Timo Bonengel: Riskante Substanzen. Der „War on Drugs“ in den USA (1963-1992). Campus Verlag, Frankfurt/New York 2020, 433 oldal
Nem, kedves Olvasó, ezzel a címmel nem Krasznahorkai László barátom híres regényének címét akartam plagizálni, de ez a cím nagyon is megfelel az alábbi témának, s ezért kitartok mellette!
Itt háborúról lesz szó.
Mint ismeretes, a háborúnak több típusa van: lehet az területi (helyi vagy globális), különböző haditechnikai alkalmazású (hagyományos vagy nukleáris) vagy a résztvevők megítélése szerinti (igazságos, ill. igazságtalan). Sokak szerint a háborúnak egyéb besorolása is elképzelhető, mint például a hegemonikus, aszimmetrikus, korlátozott vagy éppen totális. De ez sem minden.
Az Egyesült Államoknak sok háborút kellett viselnie a történelem folyamán, de ezek közül a 2001. szeptember 11-e utáni nemzetközi terrorizmus ellen folytatott háborút tekintik általában a leghosszabbnak és a legsikertelenebbnek, hiszen az afganisztáni háború már 2001. október 7-e óta mindmáig tart, annak ellenére, hogy az amerikaiak a NATO-t is rávették arra, hogy részt vegyen benne.
Létezik kábítószer-háború is – Amerikában. A továbbiakban erről lesz szó.
Csak 2017-ben több mint 70 ezer ember halt meg az Egyesült Államokban valamilyen kábítószer – illegális vagy legális – fogyasztása következményeként. Ám a kábítószer-háború egyre nehezebben ellenőrizhető abban az országban, ahol jelenleg fél- és egymillió között van azoknak a száma, akik heroinfüggők, és becslések szerint több mint 11 millióan függnek fájdalomcsillapítóktól.
Ennek fényében Timo Bonengel erfurti történész a „Riskante Substanzen. Der War on Drugs in den USA (1963-1992)” [Veszélyes anyagok – Kábítószer-háború az USA-ban (1963-1992)] című disszertációjában elemezte az amerikai kábítószer-háború három évtizeden keresztüli történetét. Ez egy igényes mű, amelyben a szerző arra törekszik, hogy történelmi szempontból analizálja a kábítószer-háborút mint egészségügyi és szociálpolitikát. Ez nem kevesebb, mint „a modern, a kábítószer elleni háború szisztematikus történelmi elemzése”.
Az erfurti történész műve azért is érdekes számomra, mert én több éven keresztül egy erfurti nagyvállalatnál dolgoztam.
Bonengel művében azt állítja, hogy a vizsgált időszakban az amerikai drogpolitika mindig szorosan kapcsolódott a szegénység, a bűnözés és az etnikai kisebbségek társadalmi diskurzusához.
Lássuk például az afroamerikaiak helyzetét, ami különben is igen aktuális manapság. Az Egyesült Államokban ugyanis a feketék munkanélküli aránya nagyobb, mint a lakosság többi részéé. Összjövedelmük is átlagosan alacsonyabb, mint az összes többi népcsoporté – a bennszülött amerikaiak kivételével. A börtönökben az afroamerikaiak túlreprezentáltak, népességük élettartama pedig a legalacsonyabb az országban. Az afroamerikaiak ritkábban nőnek fel rendezett körülmények között és ezáltal aránytalanul gyakran válnak a bűnözők vagy a rendőrök által elkövetett erőszak áldozatává. A Zero kampány becslése szerint a rendőrök által elkövetett gyilkosságok száma évente 1100 és 1300 között van az Egyesült Államokban. Az így meggyilkoltak több mint egynegyede fekete, miközben a teljes lakosságban arányuk 13 százalék alatt van.
Bonengel kitér művében a bűnüldöző szervek és az egészségügyi hatóságok, valamint az egészségügyi szakértők együttműködésére a „kábítószer elleni háború” kezdetén, amelyet Richard Nixon elnök 1971-ben hirdetett meg. Nixon számára a kábítószer-visszaélés volt az ország első számú ellensége, amikor a vietnami háború még mindig tombolt és mélyen megosztotta az amerikai társadalmat.
