Tőke János: A közösséget szolgálni mottó helyett a pártot kiszolgálni lett a vezérelv

Nem értek egyet azzal, amit mond, de halálomig védelmezni fogom a jogát, hogy elmondhassa – ha ez, a tévesen Voltaire-nek tulajdonított idézet lett volna a hitvallása a Magyar Nemzeti Tanács által alapított tájékoztatási eszközöknek, akkor ma nem ülnénk itt.

Legutóbb a médiastratégia közvitáján álltam ennyi kolléga előtt. Akkor lehajtott fejű, valamint a szemkontaktust látványosan kerülő személyek képezték a hallgatóságot. Remélem ez most nem így lesz, helyette képesek leszünk egymás és a közelmúlt szemébe nézni.

Én egy bocsánatkéréssel indítanék: valótlanul állítottuk, hogy a Hét Nap megkapta a 110 ezer eurós támogatást a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-től, emiatt elnézést kérek az érintettektől, és bízom benne, hogy hamarosan megérkezik a számlájukra a 40 millió forint, ugyanis döntés van, pénz még nincs.

Az elmúlt napokban azon gondolkodtam, hogy vajon kinek kellene azért bocsánatot kérnie, hogy mintegy egy évtizeden át a kollégák úgy tettek, mintha nem létezne Szabad Magyar Szó és Családi Kör. Azért, hogy a Vajdasági Magyar Újságíró Egyesület mindössze két alkalommal küldött levelet, jelöljünk már valakit az Év Újságírói díjra. Vagy azért, hogy amikor a mi újságírónk kérdezett, akkor a többiek kikapcsolták a kamerát, a diktafont és fejvesztve hagyták el a helyszínt. Vagy azért, amikor olyan közérdekű témákról írtunk, mint az integrátorok csődje, a levélszavazás körüli visszaélések, a politikusok kampánya az oktatási intézményekben, a magyar nyelvhasználatra vonatkozó törvény figyelmen kívül hagyása, vagy azért, amikor a nemzeti kisebbségek ünnepnapjai eltűntek az iskolai szabályzatból és az MNT alapítású médiumok többsége szinte minden esetben hallgatott ezekről, csak azért, mert a VMSZ és a Magyar Nemzeti Tanács által semmibe vett Szabad Magyar Szó és Családi Kör volt a hírforrás. Most is úgy gondolom, hogy ezekért ne kérjen senki se bocsánatot, tőlem ne. Viszont azoktól a magyar emberektől, akiknek a hangja nem jutott el a polgárokhoz tíz éven át, tőlük illene bocsánatot kérni, mivel az ő adójukból tartotta fenn magát az MNT alapítású média. És kérlek benneteket, ne tegyetek úgy, mintha nem lettek volna fekete listák, más kérdés, hogy nagyon valószínű, a nevek ezekre a listákra már sok esetben önszorgalomból kerültek fel.

A közösséget szolgálni mottó helyett a pártot kiszolgálni lett a vezérelv, azzal takarózva, hogy mi csak a kormányzati eseményeket kísértük, és most is a kormányzati kommunikációnak adunk helyet. A sajtó szerepe nem ez, hanem hogy utánajárjon a dolgoknak, hogy kérdezzen, hogy oknyomozzon, hogy kritikus és közben szabad legyen. A kormányzati kommunikáció visszaköhögése nem más, mint propaganda tevékenység, arra nem kell sem eurószázezreket, sem eurómilliókat költeni az adófizetők pénzéből.

De, hogy pozitív példákat is mondjak az elmúlt időszakból, ez a tíz év alatt létrejött egy olyan kis, néha öt, néha hét, most épp hat főállású munkavállaló alkotta szerkesztőség Szabad Magyar Szó név alatt, egy Átlátszó Vajdaság nevű portál és az Észverés podcast, amelyeknek a cikkeire a legolvasottabb szerb és magyar nyelvű honlapok is hivatkoztak, amelyek szerkesztőinek véleményére országhatáron belül és kívül is adtak. A Szabad Magyar Szó a 10-szer vagy 20-szor nagyobb létszámú szerkesztőségekkel vette fel a harcot és sorozatban nyerte az online térben a látogatottsági versenyt.

Az üzenet, amelyek egyesek felülről parancsba kaptak, hogy legyenek nyitottabbak, a sajtószabadság kicsúfolása: az, hogy újságírók és szerkesztők nem érzik ezt annak, szégyen a szakmára nézve. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lesz a következő, talán az, hogy egy politikus dönti el, kiket kell megszólaltatni egy oknyomozó cikkben, vagy kinek menjen vagy éppen ne menjen közérdekű adatigénylés?

Sok olyan dologra hívtam fel a figyelmet, ami miatt egyesek bizonyára most kényelmetlenül érzik magukat, viszont egy dolog még van, amit el kell mondanom, ami a legelkeserítőbb és a legszomorúbb, és talán a legfájdalmasabb is ebben a mi vajdasági magyar tájékoztatási miliőnkben. Ez pedig az, hogy ha Magyarországon nem történik hatalomváltás, akkor erre a konferenciára sokan közületek el se jöttek volna. De mivel én a sport világából érkezem, és ott nincsen ha, mert vagy berúgta a csatár a helyzetet vagy nem, ezért ezen könnyen túlteszem magam. Egy üzenetet szeretnék megfogalmazni a vajdasági magyar újságírók és tudósítók felé: a Sajtószabadság Alapítvány ügyvezetőjeként kijelentem, azt szeretnénk, hogy egyetlen médiamunkás se veszítse el az állását, és a jövőben minden tájékoztatási eszköz az olvasottsága és a látogatottsága/nézettsége alapján részesüljön a különböző támogatásokból. Ha valahol mégis leépítésre kerül sor az indokolatlanul felturbózott létszámú szerkesztőségekben, akkor szeretném hangsúlyozni, az csakis kizárólag az adott intézmény vezetőinek a felelőssége, akik azt hitték, hogy a jegenyék az égig nőnek és hogy a propaganda helyettesítheti az újságírást.

Mivel idézettel kezdtem, azzal is fejezem be, méghozzá Lord Acton szavaival:

Vannak, akik azt hiszik, hogy az igazság üldözése erény; én viszont azt hiszem, hogy az igazság hirdetése a legfőbb kötelesség, de a tévedés elviselése is az.

(elhangzott a Tiszta vizet a pohárba, szabad szót a médiába! nevet viselő médiatanácskozáson, 2026. május 29-én Szabadkán)