Egy évvel ezelőtt, március 15-én, a valaha volt legnagyobb fővárosi tüntetésen hét óra után néhány perccel, az újvidéki vasútállomáson történt tragédia áldozatai előtti csendes tisztelgésen történt valami. Valami, amiről azóta sem bizonyosodott be, hogy pontosan mi volt. A hangincidens a Milan király utcában történt, a megemlékezés ideje alatt, amely után több ezer állampolgár panaszkodott egészségügyi problémákra. Hat civil szervezet adatai szerint, a zvuk.labs.rs oldalon összesen 3 032 tanúvallomást dolgoztak fel azoktól, akik március 15-én érzékelték azt a „valamit”. Akkor több száz ember sérült meg, illetve tapasztalt egészségügyi következményeket. Miközben a hatalom tagadja, hogy akusztikus eszközt vetettek volna be, az ügyben a Belgrádi Első Alapfokú Ügyészség folytat nyomozást még mindig.
Tepić közzétett egy fotót, amelyen egy hangágyúra hasonlító eszköz látszik a parlament előtt
Az úgynevezett hangágyú használatát szinte biztosra vették külföldi szakértők, az oroszok viszont megállapították, hogy nem vetettek be semmi efféle eszközt. A Belügyminisztérium először azt mondta nincs is ilyen fegyverük, majd azt, hogy soha nem használták, majd végül csak azt, hogy nem kapcsolták be, pedig kinn volt a helyszínen.
„Mintha elsuhant volna egy kamion”
A bácsföldvári Farkas Angéla az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy elmegy Belgrádba: autóba ült, a Rodánál leparkolt és kiállt az autópálya mellé stoppolni.
„A várost nem ismerem, mentem a tömeggel a Ćacilend irányába. Csak később, egy ott megismert házaspárral folytatott levelezésből derült ki, hogy én akkor a Jugoszláv Drámaszínháznál voltam. Eufórikus hangulat volt, mintha egy burokban lettünk volna… Egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha lovak dübörögnének mellettem és valami zúgást hallottam, mintha elsuhant volna mellettünk egy óriási kamion vagy autóbusz – olyan volt, mint egy földrengés. Konfúzió támadt, borult a tömeg és én térdre estem. Fölemeltek, értetlenül, kábultan álltunk, de senki nem látott semmit. Ekkor jelezték az egyetemisták, hogy oszoljunk, mert a rendezvény nem biztonságos. Engem egy házaspár kivezetett az útra, hogy haza tudjak stoppolni“ – emlékezik vissza Angéla. A történtek után fájt a feje, zúgott a füle, feszültséget érzett a fejében. Elment az óbecsei rendőrségre jelenteni a történteket, annyit mondtak neki, ők jelentést tesznek Belgrádba, majd onnan kap értesítést az ügy állásáról – ez persze azóta sem történt meg. Újvidéken a sürgősségin megvizsgálták az orvosok, nyugtatót kapott, majd visszaküldték Óbecsére, ahol elvégezték a fülvizsgálatot. Angéla panaszai – a fülzúgás, a fejfájás, a feszültségérzet – heteken át tartottak, de pár hónap múlva ezek a tünetek elmúltak.
„A hatalmas tömeg sikítva rohant felénk”
A szabadkai Zoraje Tihomir a Szabad Magyar Szónak elmondta, bagyon vegyes érzésekkel érkeztek Belgrádba, számítottak arra, hogy valami történni fog, mert korábban öt-hat tüntetésen ott voltak különböző városokban Szerbia szerte. Az emberek készen álltak,hogy kimutassák az elégedetlenségüket. Belgrádba már úgy mentünk, hogy itt azért talán valami történhet. Amikor odaértünk, a vásárnál parkoltunk, és az egész város abban a pillanatban kihaltnak tűnt, nem tudtuk ezt mire vélni. Gyalogosan mentünk be a központba, akkor láttuk igazából, hogy szinte az egész város, meg az oda érkező emberek a központ felé tartanak, és hogy ezért tűnik a város kihaltnak.
Dačić: Van hangágyúnk, szerencsétlen volt az elsődleges nyilatkozatom
Akkora tömeg volt, hogy a haladás is nehézkes volt, 200 métereket másfél órán keresztül tudtunk megtenni abban a tömegben. És az a hangulat az tényleg tükrözte az embereknek az elégedetlenségét és azt, hogy mennyire sok ember van, aki változást szeretne. Körülbelül 50-100 méterre voltunk a parlamennttől, amikor a 19 órás csendes megemlékezés ért bennünket. Mi egy mellékutcában voltunk, amikor az incidens történt. Egy irreális érzés, mert egy pillanat alatt megváltoztatta az egész nap hangulatát, mert abban a pillanatban senki sem tudta, hogy mi történt. A főutcáról az a hatalmas tömeg, sikítva megindult felénk, és akkor igazából nagyon megijedtünk, mert el is taposhattak volna bennünket. Nekünk annyi volt a szerencsénk, hogy ennél az átkelőnél volt lehetőség bevonulni egy ilyen száraz bejárat szerűségbe. Igazából a kolléganőink, akik ott voltak velünk, annyira megijedtek, hogy ők elkezdtek az utca irányába lefele szaladni, de sikerült őket visszarántani, hogy nehogy eltapossa őket a tömeg. Abban a pillanatban tudtuk, hogy az első pillanatot kihasználva megyünk haza. Nekünk fizikai tüneteink nem voltak, mert le voltunk árnyékolva, de van olyan szabadkai ismerős, akinek hosszútávon gyógyuló halláskárosodása lett.
