E pillanatban kaptam a letaglózó hírt az édesanyától: Elment Denisz. Több mint három hétig tartó (a hozzátartozók részére örökkévalóságnak tűnő) küzdelmét elvesztette.
Akár úgy is fogalmazhatok, feladta a majd két évig húzódó egyenlőtlen harcot a végzetes kórral. Amióta ismertem, számomra példaképül is szolgált, hiszen akaratereje, a jövőbe vetett hite úgy tűnt, nem ismer akadályt. Engedjék meg, hogy a naplója (ami most már végleg bejezetlen marad) részleteivel köszönjek el tőle!
„Elvégezték a lumbálást, csontvelőt vettek a szegycsontomból (mellkascsontomból). Vártuk az eredményeket. Utána anyut elhívták egy másik helységbe beszélgetni, én pedig nagyon ideges lettem. Elmondták neki, hogy remisszió történt. Nekem kissé nehezen mondta el, mert tudta, hogy nehezen fogadom el. Nem akartam elfogadni a terápiákat, mert tudtam, hogy fájdalmas. Mondtam, hogy inkább rakjanak ki egy erdőbe, és hagyjanak (…) Kicsit sajnálom, hogy nem kezdhettem el normálisan az egészségügyi középiskolát. De sokan azzal vigasztalnak, hogy sajnos, én saját magamon tanulom meg gyakorlatban azt, amit ott kellene.”
Kedves Denisz!
Búcsúzok tőled, mert úgy tűnik, mindent megtanultál!
Lelj békére és nyugalomra!
Megérdemled!
Balla Lajos
