Amikor II. János Pál pápa 1988-ban precedenst teremtve ellátogatott az Európai Parlamentbe, egy ulsteri brit protestáns lelkész(!) felállt és Anti-Krisztusnak nevezte a későbbi lengyel szentet, megvádolva az (akkori nevén) Európai Közösségeket, hogy összejátszik a katolikus egyházzal. A tiszteletlen tiszteletest akkor kivezették a teremből, hazája viszont éppen az idén távozott az egész Unióból, mert (kis többséggel) nem vállalta a szolidaritást, az egyik alapvető keresztény erkölcsi normát. (Sajnos még benn is maradtak ilyen álkeresztények.)
Kevesen emlékeznek erre a szégyenletes epizódra. Annál hangosabbak azok, akik – saját szenteskedő szövetséget eszkábálandó – kétségbe vonják az európai integráció mélyen keresztény civilizációs alapjait.
Egyesek szerint fölösleges foglalkozni a piszlicsáré trollkodással, netán helyreigazítani a szándékos mellébeszélést. Ám amikor kormánytrollokról van szó, akik a nemzet pénzén, ill. „pártunk és kormányunk” támogatásával mérgezik az emberek tudatát, akkor félre a tréfát, le kell leplezni munkájukat. Persze mindig fennáll a lehetősége annak, hogy csak fogalmuk sincs, miről beszélnek – az ugyan nem bűn, de jókora szégyen lenne a saját és gazdáik fején.
Történt a minap, hogy vidékünk egyik mindenhez értő megmondóembere elmagyarázta a vajdasági magyaroknak, miféle fán is termett az Európai Unió. A szárnyaló eszmefuttatásra a maratoni büdzsé-egyezkedés „Orbán-diadala” adott okot. Idézzük:
„Túl a budapesti politika mocsárlázán, megint bebizonyosodott: mivel az EU annak idején, mint szén és acél közösség egy pénzalapon összeboronált struktúraként indult, ezért elsősorban anyagi megfontolások voltak a fundamentumai – mellékszál volt a német-francia rivalizálás enyhítése. (Sikerült? Papíron igen, a valóság ma viszont mást mutat. A sváb mindig ledolgozza a rákényszerített hátrányát a nyegle gall kiskakassal szemben. Emiatt Párizsnak legföljebb megtűrt riválisa lehet Berlin, igazi szövetségese sosem.)
Tehát a pénz, a pénzhatalom volt a legfontosabb. [Kiemelés az eredetiben]
Hiányzott Európa erkölcsi rendjének vállalása, a hagyományok, a kontinens sajátosságainak megőrzésére föltett szándék, és úgy alapjába véve minden, ami a zseben túl számít egy szövetségben. Ennek a levét isszuk ma.”
Remekül hangzik, biztos igaz is, ha már a nemzet vezére négy napot áldozott a pénzeszsákok meglékelésére – gondolhatja a jámbor olvasó, és már fut is tovább, hogy a délceg délvidéki EP-küldött egyetlen brüsszeli órabérét(!) kábé másfél hónap alatt összegürizze. Nincs ideje ellenőrizni végtelenül szellemes és tehetséges földije igazát. Meg minek is, hiszen tudja az, meg kenyéradó gazdája, kinek és mire kell a píz, hogyan lehet azt kitermelni – vagy Brüsszeltől kizsarolni.
Pedig érdemes utánanézni a valóságnak, mert a kútmérgezést vidékünk szelíd és jámbor, isten-, nemzet- és családpárti emberei mégiscsak megvetik. Márpedig itt pontosan arról van szó.
És még csak nem is a „sváb szorgalom” meg a „gall nyegleség” kliséje a legártalmasabb. Amúgy éppen Párizs és Berlin szövetsége tette lehetővé a gazdaságmentő csomagot (és Magyarország meg a prosperitatik további prosperálását – de ez politika). Megmondóemberünk ennél sokkal nagyobb célnak lőtt – ne adj’ isten, csúsztatott – melléje.
Nézzünk tehát a „pénzalapon összeboronált struktúra” fundamentumai alá, méghozzá nem az elrettentés, hanem a megértés céljával. Porhintés helyett vessünk fényt a tényekre. Arra, hogy „mi volt a legfontosabb”, valamint arra, hogy kik is voltak, akik így „összeboronáltak” szenet és acélt, tücsköt-bogarat, állítólag az erkölcsi rend és a hagyományok vállalása helyett.