Már az ENSZ-nek is vannak kérdései a hangágyúval kapcsolatban
Zoraje szerint végig látszott, hogy Szerbiának a kulturáltabb rétege van jelen, és ez a kulturáltabb tömeg az, amely próbál valami jobbat ennek az országnak elhozni. Egyrészt megerősített bennünket abban a tudatban, hogy mi a jó oldalon vagyunk, és hogy jó irányba próbáljuk ezeket a dolgokat irányítani.
„Valami természetellenes jelenség”
Marko Samardžić, Szerbia egykori röplabda-válogatott játékosa is azok közé tartozott, akik részt vettek a 2025. március 15-i tüntetésen. Bizonyos értelemben a küzdelem egyik szimbólumává is vált az aznap történt kellemetlen események után.
Pontosan egy évvel később Samardžić a Pokreni se című műsor vendége volt a Nova TVcsatornán.
„Az összes ember közül, aki ott volt, talán az én élményem volt a legdrámaibb. Három-négy perccel azelőtt jöttünk le a lakásból, hogy elkezdődött volna a csend, aztán haza akartunk menni. Senki sem számított arra, hogy abban a pillanatban bármi történhet. Aztán jött egy érzés, amit életemben soha nem tapasztaltam. Valami természetellenes jelenség volt, egy olyan ütés, amely számomra olyan volt… mint egy repülőgép vagy egy hatalmas kamion becsapódása, mintha mindannyiunkat letarolt volna. Egy pillanatra teljesen dezorientált lettem, mellettem volt egy barátom, aki húsz percig azt sem tudta, hol vagyok. Végül a Népfront klinikán kötöttem ki, nem is tudom hogyan” – meséli Samardžić, majd hozzáteszi:
„Azonnal rendellenes szívritmuszavarok jelentkeztek, szerencsére a defibrillátorom reagálni kezdett – képes arra, hogy kisebb zavaroknál enyhébb terápiát adjon… Most viszont nyolcszor éreztem a lehető legerősebb szívritmus-helyreállító sokkot. Először borzalmas fájdalmak voltak, az első négy után még talpon maradtam – legalábbis ezt mondják –, utána viszont összeestem. Valahogy elvittek a klinikára, az orvosok stabilizáltak, és a következő emlékem az, hogy a mentőautóban vagyok, és a sürgősségire visznek.”
Másnap már valamivel jobban volt.
„Az első néhány órában nem tudtam, mi történik, hogy talán valami nagyon rossz indult el… Már másnap elkezdtek beszélni róla, és akkor raktam össze, mi is történt.”
Azokban a napokban emberek ezrei jelentettek egészségügyi panaszokat, Samardžić szerint azonban senki sem kereste meg.
„Semmilyen vizsgálat nem indult, senki nem keresett meg az állami szervek részéről. Ez a dolog a levegőben maradt – valami, amiről mindannyian tudjuk, hogy megtörtént, miközben a hatalom azt állítja, hogy nem. Értem a motivációjukat, miért teszik ezt, de ezt emberek tízezrei érezték, és felvételek is léteznek. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Aki ezt tette – nem Szerbia javát akarta” – mondja a 43 éves férfi, majd hozzáteszi:
„Ez az esemény katasztrofális irányba sodorhatta volna Szerbiát, történhetett volna egy olyan tragédia, amely után valóban nem tudom, hogyan lehetett volna továbbmenni… Az, hogy tagadják, hogy ez megtörtént, kissé nevetséges. Nem lehet megcáfolni a tényeket, a felvételeket, a tanúvallomásokat, az orvosi dokumentációt… Nem tudjuk pontosan, mi volt ez, milyen erősségű.”
Samardžić hangsúlyozza, hogy egészségileg most kiválóan érzi magát, és örökre emlékezni fog arra a március 15-re.
„Fenséges gyűlés volt, ha nem a legnagyobb Szerbia történetében – akkora energia, akkora feszültség, akkora vágy arra, hogy valami jobb irányú változás történjen ebben az országban. Egy kicsit más reakciót vártam az államtól a gyűlés után. Lehet, hogy naiv vagyok, de azt vártam, hogy a hatalom mégis megpróbál közeledni ezekhez az emberekhez – nem lehet figyelmen kívül hagyni kétmillió állampolgárt.”
Mint mondja, eszébe sem jut feladni a küzdelmet.
„Annyira vagyok aktív, amennyire tudok, informális kapcsolatban állok a diákokkal. A küzdelem formát váltott, talán sokan azt gondolják, hogy elcsendesedett, hogy nincs már akkora energia, de én ennek az ellenkezőjét gondolom – most a legfontosabb, hogy együtt folytassuk a harcot, és Szerbiából olyan országot csináljunk, ahol a fiatalok maradni akarnak.”
