Egy év.
Egy éve van jelen a mindennapjainkban a SARS-CoV–2, az új típusú koronavírus, amely a Covid–19 névre keresztelt megbetegedést okozza. Ma már csak koronának, kovidnak nevezzük, hétköznapiasítottuk azt a fertőzést, amelyet Szerbiában először 2020. március 6-án igazolt a belgrádi Torlak Intézet. A szerencsésebbeknek csak napi szintű bosszankodást okoz a tiltásokkal, kötelezően betartandó előírásokkal, a kevésbé szerencsések pedig azt is tudják, hogy bármennyire is jó lenne, nem egy influenza, mégsem egy egyszerű „gripa”, s nincsenek ma már kevesen azok sem, akik ismerősüket, barátjukat, hozzátartozójukat voltak kénytelenek fémkoporsóban eltemetni miatta…
Mégsem szoktuk meg.
Mégsem tudunk vele szembesülni.
A topolyai Gyantár Igor az az ember, akinek esetében első ízben igazoltak Szerbiában hivatalosan koronavírus-fertőzést tavaly márciusban. A férfi egy évvel később azt mondja, jól érzi magát, és most már nincsenek panaszai, de felidézi, hogy a kórházból való távozását követően nagyon gyenge és fáradékony volt, tüdeje teljes regenerálódása pedig több hónapig tartott.
„A tény, hogy én voltam a »nulladik beteg« Szerbiában, megváltoztatta az életemet, ahogy másokét is az országban: mindannyiunkban tudatosult a járvány alatt, hogy az egészség a legfontosabb érték az életben, és hogy egy megbetegedés egy pillanat alatt mindent megváltoztathat” – mondta Gyantár a Tanjugnak nyilatkozva.
Gyantár elmesélte, hogy a koronavírussal való találkozását magas láz követte, s olyan gyenge volt, hogy az ágyból nem tudott felkelni. A fertőzöttség megállapítása után három hétig volt kórházban. A lélegeztetőgépet is elkerülte. Felépült. Szerencséje volt.
Gyantár Igor a közelmúltban volt ellenőrzésen, kiderült, még mindig elegendő számú antitest van a szervezetében, de ennek ellenére beoltatja magát, amint erre szükség mutatkozik.
Ő beoltatja magát. Ahogyan azt megtette több mint másfél millió szerbiai állampolgár is. Hamarosan ott fog tartani az ország, hogy mindenki, aki regisztrált oltásra, meg is kapja. És ez rendben is van.
A kérdés csak az, hogy mi lesz azzal a négy-öt millió polgárral, aki nem regisztrált. Pontosabban: mi lesz azokkal, akik nem is hajlandóak beoltatni magukat?
A közvélemény-kutatók által megkérdezett emberek mintegy huszonnégy százaléka semmiképpen sem oltatná be magát, tizennyolc százalék nem biztos abban, hogy szeretné-e felvenni a vakcinát, tizenegy százalék pedig nem válaszolt erre a kérdésre. A megkérdezettek huszonhat százaléka bármilyen vakcinát, a huszonegy százalékuk pedig csak meghatározott oltóanyagot fecskendeztetne a testébe. Mindez, nagyon durván leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a szerbiai lakosság valamivel több mint a fele köszöni szépen, de nem kér az oltásból.
Több ezer halott, sok ezer kórházban kezelt eset után.
Egyszerűen érthetetlen.
Vagy talán nem is annyira. Amellett, hogy a különböző összeesküvés-elméletek soha ilyen számban nem tobzódtak a közösségi médiában, a konyhaasztalok mellett és a kocsmák pultjai felett, szembesülnünk kell azzal is, hogy még a „hivatalos” sajtótermékek is vidáman uszítanak az oltások ellen. A vajdasági magyarság egyetlen napilapjaként aposztrofált Magyar Szó például a legnagyobb lelki nyugalommal tette közzé március 3-án azt a hírt, amely két sajnálatos halálesetről szólt. „Felvették a védőoltást, majd meghaltak” – ezzel a címmel repítette világgá a hírt egyetlen napilapunk (?), hogy aztán annyit pontosítson: „A dél-koreai hatóságok két személy halálának körülményeit vizsgálják…”
Ugye, érzi a kedves olvasó is a borzongást? Két jóravaló dél-koreai ember megkapta a vakcinát, majd meghalt… Ki ne látná az összefüggést? – kérdezik a kocsmaasztal mellett.
Ugyanez a lap (?) azt már nem tartotta fontosnak közölni az olvasóival, hogy a dél-koreai egészségügyi hatóságok hétfőn bejelentették: nem találtak ok-okozati összefüggést az AstraZeneca gyógyszergyártó cég koronavírus-vakcinája és azok halála között, akiket ezzel oltottak be. „Mind a nyolc embernek volt valamilyen alapbetegsége, és az oltóanyag károsan hatott a szervezetükre, de nem találtak bizonyítékot arra, hogy a vakcina okozta a halálukat” – közölte sajtótájékoztatóján a járványügyi és betegségmegelőzési hivatal igazgatója, akinek szavait a Magyar Távirati Iroda idézte jelentésében.
A Magyar Szó azonban ezt gondosan elhallgatta.
Minek is közölte volna? Elvégre a kattintásvadász cím meghozta a „kívánt” eredményt: a cikk a Facebookon (ezen írás születésének pillanatában) ezerháromszáz különböző reakciót váltott ki, és több mint ezerhatszáz ember meg is osztotta, aminek köszönhetően legalább kétszázezer ember látta. Nagy eséllyel csak a címet, azt már nem, hogy idős emberekről volt szó, akiknek számos krónikus betegségük volt, s haláluk, bármilyen sajnálatos is, vélhetően azok valamelyikének tulajdonítható közvetlenül.
De a Magyar Szónak nem érdeke (?) ilyen „apróságokkal” foglalkozni. Ahogyan nem érdeke (?) számos más esetben sem kifejteni „az igazság minden részletét”.
Így aztán nem meglepő, hogy napilapunk olvasói meggyőződéssel állítják, hogy jó, még ha létezik is az a SARS-CoV–2, akkor sem „annyira veszélyes”, a vakcinákat szállító gépek „Kínába viszik az egészséges sziveket májakat veséket, retinákat eladják a betegekből”, s hogy az sem igaz, amit az orvosok állítanak a vörös zónákról, mert „az igazi tényfeltáró újságíró belopódzik, s kideríti, mi az igaz”. (Csak egy megjegyzés: ilyesmi az amerikai filmekben van, a rögvalóság az, hogy a vörös zóna attól vörös zóna, hogy oda csak ápolók, orvosok mehetnek be. Talán ágytálnak kellene álcáznunk magunkat, hogy az olvasó kedvében járjunk?) Napilapunk olvasói állítják hittel és meggyőződéssel, hogy az oltásoktól halnak meg az emberek, aki pedig ennek az ellenkezőjét mondja, azt lefizették, és punktum.
Igen. Könnyebb ezekben a légből kapott „állításokban” hinni, mint szembesülni a valósággal. Könnyebb, mint anyánkat, apánkat egy gépre kötve látni. Könnyebb, mint rettegni szerettünk sorsáért.
Csak az nem világos, hogy a közpénzből fenntartott (!!!), a Magyar Nemzeti Tanács alapításában működő napilap miért veszélyezteti a saját olvasótáborát.
Egy éve van velünk a koronavírus. Meg kellene tanulni együtt élni vele.
A hangsúly pedig az „élni” szón van…
Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2021. március 11-ei számában jelent meg.