Kétszer, kétfelé, két különböző üzenettel gyűltek össze „a magyarok” ezen a március 15-én Budapesten. Megpróbáljuk szétszálazni a történteket.

A nemzetvezető Orbán Viktor ezúttal nem a szokásos pódiumot választotta, nem a Nemzeti Múzeum mellvédjén jelent meg, hanem a Kossuth téren, az Országházzal a háta mögött. Nyilván ezzel is üzenve, hogy ő az úr ebben a Házban/hazában.

Bő két évvel ezelőtt még ismeretlen kihívója, addigi hű pártkatonája, a megkérdőjelezetlen ellenzéki vezérré váló Magyar Péter viszont a Hősök terére – az ország legnagyobb terére – hívta össze táborát. Ennek az lehet a kimondatlan üzenete, hogy hősi politizálásra van szükség ahhoz, hogy az állam minden erőforrásával, sokszoros tűlerővel kampányoló  kormánypártot legyőzzék.

Először a Kossuth tér felé hömpölygött „minden idők legnagyobb” Békemenete, a féktelenül fröcsögő és ocsmányul káromkodó „nemzeti-keresztény” kommentátor Bayer Zsolttal az élen, hogy ott a miniszterelnök 24 perces, rekedten kiabált beszédét meghallgassa. „Jól nézünk ki [hmmm, ez magyarul mást szokott jelenteni, mint amit Orbán szánt a frázisnak…], és sokan vagyunk. Most vagyunk a legtöbben” – szólalt meg a kormányfő, hogy – nemzetegyesítő ünnep ide vagy oda – kemény kortesbeszédet tartson, 28 nappal a választások előtt.

A másik tábor – nem egy szitkozódó udvaronc, hanem maga a pártvezér vezetésével – a Deák tértől vonult az Andrássy úton a Hősök tere felé. Ők is sokan voltak, talán szintén „most a legtöbben”. Olyannyira, hogy a menet vége valahol az Oktogonnál ragadva, másfél kilométerről kijelzőkön követte Magyar Péter közel egyórás beszédét, mert egyszerűen nem jutott el, nem fért be a helyszínre.

Figyelmesen végighallgattam mindkét beszédet, sőt Orbánét kétszer is elolvastam, hogy – a politikusoktól eltérően – ne a levegőbe beszéljek, amikor leírom benyomásaimat. Vegyük  sorba a két beszédet, ahogy illik: nemcsak időrend szerint, hanem az állami méltóságét helyezve az első helyre. Fele annyit sem beszélt, mint kihívója, könnyebben is érthető.

Orbán a megszokott „szeretetelméletével” kezdte, miszerint „szabadság csak szeretetből szökhet szárba”, mert a sokaság nem elég – célzott nyilván a másik táborra, ha azok netán többen lennének. És már jött is az első kirohanás:

„Ezért mi sohasem fogjuk megengedni, hogy Magyarországot gyűlölet és düh kormányozza.”

Szép szólam, csakhogy! Ha megvizsgáljuk Orbán Viktor beszédeit és propagandagépezetének „teljesítményét”, akkor egyértelműen az a kép alakul ki, hogy Magyarországot legalább két éve – vagy tizenkettő, de mostanában mindenképpen – a gyűlölet és egyre inkább a düh kormányozza. Orbán és csapata kezdettől fogva és folyamatosan dühösen gyűlöl valakit vagy valakiket – nagyjából az általa oly magasztoskodva szolgált nemzet felét. Gyűlölete a kommunistákról a demokratikus ellenzékre szállt, majd a szocialistákra, később Soros Györgyre, továbbá a menekültekre, Brüsszelre, Obama és Biden alatt Amerikára, legutóbb pedig a négy éve védekező háborúban álló szomszéd Ukrajnára és annak elnökére. Amióta komoly ellenféllé vált, azóta Magyar Péter ellen is olyan karaktergyilkosságot és gyűlöletkampányt folytat, amilyet a magyar politikatörténet Kun Béla óta nem látott.

Ahogy az március 15-höz illik, harmadik bekezdésében Orbán felidézte az 1848-as 12 pontot (amit alaptörvényébe is beírt): „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” Ezt ugye a szocializmus is zászlajára tűzte és erőszakkal meg akarta valósítani az egyetértést. (Nekik sem sikerült.) De már három rövid mondattal odébb jött a düh és a gyűlölet: „Brüsszel is magyar embernek öltözött [célzás a Magyar vezetéknevű ellenségre]. Az ő 12 pontjuk a szolgaság 12 pontja” – figyelmeztetett a nemzetvezető a „budapesti labancokra” meg a „brüsszeli ejtőernyősökre”, akik „százszámra potyog[hat]nak, de „majd összeszedjük őket, kiporoljuk a nadrágjukat és visszaküldjük őket”.

