Gál Elvirával, a szabadkai Gyermekszínház nem sokkal korábban szerződtetett színésznőjével készült az a beszélgetés, amelyik a Képes Ifjúság 2002. március 13-i számának Sztárportré című rovatában jelent meg. Az interjút Mihájlovits Klára készítette: „Gál Elvira nem egészen egy évvel ezelőtt végzett az újvidéki Művészeti Akadémia színészképző szakán, Fischer-Várady Hajnalka osztályában, de már nem ismeretlenek számára a hivatásos színházak deszkái sem. Első komoly, nagy szerepét a Tanyaszínházban kapta, s nyarait azóta is kitartóan a tűző napnak, pornak és vándorszínészkedésnek szenteli. Az Újvidéki Színház közönsége is ismeri, s a Titanic vízirevü bemutatója óta Szabadkán sem idegen.”

 

Soroztatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

Hét évtizednyi formálódás (6. rész)

Az Erdei házikó című darabot a korábban rádiós, majd az Újvidéki Színházhoz szerződött (ahol egy ideig művészeti vezetőként is tevékenykedett…), végül pedig a szabadkai Népszínház társulatához került Hernyák György rendező, az újvidéki Művészeti Akadémia tanára készítette. A szöveget Ágoston Pribilla Valéria magyarította.

„• Pillanatnyilag a szabadkai Gyermekszínházban vagy munkaviszonyban, de a Népszínházban is dolgozol…
– Ennek is története van. Soha eszembe nem jutott, hogy gyermekszínházban dolgozzak. S itt most rögtön azt is elmondom, hogy utálom a tehetetlen embereket, azokat, akik azt mondják, hogy igen, ezt kellene, meg azt, meg izé, de nem tesznek semmit. S amikor én vagyok ilyen (és esetenként ilyen vagyok), akkor azt fokozottan utálom. Az Akadémia negyedik évében az ember már gondolkodik azon, hogy mi lesz vele, ha vége az egyetemnek. Szabadkára nem hívtak, az Újvidéki Színházba fiúk kellenek. Most hogy is legyen? Majd úgy lesz, hogy szépen hazamegyek az anyukámhoz, játszom Újvidéken azt a néhány előadást, amiben benne vagyok, s reménykedem, hogy még egy-két szerep csurran-cseppen… Aztán jött a Puskás Zoltán, aki össze-vissza szidott és azt mondta, hogy irány a Gyermekszínház! Viszont ott még el sem kezdtem dolgozni, amikor már megtudtam, hogy a Népszínház egyik produkciójában is játszani fogok. Kell ettől több? Megcsináltuk a Titanic vízirevüt, amit nagyon szeretek.

• Ahol énekelsz…
– Énekelni nem tudok. A rendezői instrukció az volt, hogy rosszul énekeljek. Kell nekem ettől nagyobb lehetőség? Különben is, a Titanic vízirevüben, aminek semmi köze a Titanichoz, én vagyok a Titanic, miután elénekelem az azonos című film betétdalát. Ez azért nem semmi!”

