„Jaaaj, ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, dehogy bohóckodtam volna ott a téren; süthettem volna a paprikát, szépen befőzhettem volna az ajvárt… Méghogy forradalom!” – így és még ígyebbül, esetenként nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tűzdelve emlékszik vissza az egyik résztvevő a húsz évvel ezelőtti eseményekre. Korábban talán forradalomnak, még korábban rendszerváltásnak mondták, mára viszont ez maradt belőle: események. Az október 5-i események.

És körülbelül ekkorára töpörödött annak a húsz évvel ezelőtti októberi napnak a jelentősége is.

Történt akkor és ott valami, amire ma már nem is igazán emlékszik vissza szívesen senki sem. Vagy azért, mert azon az oldalon állt, amellyel a „valami” történt, és dühös szégyent érez, amiért (utólag persze kiderült: ideiglenesen) megalázták, megszégyenítették, vagy azon az oldalon, amelyik a történésekben részt vett, és amiért utólag egy kicsit szégyelli, megalázva érzi magát, hogy hagyta magát ennyire megvezetni.

Ma már nyoma sincs sehol annak, hogy 2000. október 5-én Szerbia népe megdöntötte az akkor már tizenhárom éve uralkodó Slobodan Milošević diktatúráját. Azt a diktatúrát, amely a szerb nép elnyomásának hirdetésével kezdődött, a szerb nép mennyei voltának bizonygatásával, egy ország szétverésével, négy vesztes háborúval, elképesztő egyéni és állami elszegényedéssel, nemzetközi kiközösítéssel folytatódott. Emlékszik még valaki erre?

Az egész valamikor az 1980-as évek második felében kezdődött, amikor a koszovói szerbek életét egyre inkább megkeserítette, hogy az akkor már többségében albánok lakta tartományban különböző nyomásgyakorlásnak voltak kitéve, amelynek célja az volt, hogy tegyék pénzzé vagyonukat, és távozzanak Koszovóból. És a Szerb Kommunista Szövetség vezetősége egy fiatal kádert küldött a tartományba, hogy meghallgassa és lecsitítsa az elégedetlenkedőket. Aki a bántalmazások felpanaszolására zavarában kiejtette a később történelminek bizonyuló mondatot, miszerint „senki sem verhet benneteket”. Elküldtek egy fiatal, ambiciózus kádert – és Slobodan Milošević tért vissza Belgrádba. Az a Slobodan Milošević, aki nem sokkal később, a koszovói csata hatszázadik évfordulójának megünneplésekor mintegy kétmillió ember előtt mondott beszédet, amelyben már fegyveres harcokat helyezett kilátásba.

Nem kellett hozzá két év sem, és fegyverek dörögtek. Előbb Szlovéniában (az úgynevezett kéthetes háborúban), majd Horvátországban, utóbb Boszniában, végül pedig Koszovóban, hogy az egészet Szerbia három hónapig tartó bombázása „koronázza” meg. Mintegy száznegyvenezer ember életét vesztette (micsoda eufemizmus a tömeggyilkosságra, kínzások, válogatott brutalitások közepette történt kivégzésekre!), négymillió embernek kellett elmenekülnie otthonából és válnia földönfutóvá, megismertük, hogy a gyakorlatban mit is jelent az etnikai tisztogatás fogalma, hogyan égetnek fel Milošević vérgőzös szavai falvakat, városokat, templomokat és iskolákat…

Megismertük, hogy mit jelent a szegénység. Az a valódi, igazi szegénység. Nem azt, amikor nincs miből nyaralni, hanem azt, amikor nincs miből ennivalót venni. Kimondhatatlan összegű bankókat tartottunk a kezünkben, amelyekért egy kenyeret nem adtak. Megtanultuk, hogyan kell fél napokig áram nélkül élni. Megtanultuk álmunkból felverve is megtalálni a gyertyát, megszoktuk az üres boltok látványát, meg az olyan szavak jelentését, mint a menekülttábor. Megtanultuk, hogy ha az ember nem akar fegyvert fogni másra, akkor erőszakkal mozgósítják. Meg azt is, hogy a harcterekről koporsókat hoznak haza. Már ha egyáltalán hazakerültek a maradványok…

