Mi maradt Vajdaságból?

Az elmúlt napokban Vajdaságban több etnikai indíttatású incidens is történt. Szabadkán egy végzős diák által a ballagási ünnepségen vitt magyar zászlót felgyújtottak, a tett elkövetésével két kiskorút gyanúsítanak. Egyes rezsimközeli bulvárlapok külön kiemelték, hogy a gyanúsítottak „nem szerb nemzetiségűek”, mintha az erőszaktevők származása fontosabb lenne magánál az erőszaknál.

A másik incidensnek személyesen voltam tanúja. Újvidék belvárosában két fiatal magyarul beszélgetett, amikor egy fiatal férfi odalépett hozzájuk, az arcukba hajolt, és éppen a nyelvük miatt kezdte gúnyolni őket.

Szinte ugyanebben az időben a péterváradi Josip Jelačić szülőházán gyűlöletkeltő graffiti jelent meg: „Zágráb is egy éjszaka alatt csetnik kezekbe kerül majd.”

Lehet, hogy mindez csupán elszigetelt eset. Lehet, hogy nincs köztük semmilyen kapcsolat. De nehéz nem feltenni a kérdést: vajon több rejlik-e ezek mögött az események mögött puszta véletlennél? És ami még fontosabb: mi történt azzal a Vajdasággal, amely évszázadokon át éppen a többnyelvűségre, a sokszínűségre és a mindennapi együttélésre építette különlegességét?

Például az 1991-es népszámlálás szerint Vajdaságban közel 341 ezer magyar élt. Ma körülbelül 182 ezren maradtak. Ugyanakkor a horvátok száma több mint 74 ezerről mintegy 32 500-ra csökkent. Közben más kisebbségi közösségek is fogyatkoztak, velük együtt pedig eltűnt annak az identitásnak egy része is, amelyről Vajdaság ismert volt.

A Vajdaságból elvándorolt szerbek számát nehéz pontosan meghatározni, de kétségtelen, hogy az ő számuk is jelentős.

Ezért a kérdés nem csupán az, ki gyújtotta fel a zászlót vagy ki írta a graffitit. A kérdés az, mi maradt Vajdaságból három évtized nacionalizmusa, háborúi, kivándorlása és multietnikus jellegének szisztematikus visszaszorítása után.

Természetesen a visszaesés egy része demográfiai okokkal magyarázható. Egy része gazdasági migrációval. De ez korántsem a teljes történet. Az emberek ugyanis nemcsak azért mennek el, mert nincs munkájuk. Azért is, mert úgy érzik, már nincsenek otthon. Egy olyan térség helyett, ahol természetes volt, hogy az utcán szerb, magyar, horvát, szlovák, ruszin vagy román nyelvet lehet hallani, fokozatosan olyan légkör alakult ki, amelyben a másságot egyre kevésbé tolerálják.

Ezért a felgyújtott magyar zászló nem csupán egy felgyújtott zászló. A Jelačić-házon megjelent gyűlöletgraffiti nem csupán graffiti. Az emberek kigúnyolása azért, mert magyarul beszélnek, nem egyszerűen egy járókelő primitívsége. Ezek egy olyan társadalom jól ismert tünetei, amely elfelejtette, mi volt a legnagyobb előnye.

A paradoxon az, hogy éppen azok, akik a leghangosabban beszélnek a „nemzeti érdekek védelméről”, vitték véghez azt, ami Vajdaság legnagyobb ellenségeinek sem sikerült. Kevésbé nyitott, kevésbé sokszínű és kevésbé élhető hellyé tették.

Évek óta azt hallgatjuk, hogy a szerbek és a magyarok kapcsolatai történelmük legjobbjai. Talán valóban a legjobb volt a viszony Aleksandar Vučić és Orbán Viktor között. De az autoriter politikai vezetők kapcsolata nem ugyanaz, mint az emberek közötti kapcsolat. A politika nagyon egzakt tevékenység: eredmények alapján mérik, nem üres szólamok szerint. Például ezen „történelmi csúcskapcsolatok” idején körülbelül 70 ezer magyar tűnt el Vajdaságból. Ráadásul ez a szám szinte biztosan nagyobb, mert sok vajdasági magyar hivatalosan még mindig ottani lakcímmel rendelkezik, miközben valójában már nem ott él.

Emlékezzünk vissza az 1990-es évekre, amikor ugyanezek a Vučić-féle radikálisok szendvicset kínáltak a magyaroknak és a horvátoknak, hogy éhen ne maradjanak, miközben elköltöznek Vajdaságból „anyaországukba”. Ebben az időszakban a népszámlálási adatok szerint mintegy 50 ezer magyar és 20 ezer horvát „tűnt el” Vajdaságból. A nem szerb lakosság üldözése miatt Vajdaságban Vojislav Šešelj tíz év börtönbüntetést kapott a hágai törvényszéktől.