Akarni kell…

„• A terveidről: házasság, gyerek, háziasszonykodás?
– Amikor én valamit (vagy valakit) kitartóan akarok, azt előbb-utóbb megkapom. Így alakul az életem. Viszont amikor megkapom azt, ami után annyira sóvárogtam, akkor lehet, hogy már nem is kell annyira. Fázisok vannak az életemben, amelyek kapcsolhatók iskolához, évekhez, szerelmekhez. Ha a szerelmeket vesszük példaként: mindig bízom benne, hogy ha egyszer valami megszületik, s ha ez a valami a szeretet, s ha ez kölcsönös, akkor nem múlhat el. A párommal is így alakultak a dolgok, s most már ez a kapcsolat jó másfél éve tart. Sokáig távolból imádtam, aztán közelről is. És most már csak ő kell. És ez gyönyörű. De egyelőre nem szeretnék ilyesmire gondolni, hogy házasság meg gyerek. Mindenekelőtt most azt szeretném, ha lenne egy fészkem, ahova tartozom. Ez nekem még nem lehet. Eddig mindig volt egy ház, egy szoba, ahová tartoztam, most meg nincs. Ott alszom, ahol az éjszaka ér, s nagyon hiányzik a fészek. S nem érzem magam érettnek ahhoz, hogy családot alapítsak. Előbb ki kellene próbálni, milyen együtt élni valakivel. De erre sem idő, sem lehetőség nincs.
Icipici álmaim vannak. Hamarosan vége az évadnak, jön a nyár és kezdődik az új évad. Szeretnék még ebben az évadban kapni egy feladatot a Gyermekszínházban, s szeretném azt jól megoldani. A nyáron a Tanyaszínházba megyek, s szeretném, ha az nagyon jó lenne. S utána szeretnék dolgozni. Nemcsak egy helyen. S szeretnék feladatokat kapni. Nem nagy főszerepekre gondolok; a Titanic például nekem feladat volt. Persze szeretnék majd főszerepeket is játszani. Majd. De ha úgy gondolkodnék, hogy van egy szerepálmom, akkor csak az lenne a fontos, s a kisebb feladatokat nem tartanám lényegeseknek. Így viszont amit kapok, annak mindig nagyon megörülök, s úgy érzem, becsületesen meg is csinálom.”

Gál Elvira, habár rendszeresen játszik a Népszínház produkcióiban is, ezzel együtt máig a szabadkai Gyermekszínház társulatának tagja. Mi azonban egyelőre még 2002 tavaszánál járunk, s – mivel az ilyen jellegű kinevezések már hagyományszerűen is általában négy esztendőre szólnak – ekkor járt le Ágoston Pribilla Valéria igazgatónő első megbízatási időszaka. Igazgatóságának első szakaszát értékelve, hogy egyfajta áttekintést is kapjunk ugyanezekről az esztendőkről, és azok terméséről, nem kevésbé az eredményeiről, a tevékenységéről a szabadkai Gyermekszínház élén, idézzük most Krekity Olgának a Négy év mérlege címmel a Hét Nap című szabadkai hetilapban megjelent írását, az igazgatónővel készült beszélgetését: „Együtt koptattuk a gimnázium lépcsőjét, majdnem egyszerre vakított el bennünket a rivaldafény, aztán mindketten a színpad helyett a szép szó mellett köteleztük el magunkat, s talán ezek a közös késő gyermekkori és kora ifjúsági élmények azok, amelyek miatt még ma is kimondhatatlanul nagyra becsüljük egymás munkáját. Leülni beszélgetni csak hébe-hóba tudunk, kutyafuttában ejtünk szót erről-arról. Most – hogy így, kénytelen-kelletlen hánykolódunk az emlékek hullámain – derül ki, hogy épp négy évvel ezelőtt kávéztunk együtt legutóbb, ugyanebben az irodában, ugyanazzal az ürüggyel. Akkor nevezték ki a Gyermekszínház igazgatójának (vagy ahogyan ő mondja, színházvezetőjének), s lám, lejárt a négy év… Elröppent, elsuhant…”

• Akkoriban biztosan sokan megkérdezték tőled, mi vitt rá, hogy elvállald az igazgatói megbízatást. Megelégelted a magyartanárnői pályát?
– Nem. Sohasem bántam meg azt a huszonegy évet, amit magyartanárként eltöltöttem először a műszaki, majd a közgazdasági szakközépiskolában. Szerettem tanítani – mi tagadás, hiányzik is –, és a gyerekekkel sohasem volt gondom. Mindazt a figyelmet, törődést, bizalmat, amit adtam nekik, valahol valamiképp vissza is kaptam tőlük. Sőt, ott a sikerélményem sokkal »naprakészebb« volt, mint a színházban. Ha valami probléma vagy konfliktus mégis adódott, másnapra már legtöbbször megoldódott, mert a gyerekek sokkal őszintébbek és kitárulkozóbbak, mint a felnőttek. A színházban sokkal szövevényesebbek az emberi kapcsolatok. Itt nemcsak a színész az érzékeny, hiú ember, aki vágyik az elismerésre, a tapsra, hanem a kísérőszemélyzet is. Ebből kifolyólag sokkal összetettebbek és szerteágazóbbak, mélyebbek az egymás iránt táplált érzések, indulatok. Itt a színpad a kitárulkozás helyszíne.

