Komoly vitát és ellenérzéseket kiváltó cikket publikált a napokban Puzsér Róbert. Az egyébként is harsányságra, szókimondásra építő publicista – közszereplő A legönzőbb nemzedék címmel írt arról, hogyan használja ki a nyugdíjas korosztályt minden politikai áramlat önös céljai elérésére. Megemlíti, hogy a szocialisták most azzal házalnak, hogy ha választást nyernének (ami ugye nagyjából egy isteni csodatételnek felelne meg) akkor ingyenes lenne 65 év felett a gyógyszer, de megemlítve, hogy a jelenlegi magyar kormány is igyekszik megvásárolni a legidősebbek szavazatait olyan engedményekkel, amelyek árát végső soron a fiatalabb nemzedékeknek kell megfizetnie, ezért nevezi az időseket önző nemzedéknek.
Ne is menjünk ennél mélyebben bele az anyaországi politikába, maga az írás sokkal inkább a benne lévő párhuzamok miatt keltette fel a figyelmemet, hiszen Szerbiában a nyugdíjasok szavazatainak felvásárlása nagyjából vagy egész pontosan egyidős a többpártrendszerrel.
Még bőven emlékezhetünk, hogyan sajátította ki Milošević ezt a generációt, hogyan vette meg őket kilóra, hogyan tudta előre bespájzolni szavazataikat. A nyolcvanas évekből sikeresen átörökített totális hatalmával, a pénzek feletti ellenőrzésével a háborúskodásba és a nyomorba egyre inkább belesüllyedő Szerbiában, ahol értelemszerűen a nyugdíjak is késtek, elegendő volt választások előtt gyorsan két-három nyugdíjat kifizetni, a boltokba némi étolajat, lisztet meg cukrot szállítani az árutartalékokból a titói jóléti társadalomban megöregedett generációnak és a hálaszavazatok már meg is érkeztek. Emellé a nyugdíjasok a rendszer vezető agymosó lapját, a Politikát is ingyenesen kapták, ahonnan napi szinten értesülhettek róla, hogy a kormány keményen dolgozik, az ipari termelés folyamatosan növekszik, az ellenzék meg csak bomlaszt és már működött is a dolog.
A jugoszláv múlt közelsége miatt Milošević a titói gondoskodás imitálásával sikeresen vezette orránál fogva a nyugdíjasok tömegeit, akikkel nem is volt komolyabb gondja, egy több százezres tömeg szavazatait minden választás alkalmával borítékolni tudta.
Amikor pedig a régi rendszer visszamaradt hordalékairól van szó, minden év májusában felhevülnek az érzelmek. Abban a hónapban, amely Tito születésének és halálának is az évfordulója, minden szégyellős kísérlet, amely arra mutatna rá, milyen is volt az a rendszer a maga valójában, a tengerre járós, nyugalmas, jóléti csomagolás nélkül, az idősebb nemzedékek kemény ellenállásába ütközik. Ráadásul ki kell mondani, hogy nem is csak a nyugdíjas korosztály az, amely semmiféle ellenérvet nem hajlandó meghallgatni, semmilyen tényeket nem hajlandó szűrőjén átengedni, hanem vonatkozik ez arra a középkorosztályra is, akiknek az „aranykora“ a hetvenes években vagy a nyolcvanas évek első felében volt. Eleve kudarcba fullad minden próbálkozás, amely azt próbálja egzakt módon, számokkal, tényekkel kimutatni, hogy a titói ország végső soron azért volt halálra ítélve, mert nem hosszú távú gazdasági stratégiára épült, kizárólag a pillanatnyi stabilitást tartotta szem előtt. Mostanában jelent meg Goran Nikolić közgazdász könyve, amely erről a korszakról szól. Mint a szerző megállapítja, az 1951 és 1990 közötti időszakban a jugoszláv gazdaság átlagos növekedése 4,5 százalékos volt, ezzel pedig az ország csak Magyarországot előzte meg a Közép-Kelet-Európai térségben, amelyben a növekedése 4,3 százalékos volt, a keleti tömb többi országától lassúbb volt a fejlődés üteme. Hozzáteszi, a jugoszláv gazdaságnak húsz éven keresztül, az 1980-as évvel bezárólag, amikor Tito meghalt, éves szinten 17 százalékos volt az adósságnövekedése, ez pedig azon tény következménye, hogy a jugoszláv kereskedelmi mérleghiány iszonyatos mértékben növekedett. Ráadásul, a munkanélküliség annak ellenére is 7-ről 12 százalékra nőtt, hogy több millió jugoszláv polgár, az akkori munkaképes lakosság több mint 20 százaléka elment vendégmunkásnak.