Egy részüket Brüsszelbe akarja küldeni, másikukat egyenesen Kijevbe. Mert hogy jött a gőgösen ukránozó dühroham:

„Magyarország egy ezeréves állam, nem nekik való vidék. Látjátok, ukránok? Látod, Zelenszkij? Ez itt a magyarok ezeréves állama! És ti azt hiszitek, hogy olajblokáddal, zsarolással, a vezetőink fenyegetésével ránk tudtok ijeszteni? Legyen eszetek, és ezt hagyjátok abba!”

A beszéd második fele kizárólag a gyűlölt ukránokról meg a világ egyéb háborúiról szólt. Nyilván a béke és az egyetértés jegyében. Meg hogy meggyőzze (saját) magyarjait: csakis ő védheti meg a nemzetet a fenekedő szövetségesektől (értsd: Európai Unió) meg a még vadabb szomszédtól, akinek nyilván nincs elég baja a keleti fronton, hanem még szegény Magyarországra is orvul rátámadna.

Szóval „reng a föld”, Európa „egyenesen háborúba masírozik” és „óriási erők mozdultak meg, hogy Magyarországot… nyugatról és keletről harapófogóba szorít[s]ák”. Orbán ugyanakkor egyetlen szóval sem említette, hogy a most folyó három nagy háborút – és az azokból fakadó inflációt meg üzemanyagárakat éppen három saját legközelebbi haverja indította és folytatja: Vlagyimir Putyin, Benjámín Netanjáhú és Donald Trump. Ezekről egy szót sem szólt. Orbán szemében ez lenne a béketábor.

Ezeknek a szolgálatában fog Orbán holnap kilovagolni és „fényes győzelmet aratunk majd. Olyan fényeset, hogy Brüsszel és Kijev is csak pisloghat. Szegény Tisza folyónk pedig végre visszanyerheti a becsületét.” Hívei olyan féktelenül ünnepelték a nemzetvezetőt, hogy nem egyszer beszélni sem hagyták, zúgott a „béketábor” szeretete és egyetértése: „Viktor! Viktor!” no meg a „Ria, ria, Hungária!” (Az utóbbinak az eredeti jelentését aligha értik azok, akik önfeledten harsogják…)

Ehhez képest a Tisza békésen és vidáman hömpölygött a Hősök tere felé, elárasztva a magyar főváros legszebb sugárútját. Az ottani műsor művészi előadásokkal kezdődött, akárcsak a hivatalos ünnepségen. Csak míg a Parlament előtt patetikusan énekelték(!?) a Nemzeti dalt, addig a Hősök terén Nagy Ervin az elmúlt évtizedek legjobb változatát adta elő.

De persze mindenki az ellenzék nagy reménységének a fellépését várta. Magyar Péter is a szeretetről beszélt és elutasította a gyűlölködést. Leszögezte, hogy aki nem a Tisza Pártra szavaz, azt sem fogják árulónak nevezni, véget fognak vetni a megosztottságnak, az árokásásnak:

„Nem lesz többet áruló az a polgár, aki nem ért egyet a hatalommal.”

Magyar közel egy órán át beszélt zsinóros mentében, hol a Nemzeti dal gondolatait variálta, hol az egészségügy meg az oktatás feljavítását ígérte. Jó negyedórát kellett várni, mire az első taps felcsattant: a kórházi állapotok ecsetelése váltotta ki. Aztán jött egy sorozat polgár-definíció („Polgár az, akit a választott vezetők tisztelnek, aki felett nem uralkodnak és nem lopják el a pénzét. Polgár az, akit senki nem mer hazaárulónak nevezni, ha mást gondol, mint a többség, aki nem hagyja, hogy a saját vezetői eltaposandó rovarnak nevezzék”), sőt egy több elemes személyes eskütétel („Én, Magyar Péter, esküszöm, hogy minden magyar polgárt fogok szolgálni, határon innen és túl”). De még azzal sem fejeződött be a tarka szónoklat.