• Mindezt akkor, amikor idejöttél, nem láthattad, nem érzékelhetted, legfeljebb sejthetted, hiszen rövid ideig te magad is voltál színész. A nosztalgia taszított vissza a rivaldafény közelébe?
– Mindig is az irodalom és a színpad vonzáskörében éltem. Már általános iskolás koromban felléptem, szavaltam, s ez a versmondás iránti vágyam a gimnáziumban csak még inkább felerősödött, amikor tagja lettem Sebestyén Tibor önképzőkörének. Aztán tagja lettem a Népkör színjátszó csoportjának is. Később megpróbálkoztam a budapesti színművészeti főiskolával, de az utolsó felvételi rostán kiestem. Így iratkoztam be az újvidéki bölcsészkarra. Időközben megalakult az Újvidéki Színház, s Vajda Tibor felkért, játsszam el Egérke szerepét Örkény István: Macskajáték című darabjában. Aztán jött a többi darab… Miután lediplomáztam, Szabadkán állást kaptam, mint magyartanárnő, de a diákjaimat rendszerint felkészítettem a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére, sőt egy ideig a Népkörben is vezettem egy drámapedagógiai szakosztályt, mígnem 1998-ban felkértek, pályázzam meg a Gyermekszínház igazgatói posztját. Csábított a kihívás, már csak azért is, mert úgy éreztem – igaz, tudtam, rengeteg tanulás és áldozat árán –, van mit adnom magamból e téren is. Ennek ellenére nem volt könnyű döntenem, és hosszú ideig vajúdtam, míg végleg el nem szántam magam a lépésre.

• Komoly munkatervet készítettél akkor, s nagy lelkesedéssel láttál hozzá a feladatodhoz. Mit sikerült megvalósítanod az elképzeléseidből?
– Magasra tettem a lécet magamnak, és sokat elvártam a környezetemtől is. Ellenben viharos időkben kerültem az intézmény élére, a társadalmi forrongások kellős közepén. 1999-ben hadiállapot volt, a napi utasítások, rendeletek megfogalmazása őrölte fel az összes energiámat, az ezredforduló is igen sovány évnek ígérkezett, ezt követően pedig jöttek az októberi események. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy nemcsak a társulatok munkájában, hanem az emberi viszonyokban is rendet kellett teremtenem. S mindkettőben igencsak járatlan voltam még akkor. Az első évem azzal telt el, hogy először rácsodálkoztam a visszásságokra, aztán felismertem a valós helyzetet, eltöprengtem az orvoslási lehetőségeken, majd pedig cselekedtem.

