácsonyra induljon be!

Hüledeztem, hogy sem káderek nincsenek (azaz horvátul beszélő újságírók és bemondók), sem más előkészület nem történt. Így indult be a horvát nyelvű műsor a Szabadkai Rádióban.

Csak ne kiabáljon…

Kasza egyik rossz tulajdonsága volt, hogy hajlamos volt kiabálni arra, aki fölidegesítette. Másnapra már fátylat borított rá, nem volt bosszúálló. Mivel én nagyon nem bírom, ha kiabálnak velem, kértem: mondhat bármi csúnyát, az anyámat is szidhatja, de szépen halkan mondja, ne kiabálva.

Attól kezdve soha sem kiabált velem. A többiek nem értették, hogy miért vagyok kivétel a kiabálásai alól.

Mivel mindketten szókimondók vagyunk, természetesen néha elhidegült a kapcsolatunk. Olykor néhány hónapig nem szóltunk egymáshoz. Ez a „szóltunk” elektronikus levelezést jelent, mert főleg e-mailben „vesztünk össze” és „békültünk ki”. Soha közel sem voltunk az „örök harag” helyzethez! Mosolyszünetet tartottunk.

Főszereplő helyi és köztársasági szinten is

Sokat lehetne írni az országos politikában, de legfőképpen a rendszerváltás időszakában betöltött szerepéről. Tagadhatatlanul a helyes úton vezette a vajdasági magyar közösséget a szülőföldön való megmaradása, sőt a belföldi politikai súlya növelésének céljából. Ez az időszak az 1996-ban elcsalt önkormányzati választások utáni politikai és utcai megmozdulásokkal indult. Ebben szerepe volt neki és a VMSZ-nek.

A bombázások és a 2000 utáni rendszerváltást eredményező eseményeknek nem csupán a szabadkai főszereplője volt, de abban a turbulens időkben megállta a helyét az országos politikát vezető csapatban is. Részint a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) tagjaként, részben a Đinđić vezette szerb kormány kormányfő-helyetteseként.

VMSZ, megbeszélés és a kakukktojás

Polgármestersége alatt egy időszakban minden hétfőn, szerdán és pénteken 7.30-kor nála volt kávézó megbeszélésen a szűk VMSZ szabadkai csúcsvezetése: Kern Imre a községi kormány elnöke, Szilágyi Dorottya, Ispánovics István, Józsa László, Biacsi Antal, Pásztor István és kakukktojásként én, aki már tizenéve nem voltam tagja a VMSZ-nek. Igaz: a nagy dolgokba csak ritkán szóltam bele, mert formálisan csupán a polgármester egyházi és civil tanácsadója voltam. Ekkor már temetkezési vállalkozó voltam, a pártban csupán rokonszenvező, tehát semmilyen „súlyom” nem volt, de azért szerette, ha ott vagyok.

Községi és tartományi képviselői múltam, a vele közös munkánk összekovácsolt bennünket.

Azt sem tudta volna kihagyni, amit titokként a sírba kell vinni

Kasza sok, iszonyatosan nagy terhet viselt a vállán. Polgármesterként és VMSZ elnökként egyaránt. Háborús évek voltak. A pénztelenség mellett vigyáznia kellett, hogy Szabadkán ne lobbanjon föl a nacionalizmus és a háborúsdi lángja. Mert a hamu alatt ez ott parázslott.

Ritkán láttam szívből kacagni, viszont legalább annyiszor láttam könnyezve sírni, amikor kettesben voltunk.

Többször próbáltam rábeszélni, hogy írja meg az emlékiratait. Amit lehet. Mindig halasztgatta. Kínáltam, hogy amennyiben nincs kedve írni, ráállítunk a témára egy életrajzíró újságírót. Ezt nem kérte. Ma már világos előttem, hogy Ő soha sem írhatta meg az életrajzát. Ahhoz túl őszinte fajta volt. Azt sem tudta volna kihagyni, amit titokként a sírba kell vinni.

Oda vitte. Sorsa szerint: sok embernek tett jó, de soknak a gondját nem tudta megoldani. Így történt, hogy voltak, akik szerették és vannak, akik nagyon nem szerették. Pedig nagyon vágyott rá, hogy az emberek szeressék.

A vidámság (ha nem is kacaj, legalább erős mosoly) ritka pillanatai. 1999 májusában Kern Imrénél és Katalinnál voltunk vendégségben. (Az asztalon levő cumisüveg az akkor még nagyon kicsi, két éves Kasza Miksáé.)