Hogy a magasság kirántja alólunk pokrócát – épp én lennék az, aki nem hisz a feneketlen mélységben? A nehézkedés a fülünknél fogva rángat, máris oda kiegyensúlyozottságunk érzése.
Látom a fondorkodást, ahogy lekapcsolnak kurva kis gépeikről, ami máris mintha végünket jelentené. Utánunk csak a zuhanás marad! És még csillogó nyomot sem húzunk, miként a csiga a nyálát. Inkább a lélegzésünk idomul a masztodon fújtatásához, ám hatalmas tömegünkből semmire sem futja, csupán egy elméleti ösvény ívének taposására a levegőn át.