• Bizonyára jól, hiszen ismét megtelik a ház a hétvégi előadásokon, elismerésekből is akadt bőven az elmúlt négy év során, azonkívül felfiatalítottad a magyar társulatot. Kihagytam valamit az érdemeidből?
– Amikor kineveztek színházvezetőnek, eltökélt szándékom volt, hogy az intézményt ismét megszerettessem az óvodásokkal, kisiskolásokkal, sőt még a középiskolások körében is népszerűvé tegyem. Egyáltalában, hogy ennek a színháznak is meglegyen a becsülete, rangja, s ebbe a színházba is úgy jöjjenek el a gyerekek (és a szülők is), mint a nagyszínházba. Olyan darabokat kellett repertoárra tűzni, amelyek vonzzák a közönséget. S mivel magyartanárként azt is tudtam, hogy a házi olvasmányok igen népszerűtlenek, azt a merészet gondoltam, mi lenne, ha ezeket a színház nyelvén hoznánk közel a gyerekekhez. Jó ötlet volt. A Don Quijote, a János vitéz, A felfuvalkodott tökfej, A vihar mind-mind a látogatott előadásainkhoz tartoznak. Rá kellett jönnöm, hogy a klasszikus mesének nincsen párja! Valamint arra, hogy sem a tévének, sem a mozinak, sem a komputernek nem sikerült a gyerekekben megölni – bár sokan az ellenkezőjét mondják – a szépérzéket, a poézis iránti vágyat. Legfeljebb csak az előbbiek hatására nagyobb a vizualitás iránti igényük, s így természetesen a korszerű dramaturgiai-rendezői módszereket is alkalmaznunk kell. Nagyon örülök, hogy egy-két előadással és néhány kortárs szerzővel a költészetet is sikerült belopnunk a műsorunkba. És hogy nemsokára egyik régi, dédelgetett álmomat is megvalósíthatom: Verebes Ernő zeneszerzésével és Beszédes István szövegkönyvével végre színpadra kerül egy gyermekopera is, azaz operilla, ahogy a szerzők nevezik.

• Mi tagadás, a Gyermekszínház népszerűsége azzal is nőtt, hogy néhány fiatal színésszel bővült a társulat…
– Négy évvel ezelőtt a magyar társulatból hárman is egyszerre vonultak nyugdíjba, s majdnem kérdésessé vált a társulat munkája. Szerencsére időközben sikerült a Népszínházzal egy jól működő kapcsolatot kiépíteni, és néhány fiatal színészt meggyőzni arról, hogy nálunk is játsszanak. Hosszú évekig ugyanis a kőszínház színészei között (és a közvéleményben is) az a vélemény uralkodott el, hogy rangon aluli gyermekelőadásban játszani. Hál’ istennek a mai fiatalok ezt már nem így gondolják, sőt a bábokkal is megbarátkoztak. Jelenleg még két ösztöndíjasunk is van a főiskolán.

• A két társulat évente mintegy 200-220 előadást tart, ennek nagy részét vidéken, mégis úgy véled, sokkal többre is képesek lennétek, ha…
– Évente négy bemutatót tartunk, meg egy karácsonyi-újévi műsort. Úgy gondolom, még két bemutatóra képesek lennénk, sőt a tájolás terén is vannak még megvalósítatlan terveink (szeretnénk eljutni például Dél-Bánát magyarlakta településeire is), tehát egy-egy színházi évadban akár 300 előadással is kirukkolhatnánk, annál is inkább, mert egy-egy darab kifutási ideje nagyon rövid, gyorsan betelnek vele a nézők, s így rugalmasabb, sokrétűbb repertoárra lenne szükségünk (beleértve természetesen a régi előadások felfrissítését is). Ahhoz azonban, hogy mindezt valóra váltsuk, jelentős anyagi háttérrel kellene rendelkeznünk. A községi támogatásból ugyanis csak a bemutatók költségeit és a ház anyagi kiadásait tudjuk kifizetni. Tatarozásra vagy nagyobb beruházásra már nem futja, pedig igen időszerű volna például a fény- és hangberendezés felújítása, új függönyök vásárlása, az autóbuszunk nagyjavítása stb. Ezek ma már elengedhetetlen feltételek ahhoz, hogy mondjuk, zavartalanul megtartsuk a nemzetközi gyermekfesztivált, vagy vendégegyütteseket hívjunk a házba szerepelni.