Mindezen tényeket az érintett generáció egyszerűen nem képes befogadni, aminek nyilván van pszichológiai vonzata is. A kilencvenes évek eleje óta megéltek, a nyomor, a túlélésért folytatott harc közepette nyilván kell az embernek a lelkében egy olyan menedék, ahová visszavonulhat, amire hivatkozhat. Ezért az érintettek nem hajlandóan tudomásul venni ezeket a tényeket és „akkor legalább működtek a gyárak“ és ehhez hasonló ellenérvekkel igyekeznek visszavágni.
Pedig a valóság ettől sokkal de sokkal kíméletlenebb és le kell írni, noha tudom, az olvasók többsége ezúttal is támadni fog.
Amikor egy ország kormánya hosszú távú hitelt vesz fel, azt a gazdaságban a jövő generációk eladósításának nevezik. Ahelyett, hogy a társadalom jólétet termelne, amelyben a fiataloknak van mire alapozni és miből építkezni a jövőben, az adott korszak irányítói saját jólétük érdekében gyermekeik, unokáik jövőbeli életét nehezítik meg. Pontosan ezt teszi a jelenlegi kormány is, amikor arab, kínai meg az ég tudja milyen adósságokat vesz fel, de ezt tette a titói Jugoszlávia is.
Azért, hogy a hetvenes évek olyan aranykor lehessen, amilyen volt, olyan méretű adósságokat vettek fel, amelyeknek követkeményeit a következő generációk érezhették meg. Ennek az adósságspirálnak egy ember igyekezett véget vetni, Ante Marković, a reformjaival, de őt elsöpörte Milošević gépezete, akik a devizatartalékok, a közös ország pénzügyi rendszerének lerablásával tovább mélyítették ezt a válságot és újabb jövőbeni generációkat ástak el jó előre.
Ugyanezt teszi ma is az a politikus, aki a nyugdíjasok szavazatait populista gyorssegélyekkel, ingyenes szolgáltatások bevezetésével igyekszik megvásárolni. Populista politikusokból ma nincs hiány és tekintve, hogy a társadalom erőteljesen elöregszik, kevés gyerek születik, a fiatalok tömegei pedig menekülnek az országból, így nyilván a nyugdíjasok tömegei minden korábbinál nagyobb szavazattömeget biztosítanak. Ezt a kiesést pedig a költségvetésben pótolni kell, azt pedig a munkaképes korosztály teherviselésének növelésével érik el. A politikusok nyilvánvalóan nem fognak megváltozni. Jöjjön a mostani hatalom helyett bármilyen másik, biztosan az is alámegy majd az érdekeknek, igyekszik mézesmadzaggal magához édesgetni a szavazókat.
Ebből az ördögi körből csak egyetlen kiút lenne: ha a szavazógépezetként kezelt nyugdíjasok maguk ébrednének tudatára annak, hogy unokáig jövőjét élik fel, ha elfogadják a politikusok adományait és a következő választás alkalmával azt tartanák inkább szem előtt, hogy saját leszármazottaiknak mi a legjobb. Hiszen gyermekeik és unokáik azok, akik gondoskodni tudnak róluk, ha rászorulnak. Mert ők mindennap ott vannak, nem csak négyévente, amikor el kell őket szállítani, szavazni.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2017. május 18-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
