Bizonyára ember nincs, aki meg tudná mondani, hogy az ez évi magyarországi parlamenti választások kampányának hivatalos kezdete egész pontosan melyik napon volt (vagy lesz), hiszen – Szerbiához hasonlóan – Magyarország is már több mint egy évtizede él (szenved) permanens politikai kampányban a hatalmi pártoknak köszönhetően.
Szétfeszítené e cikk kereteit még az is, ha a két ország sorsának dermesztően párhuzamos alakulását csupán címszavakkal próbálnánk meg összefoglalni, úgy a gazdasági és jogállami leépülés, mint a lakosság értelmesebb és agyatlanabb részéhez való viszonyulás tekintetében – és akkor még a nemzetközi porondon elfoglalt pozícióinkat (illetve azok fokozatos elvesztését) nem is említettem.
Bár a magyarországi elnyomás még nem öltött annyira explicit formát, mint a szerbiai, ahol a hatalom érinthetetlen verőlegényeiként fellépő, erőszakos bűnözőket hímes tojásokként védik a békés tüntetőket előszeretettel gumibotozó rendőrök, de az összes többi paraméter tökéletesen egyezik: a közvagyon einstandolásától kezdve a feudalizmust egypártrendszerrel vegyítő hatalmi struktúra kiépítésén és megszilárdításán át egészen a generációs szembefordulás kiélezéséig, és annak kihasználásáig.
Mert – bár ezt nem sokan merik/akarják kimondani a folyamatok figyelői közül – a trend szemmel látható itt is, ott is: a változást leginkább a tanult fiatalok szeretnék (akiknek vannak ismereteik a mezsgyekarón túli világról is), mert az ő jövőjük a tét, a status quóhoz viszont a képzetlen, zömmel falusi idősek ragaszkodnak leginkább, mert… fogalmuk sincs arról, mit cselekszenek – és akkor még (magamhoz képest) nagyon-nagyon finoman fogalmaztam.
A középkorosztályok többé-kevésbé kiegyenlítettek a politikai preferenciákat illetően, de ez a két szélső generáció egymással teljesen szemben áll – nyilván nem az egyes egyének szintjén, hanem a nagy átlagot tekintve, tehát kivételek mindig is voltak, mindig is lesznek.
Igen ám, de a többségi társadalommal/társadalmakkal szemben a kisebbségi univerzumban valahogy még a gravitáció is másként működik! Így juthattunk el egy olyan szégyenteljes helyzethez, hogy például a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar hallgatói (vigyázat: a jövő vajdasági magyar tanítói!) közül csak kevesen mertek bátran, egyénileg kiállni a kortársaik követelései, azaz végső soron az igazság és a jogállami működés mellett (ezúton is őszinte tisztelet nekik!), miközben intézményi szinten a kar a hallgatást és a passzivitást választotta – nyilván nem függetlenül a VMSZ székházából érkező „sugallatoktól”. És ők csak a jéghegy csúcsa.
Röviden: nálunk még igazi generációs szembenállás sincs, a fiataljaink többségének esze ágában sincs a rothadás ellen lázadni! (Ismételten tisztelet a kisebbséget alkotó kivételeknek.)
Ez amúgy történelmileg sem egy túl gyakori jelenség. Аhol mégis jellemző volt, azok kőkemény diktatúrák voltak. Klassz.
Az efféle meghunyászkodás és passzivitás a vajdasági magyarság nagy részében természetesen nem tegnapi keltezésű. Ahogy Magyarországon már egy egész érát fémjelez a Fidesz neve, úgy nálunk ezzel csaknem teljes időbeli átfedésben éli ki rajtunk a perverzióit a Pásztor-ház apraja-nagyja, a Fideszéhez hasonló célokkal és szakértelemmel.
Aligha mondok újat azzal, hogy mostanra már minden, részben a mi adónkból fenntartott közintézmény és médium meg lett tisztítva az „engedetlenektől” (a Vajdasági RTV magyar szerkesztősége talán az egyetlen, ahol még van némi mozgástér), politikailag motivált leváltások és beszántások hosszú sorát élhettük meg kollektíve. Sikeresen elhallgattattak, ellehetetlenítettek mindenkit, aki ki merte időnként mondani, hogy a király meztelen, és hogy rettenetesen rossz vágányon robog velünk a vonat a szakadék felé (értsd: az eltűnés, a nyom nélküli kitörlődés felé).
A hétköznapi jómunkásember ebből azt tanulta meg, hogy kuss.
Pelikán elvtárs, az egypárti diktatúra leghétköznapibb emberének archetípusa is egyből tudta a választ, amikor megkérdezték, hogy mi a duma bojkottja:
mindenki fogja be a pofáját!
A Fidesz által a VMSZ számára a Prosperitatin keresztül biztosított, bődületes összegű vesztegetési/szavazatvásárlási (EU-s) pénz önmagában talán még nem lett volna elég a teljes térnyeréshez és mindenki más kiszorításához. Ehhez bizony még ebben a mikrokozmoszban is kellett az a generáció, amelyiknek egész felnőtt életét meghatározta a televízió, mint tájékozódási pont és a világról való képalkotás alapélménye, és amely generációval pont ezért a legkisebb fennakadás nélkül lehet megetetni a legarcátlanabb, legirracionálisabb hazugságokat is – és biztosan lehet számítani a szavazataira.
Emlékezzünk csak: ikonikus kép volt Magyarországon jó pár évvel ezelőtt, amikor az oktatás áldatlan helyzete miatt tüntető diákokat magyar zászlóval verték a Fidesz-propangadával (nagyrészt televízión keresztül) behülyített nyugdíjas nénikék! Egyértelmű volt, hogy ez egy korszakos mérföldkő: egy rettenetes irány útjelzőtáblája, egy point of no return.