Míg a 37. elnök elsősorban a következetes bűnüldözésre összpontosította kábítószer-politikáját, utódjai, Gerald Ford és a demokrata Jimmy Carter liberalizták a kábítószerek tilalmát, elsősorban a marihuána fogyasztását. Ebben szerepet játszottak a Fehér Ház drogpolitikai tanácsadói is, mint például Peter Bourne pszichiáter, aki arra törekedett, hogy a kábítószer használatát ne tekintsék bűncselekménynek. Ennek következtében elsőként Oregon állam gyakorlatilag legalizálta 1973-ban a kis mennyiségű marihuána birtoklását és fogyasztását. 1978-ig tizenegy állam követte példáját, mégpedig Colorado, Ohio, Alaszka, Kalifornia, Maine, Minnesota, Dél-Dakota, Mississippi, New York, Észak-Karolina és Nebraska.
A marihuána után a kokaint is átmenetileg „kezelhetőnek” tekintették, mivel a szakértők sok helyen a közép- és felső osztályohoz tartozó drogfogyasztókat „öngazdálkodásra képeseknek” ítélték meg. Bonengel szerint ezáltal egy bizonyos „megengedhetőség” terjedt el. Egyes helyeken már „kontrollált” drogfogyasztásról is beszéltek, ami egy „rehabilitatív jóléti államban” megengedhető, mert ez egy „társadalmi-kulturális dimenzió”, ami Bonengel szerint elfogadható. A kábítószerrel való visszaélések üldözése azonban folytatódott.
Bonengel szerint ez a fejlemény különösen a „nagyvárosok bizonytalan etnikai kisebbségeit” érintette. Az 1981-ben Cartert követő republikánus Ronald Reagan elnök megváltoztatta a kábítószer-ellenőrzési politika paradigmáját. Reagan drogpolitikai tanácsadója, Carlton Turner a prevenciós stratégiákat ösztönözte. Bonengel szerint ez egy „fegyelmi kormányzati technikát” jelentett, amely az elrettentés és a „zéró tolerancia” fontosságára fektette a hangsúlyt, és egyre inkább az egyént helyezte a szövetségi politikai figyelmének előterébe. „A társadalmi körülmények és a strukturális tényezők” helyett ezeket a fogalmakat „tették felelőssé az egyén életmódjáért, betegségéért vagy egészségéért, a szegénységért és a bűnözésért.” Ez az új vonal megkérdőjelezte a „rehabilitatív jóléti államot”. Még nem tudni pontosan, hogy ez az út egy „konzervatív visszaesés” volt-e. Mindenesetre azonban itt már a kábítószer-megelőzés került előtérbe. Ez a család, az iskola és a munkahely feladata lett.
Bonengel szerint a kábítószerrel való visszaélés az 1980-as évektől kezdve mindinkább súlyos bűncselekménynek számított. A „kemény kábítószer-bűnözőkkel szembeni” paradigmát 1989-ben nemcsak Reagan utódja, George H. W. Bush, hanem a demokrata ellenzék és különösen az akkori szenátor, Joseph Biden is támogatta. Az a demokrata, aki 2020-ban a pártja elnökjelöltje lett, annak idején azt mondta: „Nem ellenezzük az elnök tervét. Csak még szigorúbbá akarjuk tenni. […] Őszintén szólva, az elnök terve nem elég kemény és ezért nem képes arra, hogy megfeleljen a jelenlegi válságnak.”
Manapság a crack és az opioidok, mint például a fentanil, árasztják el leginkább az amerikai kábítószer-piacot. Ezért nagyon izgalmas lenne, ha Bonengel most a jelen és a jövő felé fordulva egy másik tanulmányban írna a mai kábítószer-politikáról és az ahhoz kapcsolódó társadalmi és politikai kihívásokról az Egyesült Államokban.
Stop a függőségnek! (Illusztráció: PIxabay)
