A főszerkesztő a közelgő labdarúgó-világbajnoksággal kapcsolatos teendőkről tartott előadást, amelyen ott voltak az újság nagy öregjei, köztük természetesen Árok Feri is, aki éppen a mellettem levő széken ült. Mindenki figyelmesen hallgatta a beszédet. Vagyis majdnem mindenki, mert egyszer csak Árok felém fordult és azt súgta:

– Ugye, hogy hívják azt a ballábas magyart, aki akkora gólt lőtt szabadrúgásból, hogy szétszakadt a háló.

– Dzsudzsákra gondolsz?

– Kösz, ő az – súgta Feri, és gyorsan felírta a nevet a papírfecnijére, de közben már láttuk, hogy a főszerkesztő szúrós tekintete ránk irányul, így apró fejbicentésekkel jeleztük, bocsánat, bocsánat, nem lesz több susmogás. Feri két percig bírta, és amikor megint elkezdett sugdolózni, akkor telt be a pohár a főszerkesztőnél:

– Árok és Tőke, szét foglak ültetni benneteket!

Ez nem történt meg, de azért nem, mert két perc múlva véget ért a fejtágítás, és Árok feltehette az összes kérdését, és végre beszélgethettünk. És neki mindig volt kérdezni-, illetve mondanivalója, kicsit máshogy járt az esze kereke, mint a többségnek. Mindig valamin – ahogy felénk mondják – eszölt. Hogy csinálná ő, mit kellene másként, hogy még jobb legyen. És nemcsak „eszölt”, hanem meg is valósította a gondolatait, ezért is lehetett sikeres vezető. Különösen figyelt arra, hogy a játékosai az életben is megállják a helyüket, órákon át folytatott négyszemközti beszélgetéseket, amelynek a célja az volt, hogy közelebb kerüljön a labdarúgóhoz, segítsen neki, amiben csak tud, cserébe pedig azt várta el, hogy a pályán apait-anyait beleadva, a legjobb teljesítményt nyújtsa a játékos. Mindig keményen fogalmazott, nem szeretett mellébeszélni, és a kitűzött célt mindig igyekezett elérni.

Amikor a sikerekről beszélgettünk az újvidéki lakásában, neki szegeztem a kérdést, amely úgy hangzott, melyik pillanatra emlékszik vissza legszívesebben, amikor a legboldogabb volt. Pár másodpercet gondolkodott csak:

– Tudod, amikor a dédunokám odaáll elém, és azt mondja: te főzöd a legjobb levest a világon. Ennél nincs jobb érzés, és mindenkinek azt kívánom, élje meg ezt.

Legutóbb a Topolyai Sport Club hazai meccsén találkoztunk (az akadémia megépítése felett éveken át bábáskodott), ahol elmesélte, hogy Palicson egy idősek otthonában él, ami inkább egy szálloda, és az őt körülvevő emberek is csodásak. Mivel tudtam, hogy nem 1932. január 20-án született, hanem 1931 decemberében, így gratuláltam neki a 89. születésnapjára (a januári dátum azért került a születési anyakönyvi kivonatba, hogy ne vigyék el katonának, hanem nyerjenek még egy évet).

– Gyógyszereket szedsz? – kérdeztem tőle.

– Szedtem pár hónapig, akkor a vizsgálat azt mutatta, semmi változás, minden rendben. Aztán gondoltam egyet, pár hónapig egyet se szedtem be, eldobáltam őket a kukába. Jött az ellenőrzés, amely után közölték, kiválóak az eredmények, továbbra is minden rendben van. No, ezután szerinted szedem-e? – kérdezte ugyanazokkal a csillogó szemekkel, ugyanazzal a gyermeki mosollyal, amelyet akkor láttam az arcán, amikor a főszerkesztő másodszor is ránk szólt a megbeszélés közben.

Árok Ferenc nagyon sok embernek segített, a jó ügy mögé mindig beállt, nem kímélte magát, és nem volt egyetlen egy haragosa se, mindenkivel jó viszonyt ápolt, mivel egész életében egy úriember volt, a pályán és azon kívül is.

Feri, emlékedet örökké őrizni fogjuk, nyugodj békében.

Árok Ferenc (Fotó: ftbl.com.au)