Végezzünk el egy kísérletet! Képzeljük el, hogy ma április 26-a van, az Oscar-díjátadó másnapja. Jasmila Žbanić Quo vadis, Aida? című filmje elnyerte a legjobb filmért járó arany szobrocskát. Ez annyit jelent, hogy az újvidéki Jasna Đuričić és Boris Isaković színész házaspár Oscar-díjasak lettek.
Mit gondolnak, vajon Újvidék, az idei Európa kulturális fővárosa megünnepelné-e a polgártársai által elért világraszóló sikert? Önök szerint Miloš Vučević polgármester fogadná-e ünnepi keretek között a két színészt, amiért elnyerték e jelentős díjat a saját városuk dicsőségére? Vajon szervezne-e a színészeknek egy ünnepi fogadást a Szabadság téren? Mit gondolnak, vajon automatikusan az Októberi Díj vagy a Novemberi Oklevél jelöltjeivé válnának-e?
Önök szerint megjutalmazná-e a két színészt a Tartományi Kormány? Szervezne-e a tartományi parlament a díjazottak tiszteletére egy filmvetítést a színészek jelenlétében? Nem is olyan régen még, igaz teljesen más időben, a képviselőház nagytermében levetítették Stefan Filipović Šišanje című filmjét. És ugyanebben a nagyteremben hivatalos látogatást tett a legendás pólai zenekar, a Kud Idijoti is. Mindez ma teljesen elképzelhetetlen.
Maradjunk inkább a B válasznál: a feltételezett nap is majd a megszokott ütemben fog telni, az újvidéki, a tartományi, és persze a köztársasági tisztviselők is be fogják tölteni a megszokott, szerbellenességről és a bűncselekmények súlyának állandó mérlegeléséről szóló szokásos lózungaikkal a kialakult, fülsiketítően néma csöndet. Megpróbálják majd összehasonlítani az összehasonlíthatatlant. A megszokott panaszokat halljuk majd a balsors sújtotta szerb nemzetről, és számolgatják majd az áldozatokat minden oldalon, hogy be tudják bizonyítani, hogy természetesen a szerb oldalon volt a legtöbb. Esetleg majd valaki nyilvánosan megint megismétli, mint ahogy azt Ana Brnabić tette nemrég, hogy Srebrenicában nem is történt népirtás.
Vajon akcióba lépnek-e az internetes trollok hordái azon a napon is, kora reggeltől a legkülönfélébb szélsőséges nacionalista és soviniszta, illetve a bűncselekményeket relativizáló ügyeletesek segítségével, és teletrollkodják a bűzlő gyűlölődéseikkel az összes hírt, ami az Oscar-díjkiosztásról szól? Vajon beizzítják-e a fenyegetés-gépezetet, ami valójában soha le sem áll, mindenki ellen, akinek esetleg eszébe jutna, hogy gratuláljon, hogy örüljön a díjnak, hogy egy picit is emberségesen viselkedjék? Nem nehéz megválaszolni. Mégiscsak egy olyan kísérletről van szó, aminek előre ismert a végeredménye.
Azt támasztja alá az a bemutató gyakorlat is, amit tíz nappal ez előtt Dinko Gruhonjić ellen szerveztek meg, hogy az egyedüli lehetséges válasz csakis a B válasz. Ez közvetlenül azután történt, hogy a Slobodna reč portálon megjelent az a bizonyos cikk, amit Dinko a Dara iz Jasenovca című filmmel kapcsolatos skizofrén lózungoktól, illetve a már megint az ország határain túlra nyúló, megvadult szerb nacionalizmusról írt. A Dinko Gruhonjićra gyakorolt évek óta tartó nyomás csak egy újabb löketet kapott ebben a légkörben, amelyben hónapok óta szemtanúi vagyunk, köszönve mindenekelőtt a szerbiai hatalomnak, annak a Jasenovac–Srebrenica rangadónak, amelyben az áldozatok számítanak a legkevésbé fontosnak.