• Mindennek tudatában újra megpályázod az igazgatói állást?
– Igen. Most már tudom, mire vállalkozom. Szeretem a színházat. Azt a csodát, amikor útra bocsátunk egy darabot, amikor az alkotás pillanataiban összesűrűsödik az élet esszenciája, amikor a bemutatón látom az izgalmas várakozást a gyermekarcokon… Jóllehet minderre gyakran rávetítik árnyékukat a szürke hétköznapok, a napi tennivalók és gondok – s a 365 napból egyre több az ilyen túlzsúfolt, idegőrlő nap –, mégis még mindig nagyon jó érzés megmártózni azoknak a ritka, fennkölt napoknak a fényességében is. Ez ad egy különös belső hajtóerőt.”

Az igazgatónő új elképzeléseit, és azok megvalósulását jelzi azonban az is, hogy konkrét felkérések kapcsán végre saját szerzőket is alkalmaz konkrét produkciókra. Sőt, a „nagyszínházi” formákkal is kacérkodik, amikor az operett gyermekszínháziasított, „egyszerűsített” változatával, egy úgynevezett „operillával” áll elő a társulat.

Beszédes István Rozsdaszínország aranya című operillája:

Zenéjét szerezte: Verebes Ernő.
Bemutató: 2003. január 19-én.

Hangok:
Mester – Katkó Ferenc
Kisfiú – Erdélyi G. Hermina
Pumpa – Gregus Zalán
Szivattyú – Olivera Begović
Kalim Pál – Hernyák György
Halász, Füvész – ifj. Szloboda Tibor
Madarász, Lámpagyújtó – Bakos Árpád
Kövér – Szűcs Hajnalka
Még kövérebb – Fridrik Gertrúd
Főkövér – Olivera Begović
Málnacserje – Manga Tímea
Ecetfa – Heródek Éva
Szuroköntő – Dévity Zoltán
Narrátor – Verebes Ernő

Hegedű: Miroslav Jovančić
Jelmez és maszk: Janovics Erika
Díszlet: Szarapka Tibor
Koreográfus: Fosztó András m. v.
Rendezte: Tóth Miklós m. v.

Az operilla librettóját Beszédes István Látta-e valaki a feltalálót? címmel publikálta. Lássunk most ebből egy rövid részletet:

„Mester
Elaludtam, ám a hájkirályok
nem kapták meg még a leckét,
bármit teszek, bármit csinálok,
elronthatom, ha rossz a vége…
Megint zörögnek, ki lehet?

Kövér
Ébredj, Mester, ha kiáltok!

Mester
Elromlott tán a gépezet,
ami a finom étkeket
szádhoz vezette, s oda vonta,
ha szomjas voltál, a poharat.

Kövér
Dehogy, barátom, szólni jöttem,
hogy kész a kalácsom, kisütöttem.
De furcsán nézel, nem tudod,
hogy a pékszakmát kitanultam,
s remekelek felszabadultan.

Még kövérebb
Hát ez a Mester hol lehet?

Mester
Fogadjunk, nem jó a géped karja,
s viszkető hátad nem vakarja,
s fejem vennéd te, istenuccse,
a legjobb az lesz, ha föld takarja.

Még kövérebb
Dehogy, barátom, annak vége,
ki enni szeret, a tétlenségnek
hadat üzen, inkább a sztéket,
a karajt, a tepertőt süti.
Meghívlak hozzám vacsorára.

Főkövér
Hol ez a Mester, hol az árva?!

Mester
Ugye, az érdekel, ki fektet ágyba,
ha nem mozdul meg a daru csigája?
Ki visz haza, ki tesz a kádba?

Főkövér
Nem beszélek én többé hiába,
szakmát tanultam, s a jóféle szájnak
készítek édes süteményt,
s a torta tetején piros szem málna:
s cukrászmester desszertre várja.

Mester
Mi történik itt, én tényleg nem értem.
Álomban vagyok, vagy túl a lidércen?
Nem ismersz fel, kis útitársam?

Kisfiú
Magát, bácsi, még sose láttam…

(Folytatjuk)