Magyar beszéde jó hosszúra sikeredett és az íve sem görbült egyértelműen. De felsorolta a legfontosabb programígéreteket. A fentiek mellett azt, hogy az uniós pénzek „nekünk járnak”, háborút ők sem akarnak, „visszaszorítják” a korrupciót, folytatják a határon túliak támogatását (nevesítve Felvidék és Erdély, a többi kimaradt – igaz, hogy a Kossuth téren is csak a műsorvezetőnek jutottak eszébe a vajdaságiak).

Az ellenzék vezére szerint „nincs se jobb, se bal” (ez bizony elég baj, dehát Magyar Péter egyértelműen jobboldali pártot csinált, csak ez most egyelőre nem érdekli a híveit), nem kellenek a „rontó Ferik és ártó Viktorok” (kissé trumpista beütés, hogy minden előd csak rossz lehet). Sava-borsa akkor volt Magyar beszédének, amikor a „hatvanpusztai császár” üzelmeit ecsetelte, aki szerinte „szemébe hazudott az embereknek, maguk között pedig kinevették azokat, akik hittek nekik”. Megnyugtató, hogy a Tisza szerint „Magyarország helye az Európai Unióban és a NATO-ban van” – nem Brüsszel az ellenség, hanem Moszkva (noha az EP-ben legtöbbször tartózkodtatja képviselői csoportját a Tisza-főnök, amikor Ukrajna támogatására kellene szavazni…).

Nem hiányzott a szókimondás sem. A „wannabe császár” ráhívta Magyarországra „a KGB-s cárt”, de „legyen mindenki számára világos: Orbán Viktor a hazánkba hívta a legképzettebb orosz ügynököket, hogy elvegyék a magyarok szabadságát”. De a Tisza négy hét múlva

„olyan győzelmet arat, ami nemcsak a Holdról, hanem a Kremlből is látszani fog. Vége van, elvtársak. Ruszkik haza!”

Ha a tömeghangulat hőmérsékletét figyeljük, azt hihetnők, hogy Magyar Péter mobilizációs képessége jócskán elmarad Orbán Viktorétól. Sokatmondó viszont, hogy az ő tábora nem fanatikusan skandáló hívekből áll, hanem – ahogy a menet közbeni interjúmintákból is kiderült – saját fejükkel gondolkodó magyarokból, akiknek egy része nem is különösképpen kedveli a pártvezért, de változást akar s annak reményében fog a Tiszára szavazni. Csak a végére jött meg a közös hang és kezdett „áradni a Tisza”.

Lebukott a nap a budai hegyek mögé, mire az ellenzék vezére mondókájának végére érve munkát és győzelmet ígért: „A tavaszt, a Tiszát, a változást és a fiatalságot nem lehet megállítani, a napfény mindig utat tör a sötétségben.” A tömeg vele esküdött a magyarok istenére, majd Magyar is felmondta a ’48-as és alaptörvényi szólamot – „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” – mielőtt magasba emeltette volna a zászlókat: „A haza minden előtt.”

Petőfi szelleme  a program után még egyszer visszaköszönt: elromlott ugyanis a pirotechnika és a Millenniumi emlékmű kolonnádja mögött a hétből csak egy füstágyúból gomolygott elő a színes díszlet. Az így füstbe ment zárókép azonban nem homályosította el az idei március 15-ike kettős üzenetét. A 16 éve kizárólagosan birtokolt Parlament előtt dühös és gyűlölködő hangnem próbálta kikényszeríteni az újabb győzelmet. Orbán Viktor a minap ki is mondta: „Szeretném világossá tenni, hogy győzni fogunk és erőből fogunk győzni. Semmilyen paktumot nem kötök, semmilyen kiegyezés nem lesz, le fogjuk őket verni.”

Ezzel szemben Magyar Péter a Világörökség részét képező Hősök terén nem a „vén csatalóra” vagy a „régi motorosra” (Orbán önjellemzései) építette a biztos jövőt, hanem a fiatalokra örökítené az országot: „Nézz a fiadra, nézz a lányodra, gondolj a hazádra, szavazz a Tiszára!” (Az ifjú Fidesz 35 évvel ezelőtti kampányszlogenének áthallása.)

Az utolsó kádenciákra összeért hát a fideszi örökség és a tiszás jövő. Meglátjuk, hogyan szálazza szét a terhes múltat a beígért szabadságtól (a demokrácia szó nem hangzott el!) az április 12-én döntésre kényszerülő magyarság.

Te kit választanál? Orbán Viktor (b) és Magyar Péter (j2) a 2026. március 15-ei ünnepségeken (Fotók: AP)