Aztán Dinko után Milena Radulović színésznő következett. Milena egy olyan nő, aki hihetetlen mértékű bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy nemi erőszak vádjával feljelentette Miroslav Aleksić professzort. E bátor tette miatt sokaknak szemet szúrt, de különösen azokat zavarta, akik mindig az erősebb fél oldalán állnak, főként, ha az áldozat nő. Majd éppen lecsillapodott a lárma első hulláma, amelyben Milena a kolléganőivel együtt a nyilvánosság elé állt a szexuális ragadozó ellenében, és amelyben hatalmas támogatást kaptak a szerb nyilvánosságtól azért a kemény harcért, amelyben találták magukat, amikor – képzeljük el ezt a hihetetlen szemtelenséget –, Milena, támogatása jeléül, meg merészelte osztani az Instagram profilján a Quo Vadis, Aida? című film plakátját. Hirtelen, mintha csak parancsra történt volna, azonnal kimásztak a kövek alól a mindenféle csúszómászó szörnyek, majd csak a számukra ismert mentális akrobatika által összekapcsolták a „szerbellenességet” azzal a tragédiával, amely Milenával megtörtént, kívánva neki mindenfélét, amit előzőleg elszenvedett a paráználkodó professzortól.
Mindennek fényében nehéz lenne elhinni, hogy Jasna és Boris színészek nem járnának-e ugyanígy. Főként, hogy Boris már sajnos megszokta a fenyegetéseket, ha egyáltalán van olyan, hogy meg lehet szokni azt, lévén már korábban felkerült a neve olyan listákra, amelyeket a mindenféle „igazságosztók” és puritánok készítenek. Mindazok, akik majd ezek után még jobban be fognak vadulni, hiszen, az ő mércéjük szerint, a két színész megszentségtelenítette Mladić hősi alakját.
Egyszerűen Szerbia egy olyan társadalom, amelyik nem tűri az igazságot. Az ország jelenleg olyan fázisban van, amelyben az is kérdésessé válik, hogy egyáltalán szabad-e másként gondolkozni vagy bármilyen kritikát megfogalmazni. Hogy egyáltalán joguk van-e az újságíróknak és a színészeknek elmondani a saját véleményüket? Könnyebb eloltani a villanyt belül, mint szembenézni a sötétséggel, ami körülvesz, hogy egy sci-fi klasszikust idézzek. Szerbiában még mindig inkább szétverik az embert körülvevő tükröket, mint hogy szembenézzenek a saját arcuk visszatükröződésével. Dinko, Milena, Jasna, Boris és a hozzájuk hasonló emberek munkája pont az ilyen visszatükröződést jelenti.
A Quo vadis, Aida? Oscar-díjra való jelölésének március 15-én közreadott hivatalos híre egyértelműen megmutatta, hogy ki is volt az, aki összevissza hazudozott három hónappal ez előtt, amikor a Dara iz Jasenovca című film lehetséges Oscar-díj jelöléséről folyt a vita. Ekkor ugyanis a hatalomközeli média és a bulvárlapok észnélküli áltörténetei szerint, idézem: a gonosz ellenségeink visszavonták a versenyből a Dara jelölését az Internetes Filmadattáron (Internet Movie Database – IMDB) történt szerbellenes kampány következtében. Ám most már ez is a napnál világosabb: valójában a Dara iz Jasenovca soha nem is volt versenyben. Persze, mindez korántsem jelenti azt, hogy egy ilyen filmre nincs szükség.
Mi több, kötelességünk lenne feldolgozni mindegyik oldal bűncselekményét, s örök figyelmeztetésként, mindenkorra bevésni a kollektív emlékezetbe. Tehát valakinek majd el kell szórakoznia a közeljövőben a Vihar hadművelettel és a hűtőkamionok ügyével is, de filmre kell vinni majd a Medački džep hadműveletét, Mostar lerombolását, a Sárga házban történt bűncselekményeket, és a štrpcei, valamint a kravicai mészárlásokat is… Mindet megmenteni a feledéstől, hogy ne maradjanak örökre a Gépezet levéltáraiban elfeledett, porosodó dokumentumok csupán. Ám hogy ez meg is történjen, egyszer és mindenkorra el kell dönteni mindenkinek, hogy mit választ, az igazságot-e, bármennyire nehéz feladat is lesz szembenézni vele, vagy a bűnösök dicsőítését? A kettő együtt nem megy. Mindegyik államnak feladata lesz végrehajtani ezt, mégpedig úgy, hogy közben nem a szomszéd udvarába tekintget. Quo vadis, Szerbia?
Dalibor Stupar – a szerző az Autonomija.info és a VOICE újságírója. Az Autonomija portálon a politikai és társadalmi valóságot kritikus szempontból értelmező karikatúrák szerzőjeként is ismert.
(fordította: Lenkes László)
Merre tart Szerbia? (Fotó: DW)