Az Unió 11 férfit nevez „Európa atyjának”, akik közül különösen négyen tettek legtöbbet az elképzelés valóra váltásáért: a francia Jean Monnet, a luxemburgi Robert Schuman, a német Konrad Adenauer, valamint az olasz Alcide De Gaspari. Négy katolikus, sőt – az első kivételével – buzgó hívő, Schuman meg egyenesen teológiát (is) tanult. Schuman és De Gaspari személyesen is megélte a kisebbségi létet, a családi ház feletti határmódosításokat és az évszázados birodalmi viszályok hatását, a két világháború katasztrófáját. Hárman közülük saját nemzetük katolikus szervezeteinek, vagy egyenesen kereszténydemokrata pártjainak az alapítói, akik bátran szembeszálltak a fasizmussal és a bolsevizmussal egyaránt. Schuman sokáig „német” volt a franciák szemében, és „francia” a németekében (ismerős sors ez nekünk, kisebbségi magyroknak!). De Gaspari pedig ifjú korában Trentino (Dél-Tirol szomszédmegyéje) autonómiája mellett szállt síkra a La Voce Cattolica szerkesztőjeként.
Mind a négyen arra tették fel életüket, hogy – keresztény kultúrájuk és békepárti meggyőződésük mentén – az ezer éve civakodó európai népekből egy összetartó közösséget kovácsoljanak. Mind a négyen hatalmas tudással felvértezve tisztában voltak azzal, hogy az összetartást semmilyen hangzatos, de üres szavakkal nem lehet kicsikarni. Csak akkor van esélye, ha arra elemi érdek viszi rá a népek vezetőit – és a mindennapok emberét. Azt is tudták, hogy mindezt nem lehet egy csapásra valóra váltani.
Szűz Mária szobra a Strasbourg-i székesegyházban, mint a Jelenések Nap Asszonya (1859)
Ezért döntöttek amellett, hogy egy újabb háborús készülődést már az alapoknál megakadályozzanak: az ágyúkhoz, tankokhoz és minden más korabeli fegyverzethez szükséges acél, valamint az annak előállításához nélkülözhetetlen szénkitermelés közös felügyelet alá vonásával. De még véletlenül sem akartak megállni azon a ponton.
Az 1950. május 9-én közzétett Schuman-terv nyomán létrehozták az Európai Szén- és Acélközösséget (1952), majd azt továbbfejlesztve (és a közbeeső buktatókat áthidalva) az Európai Gazdasági Közösséget (Római Szerződés, 1957). Nem véletlenül esett Rómára a választás: (a „ballibsinek” aligha mondható) XII. Piusz pápa – a „boronálás” buzgó támogatója – nyilvánosan is megáldotta a projektumot.
Az Unió lobogóját díszítő 12 csillag is vallási eredetű (a Közösségnek csak évtizedekkel az alapítás után lett 12 tagja). Arsène Heitz zászlótervező szerint a Biblia inspirálta a megoldást:
„És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona” (Jelenések könyve, 12:1)
Schuman korábbi francia miniszterelnök, aki az Európa Tanács atyja is volt, 1949 májusában így beszélt Strasbourg-ban az „összeboronálás” eszméjéről:
„Egy hatalmas kísérletet folytatunk, annak a vissza-visszatérő álomnak a megvalósítására, ami tíz évszázadon át inspirálta Európa népeit: egy olyan szerveződés létrehozásáért, amely véget vet a háborúknak és szavatolja az örök békét. […] Az európai szellem azt jelenti, hogy egy közös kultúrcsalád tagjai vagyunk, készek arra, hogy szolgáljuk ezt a közösséget, a teljes kölcsönösség szellemében, mindenféle hegemonikus vagy kizsákmányoló hátsó szándék és önzés nélkül. […] Századunknak, amely tanúja volt a nemzetek és a nacionalizmus véget nem érő viszálykodásából fakadó katasztrófáknak, meg kell kísérelnie a nemzetek összebékítését egy nemzetek feletti közösségben. Csak ez mentheti meg a sokszínűséget és biztosíthatja minden nemzet saját törekvéseit.”
Schuman és a többi keresztény alapító bizonyára nem arról álmodozott, hogy a majdani megmondóemberek kiforgatják szavaikat és az önző, viszálykodó nemzetvezérek szolgálatában újra egymás ellen uszítják az embereket.
Mert ennek az utóbbinak a levét isszuk ma.
II. János Pál pápa az Európai Parlamentben, 1988. október 11-én (Fotó: L’Osservatore Romano)
