Az ember elindul egy online fórumon publikált fotó nyomán. Aztán talál egy távoli rokont és egy elmondatlan történetet hősiességről, hazaszeretetről, bátorságról, a túlerőben lévő német haderővel való szembe szegülésről. A történet főhőse pedig megérdemli, hogy több mint nyolc évtized után megismerje őt ország és világ. Jöjjön a történet.
EGY FOTÓ EGY OLASZ INTERNETES FÓRUMON
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
A történelemről gyakran hisszük, hogy ismerjük. Ami igaz is. Nagy vonalakban. Ki üzent hadat, mikor és miért. Ki mit szállt meg, ki volt az áruló és a különböző békekötések helyszínei meg évfordulói. De sose tudjuk honnan bukkan elő egy történet. Olyan, ami a történelemkönyvekben nincs benne, pedig az ilyen személyes történetek nyomán érezhetjük át igazán ezeket az eseményeket.
Amint már említettem, egy családi ebéd volt. Egyik unokatestvérem egy olasz nyelvű katonai témájú fórum egyik bejegyzését mutatta meg nekem. A poszt egy bizonyos Petar Bajtajićról szól, aki a németekkel szembe szállva esett el a második világháború kezdetén, amikor a náci haderő lerohanta a Jugoszláv Királyságot.
A név hasonlósága mellett, ha kételyem lett volna a rokoni kapcsolatot illetően, a fotó azt is eloszlatta. A fényképről visszanéző fiatalember ugyanis erőteljesen hasonlított édesapámra. Ez pedig elég is volt, hogy induljon a nyomozás.
EGY MAGYAR EMBER SZERELEMBE ESIK
Petar Bajtajić édesapja Bajtai András volt, aki Királyhalmon élt. Édesapám még emlékszik rá. Ő vasutasként mozgott az országban és így ismerkedett meg Zorka Dragojevićtyel, aki a dél-bánáti Crepaján dolgozott tanítónőként. A szerelemből házasság lett, András felvette a pravoszláv vallást és a nevét is Andrej Bajtajićra változtatta.
Hat gyerekük született, ezek egyike volt Petar, aki 1919. április 12-én Versecen látta meg a napvilágot.
A Királyi Katonai Akadémiára járt, ezt követően pedig a Jugoszláv Királyság Hadseregében szolgált. A háború kitörésekor, 1941 áprilisában hadnagyként egységével Šabacon állomásozott.
VADNYUGATI JELENETEK: VONAT, KOCSMA, BARIKÁDOK
A német csapatok előzetesen, április 7-én a levegőből lebombázták a mladenovaci zsáküzemet és a vasútállomást. Topola irányából április 12-én indultak meg a kisváros ellen, ahol Petar Bajtajić és társai feladata volt a megszállók feltartóztatása.
Bajtajićék a város bejáratánál vasúti kocsikat vontattak a sínekre, hogy ezzel is lassítsák a németek előretörését. Sikerrel jártak, mert a vasúton érkező németeknek meg kellett itt állni. Időközben a védők a vasútvonal felett lévő Balkan nevű kocsmában az ott lévő billiárdasztallal barikádozták el magukat.
Amikor a tanácstalan német katonák kiszálltak a vasúti kocsikból és összegyűltek a sorompó körül, Petar egy géppuskával kezdte őket lőni a kocsma ablakából. Nem tudni mennyi német katonát ölt meg, a visszaemlékezések szerint legalább 15-16-ot, „halomban álltak a holttestek”. Az akció során azonban Petar is megsebesült. A vasút mentén kísérelte meg a visszavonulást, de a sebesülésbe sajnos belehalt.
A Jugoszláv Királyi Hadsereg megmaradt katonái közül 63-an estek el ebben az összecsapásban. A német áldozatok száma is hasonló, azzal, hogy ők négy tankot is veszítettek. Persze, a náci hadigépezettel és a túlerővel szemben a maroknyi honvédőnek semmi esélye se volt. Még aznap elfoglalták a várost.
A HŐSÖK (MÉLTATLAN) EMLÉKEZETE
Petar Bajtajić a második világháború előtti királyi katonaságban szolgált. Akkor, amikor még nem alakult meg Draža csetnikmozgalma a Ravna Gorán, se a partizánok nem indították el a felkelésüket. Ő csak egy katona volt, aki a hazáját szolgálta.
Nyilván ezért is merült a neve a feledésbe. Ha valamelyik ideológiai mozgalom úgy látta volna, hogy profitálni lehet belőle, nyilván véres kardként lebegtetnék őt és emlékét. Azt gondolom, halála után így járt a legjobban, még ha sértő is ahogy kezelik az emlékét Mladenovacon.
Egy város szélén lévő aszfaltozatlan utca viseli a nevét, amit ráadásul évekig hibásan Petar Bajtagićként vezettek és van egy síremléke a helyi temetőben.
Ahol minden év áprilisában megemlékeznek róla. Hogy ki? A SUBNOR, tehát a titói felszabadító mozgalom harcos szövetségének helyi szervezete.
Időről időre felmerül az ötlet a városkában, hogy Petar és társai, akik a második világháború első áldozatai voltak az akkori Jugoszláv Királyság területén kapjanak egy emlékművet. Előrelépés nem igazán történt az ügyben, de talán nem is baj.
Nekem már az is elég, hogy néhányan elolvassák ezt a szöveget, ami egy kisember hősies kiállásáról szól, vérzivataros időkben. Én ismeretlenül is büszke vagyok rá, hogy egy ilyen rokonra leltem, aki a nehézségek ellenére is mindig kitartott a jó oldalon. Emberségből kitűnő.
Kedves Petar bátyám!
Nyugodj békében!
Üzenem: A vér nem válik vízzé!