A rezsim bebetonozásához a hatalommal bíró politikai elit romlottságán, eszközökben nem válogató, társadalmi következményekre fittyet hányó gátlástalanságán túl kellett tehát egy relatív jól körülhatárolható, meglehetősen fogalmatlan társadalmi réteg feltétlen, hosszútávú támogatása is. Egy olyan rétegé, amelyik jobban hisz a tévének, mint a saját gyerekének, saját unokájának, vagy épp a saját szemének. Egy társadalmi rétegé, amelyiket sikerült fejben teljesen elszakítani a realitástól. Amelyik tényleg mindentől retteg a magyarok életére törő Brüsszeltől kezdve egészen a kötelező óvodáskori nemváltoztató műtétekig.
Az élesedő választási hajrá (ha beszélhetünk ilyesmiről cirka két hónappal a D-day előtt) a magyarországi kampányban sorra hozza elő a megszokott toposzokat, úgy az ex-kommunistákkal gazdagon kitömött Fidesz, mint a paletta másik szélén álló, ex-kommunistákkal még gazdagabban kitömött DK részéről. Utóbbi ezúttal nem is próbálta meg feltalálni a meleg vizet: ismét a határon túliakkal riogat (hol van már a magyar egészségügyi és nyugdíjszerre rátelepedni kívánó 23 millió román fenyegető réme?), akik nélkül nem lenne sem Fidesz 2/3 (valójában a szavazatok kevesebb mint felével, ugyebár), sem megosztott nemzet – legalábbis szerinte.
Természetesen ezt már nem hagyhatta szó nélkül a legújabban öltözködési tanácsadói babérokra törő Pásztor Bálint sem.
„Teljes mértékben legitimnek tartjuk, hogy azok az emberek, akik évtizedeken, generációkon át kisebbségi sorsban is megőrizték nyelvüket, kultúrájukat és identitásukat, beleszólhassanak a nemzet ügyeinek alakításába.” – mondta a VMSZ elnöke.
Egen, a mások életébe való tét nélküli belepofázás tipikus jobboldali (nemzeti, konzervatív, keresztény) „érték”. Kibicnek semmi sem drága.
Szerencsé(nk)re csak egyetlen mandátum sorsa múlik az összes külhoni szavazaton, tehát a legitimnek hitt szándék ellenére valódi beleszólásuk/-unk nincs az anyaország ügyeibe. Csak egy kis szimbolikus, amivel semmit sem nyerünk, cserébe sokat vesztünk: magunkra haragíthatjuk az ország (nagyobbik) felét. És természetesen egy kalap alá vagyunk mindannyian véve: azok is, akik nem kívánnak beleszólni mások életébe, meg azok is, akik loholnak a Fideszre szavazni, mert a tévé azt mondta (a Pannon TV is). (Illetve aki nem bír loholni, ahhoz készségesen kiszállnak a VMSZ-esek a tanyaszolgálatos autóval, amit ugye szintén nem ők tankolnak: azért a benzinpénzért is más dolgozott meg, nem ők.)
Ez a maroktartó, haszonleső, betegesen talpnyaló viszonyulás a Fideszhez nem csak eddig volt ránk nézve borzasztóan romboló hatással (lásd a vajdasági magyarság egyharmadának eltűnését a 15 fideszes/pásztoros év alatt – fun fact: csak az I. világháború ütött rajtunk arányaiban ekkora demográfiai lyukat), hanem hosszú távon is az lesz, hiszen a Fidesz-doktrínának történő önkéntes és teljes alávetődés alapján a minden létező magyarországi politikai erővel való éles szembefordulás sikeresen ellenünk hangolt olyanokat is, akik korábban inkább voltak támogató szemléletűek, mint ellenségesek velünk szemben.
A DK-féle vonallal túl sokat nem érdemes foglalkozni: súlyuk alig maradt, ők már nem meghatározóak. Dobrev ugyan hozza a kötelezőt, a nagyrészt pesti, valóban ex-komcsi nyuggerekre lőve, de a szavazóbázisuk java még a Fideszénél is öregebb, és lényegében kihalóban, velük együtt pedig a DK eltűnőben van (ahogy az MSZP szinte már meg is szűnt).
Érdemes viszont észrevenni, hogy a Tisza milyen politikai olvasztótégellyé vált! Hosszú távon természetesen kérdéses, hogy pusztán az Orbán- illetve Fidesz-ellenesség mennyire lesz erős kötőanyag, mennyire tud majd ellentartani a széthúzó erőknek, és maga Magyar Péter személye is több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, de a váltás esélye most nagyobb mint bármikor korábban – nem függetlenül a pangó gazdasági helyzettől és az egyre fojtogatóbb légkörtől.
(Újabb fun fact: a magyarok akkor váltanak rendszert, ha beüt a córesz. Pusztán a jogállam, illetve a demokrácia leépülése, pláne az ipari mértékű lopás önmagában nem aktivizálja a többséget. Haspárti nemzet vagyunk, na.)
És (ami a lényeg!) a Tiszába beolvadók ugyanúgy nem fognak felejteni, ahogy a szerbek sem, ha változik a politikai széljárás: ahogy egy demokratikusabb, polgáribb irányba induló Szerbia számára, úgy egy ismét Európa felé forduló, orosz befolyástól és állami szintű maffiától szabadulni próbáló magyar vezetés számára is ugyanazok leszünk:
ÁRULÓK.
Köszi, Bálint. Apádnak is sok esze volt, mondhatom, de te is méltó vagy a helyedre.
S:B
A Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági parlamenti képviselői (Fotó: Facebook)