Történelmileg Vajdaság nem egyetlen nemzet, nyelv vagy igazság terepeként jött létre. A Habsburg Monarchia idején tervszerűen telepítették be a birodalom különböző részeiből érkező lakosokkal. Ereje éppen abban rejlett, hogy senki sem csodálkozott azon, ha a szomszéd más ünnepet tartott, más nyelven beszélt vagy más vezetéknevet viselt.

Ezért ma már nem egyedi incidensekről van szó. Hanem arról, mivé vált Vajdaság. Vajon ő is csupán egy újabb nacionalista tartomány lett, ahol az embereket „mi”-re és „ők”-re osztják, miközben mindannyian elvándorolnak?

Talán ezért érint ez az egész jobban, mint kellene. Nem Vajdaságban születtem. 1990-ben érkeztem Újvidékre Banja Lukából, hogy tanuljak. Egy lány iránti szerelem hozott ide, és miatta, valamint egy életforma iránti szerelem miatt maradtam.

Boszniának és Vajdaságnak volt valami közös vonása, amihez nem kellett hozzászoknom: a volt Jugoszlávia kevés olyan térsége közé tartoztak, ahol a különbözőség nem kivétel, hanem szabály volt. Ahol teljesen természetesnek számított, hogy egy családban különböző ünnepeket tartanak, hogy egy asztalnál különböző nemzetiségű emberek ülnek, és hogy ebből senki nem csinál „politikai kérdést”. Ezekben a régiókban volt a legtöbb vegyes házasság.

Magam is „vegyes házasságból” származom (micsoda visszataszító kifejezés!): az apám férfi volt, az anyám nő.

Éppen ezért a nacionalisták soha nem értették sem Boszniát, sem Vajdaságot. Mert mindkét térség a keveredésből, nem pedig a szétválasztásból született. Találkozásokból, nem határokból. Olyan emberekből, akik egymás mellett, sőt gyakran egymással éltek.

Ezért lett Bosznia és Vajdaság is ugyanazon politikák célpontja az 1990-es években. A különbség azonban óriási: Bosznia a háború véres árát fizette meg. Vajdaság pedig az emberek csendes távozásának, a félelemnek és sokszínűsége fokozatos eltűnésének árát.

Azok a társadalmak pedig, amelyek ilyen üzeneteket küldenek polgáraiknak, végül polgárok nélkül maradnak.

Talán ezért tűnnek a mostani incidensek fontosabbnak, mint első pillantásra. Egyetlen társadalom sem válik intoleránssá egyik napról a másikra. Ez lassan történik. Először hozzászoknak a sértéshez. Aztán a graffitihez. Aztán a fenyegetéshez. Végül ahhoz a tényhez, hogy valakinek a nyelve, neve vagy zászlaja már gúny tárgya lett.

És minden alkalommal akad valamilyen „észszerű” magyarázat: hogy elszigetelt esetről van szó, csínytevésről, provokációról vagy fiatalkori meggondolatlanságról. De amikor ezek az „elszigetelt esetek” harmincöt év alatt összeadódnak, az eredmény már nem elszigetelt. Kíméletlenül látható a statisztikákban. Az üres házakban. A bezárt kisebbségi nyelvű osztályokban.

Abban a gazdasági pusztulásban, amely a háborús kilencvenes éveket és az azt követő éveket kísérte. Az elhanyagoltságban. Abban, hogy ma Vajdaság polgárainak jelentős része nem jut megfelelő ivóvízhez. Hogy az egykor hatalmas munkával épített csatornák elvadultak és elhanyagoltak. Hogy a lerombolt és elhagyott házakkal teli vajdasági falvak úgy néznek ki, mintha háború söpört volna végig rajtuk. Hogy a valaha az ország leggazdagabbjai közé tartozó vajdasági városok ma lepusztult benyomást keltenek. Egykor Szlovéniával emlegették egy lapon, ma pedig Vajdaság hivatalosan is Európa egyik legszegényebb államának fejletlen régiói közé tartozik.

A felgyújtott zászló és egyetlen graffiti mögött nem csupán a nemzetiségi kapcsolatok kérdése húzódik meg. Hanem az a kérdés, hogy mi maradt Vajdaságból.

A nacionalisták harmincöt éve beszélnek területekről, határokról, zászlókról és nemzetekről. Munkájuk eredménye egyszerűen mérhető: az emberek elmennek, üres házak maradnak, üres iskolák és gyermekek nélküli utcák. Talán végül pontosan azt érték el, amit akartak: egyre kevesebb különböző embert, egyre kevesebb „mást”, egyre kevesebb kisebbséget.

A végső mérlegben: egyre kevesebb embert.

Az egyetlen probléma az, hogy egy ilyen Vajdaságban végül nem marad senki, akivel megünnepelhetnék a győzelmüket.

És ha ez győzelem, akkor a vereséget nehéz is elképzelni.

Dinko GRUHONJIĆ

Fordítás forrása: naplo.org