Mi, vajdasági magyarok további leckéket is megtanultunk. Megtanultuk, hogy nem tekintenek bennünket egyenrangúaknak, hogy a magyart esetenként pusztán a magyarsága miatt verik. Megtanultuk, hogy annak, aki nem a frontra akar menni, annak csak a határ túloldala marad, a menekültlét, az elszakított család. Meg a kilépési illeték, ahányszor meg akartuk látogatni a menekültet. Megtapasztaltuk, hogy az újonnan érkezetteknek a mi házainkat ígérték. Megtanultuk, hogyan váljunk minél kevésbé láthatóvá. Mert akit nem látnak, azt nem bántják, és nem viszik el. Egy tévé volt, amelyből dőlt a hazugság és a propaganda, és aki mást próbált mondani, azt ellehetetlenítették. Többnyire anyagilag.

Ennek a világnak lett vége 2000 őszén. Amikor szeptember 24-én a késő esti órákban nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetségi elnökválasztáson a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (Demokratska opozicija Srbije) elsöprő többséget szerzett és a tizennyolc párt alkotta koalíció jelöltje megnyerte az államfőválasztást, már sejteni lehetett, hogy Milošević nem fogja olcsón adni a bőrét. Nem ismerte el a választási eredményt, második fordulót akart tartani, az egyesült ellenzék azonban, amelynek nem formális vezetője Zoran Đinđić volt, s amelynek szerves részét alkotta a Vajdasági Magyar Szövetség is Kasza József vezetésével, nem volt hajlandó elfogadni a szavazás meghamisítását. Országszerte tüntetések kezdődtek, sorra álltak le a még működő gyárak, vállalatok, a tiltakozók utakat torlaszoltak el, a bányászok sztrájkoltak, a diákok tanítás helyett tüntetni jártak. Mindez október 5-én csúcsosodott ki, amikor Belgrádba egymillió ember özönlött kikövetelni a maga igazát. És ugyanakkor gyakorlatilag minden nagyobb településen is tüntetések voltak. Vidám, felszabadult emberek énekelték a Milošević távozását követelő gúnydalokat, zengett a rock a ki tudja, honnan előkerült áramfejlesztők révén, autórádiókból szóltak a hírek, amelyek a belgrádi utcák történéseit közvetítették. Izgatottan és félve figyelték, hogy a tüntetők betörnek a parlament épületébe, ahonnan sötét füst gomolygott, remegve lesték, hogy mi lesz a végkimenetele a Szerbiai Rádió-Televízió székháza előtti demonstrációnak, ahol egy kotrógép törte az utat a tüntetőknek… Az emberek féltek és reménykedtek, de kitartottak. És aztán a megválasztott elnök, Vojislav Koštunica beszédet intézett a néphez. És jóval később a televízió nyilvánosságához fordulva Milošević is elmondta, hogy családjával szépen visszavonul…

Hetek alatt változott meg az ország. Megszűnt a kilépési illeték, megszűntek az ország elleni büntetőszankciók, a világ eltörölte az adósságaink jó részét, megszűntek az áramkorlátozások… Magyar lett a szerbiai kormány egyik alelnöke, a kormány köszöntőt mondott a katolikus karácsony alkalmából, mi pedig már nem néztünk szét, amikor magyarul szólaltunk meg az utcán…

Elkezdtünk normálisan élni.

És nagyon gyorsan, alig néhány év alatt elfelejtettük, hogy miért is mentünk az utcákra 2000 őszén.

Zoran Đinđićet megölték. Sok tévé van, amelyből dől a hazugság és a propaganda, és aki mást próbál mondani, azt ellehetetlenítik. Többnyire anyagilag.

Ma ugyanazok vannak hatalmon, akik október 5-ét megelőzően hatalmon voltak, s akik azon az estén reszketve várták, hogy mi lesz velük. Ma Milošević egykori tájékoztatási minisztere az ország mindenható ura. Vér ugyan nem folyik, de tömeges az elvándorlás, elképesztő mértéket öltött a szegénység, ismét egyre több a csonka család, amelynek valamely tagja külföldön van – ezúttal az anyagi boldogulás reményében. Már aprópénzért is eladjuk a házainkat, csak legyen, aki megveszi.

És fogalmunk nincs, hogy miért nem az ajvárt főztük azon a húsz évvel ezelőtti októberi napon.

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. október elsejei számában jelent meg.

A szerb képviselőház előtt zajló események, 2000. október 5-én (Fotó: RFE)