Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Szerdán, a Pepsi Sziget (1996. augusztus 14-21.) nyitónapján este nyolc órakor kezdődött a fesztivál színházi sátrában a Napló című vajdasági magyar szabadelvű hetilap élőújságja, amelynek keretében Molnár Zoltán kollégámmal bemutattuk az Úgy és némiképp című színházi előadásunkat. A már akkor is idős Király Ernő (1919–2007) zeneszerzőt, aki a produkció hanghatásait és zenéjét komponálta, és élőben adta elő, nem vihettük magunkkal a fesztiválra, hiszen – már csak az életkorára való tekintettel is – nem várhattuk el tőle, hogy egy héten át velünk aludjon a sátortáborban. Ezért hát más megoldást kellett kitalálnunk… Közösen!

In memoriam Király Ernő

„Király Ernő kéziratában az egyik legelterjedtebb népi hangszerünk, a citera »modern kori« történetét dolgozza fel. Egy hangszer, amelyik a technika fejlődésével egyre inkább kezdett kiszorulni a köztudatból, és kezdte elveszíteni korábbi funkcióját, s a lelkes néprajzi kutatói és a népzenegyűjtői munka eredményeképp mégis  újra visszatért, és a mindennapok része lett. Valóságos reneszánszát élte ez a hangszer a könyv címében is behatárolt időszakban.

Nem kevésbé lényeges pontja ennek a munkának a citera elektronikus hangszerré alakítása sem, ami szintén a szerző nevéhez kötődik. Király Ernő képverseket zenésített meg, citerazenekari feldolgozásokat készített, az egyes művelődési egyesületek lehetőségeihez mért műveket írt… Nagyon nagy szerepe volt továbbá a citerások évente megrendezésre kerülő találkozójának, a Durindónak a megalapításában, létrehozásában is. A rendezvényt, amelyik mára már tisztes hagyományt épített ki magának, a kezdeteitől kísérhetjük nyomon ebben a könyvben.

Király Ernő tehát részese – sokszor irányítója is – volt azoknak a zenei eseményeknek, történéseknek és eredményeknek, amelyekről könyve kimerítő áttekintést nyújt. Így, mivel személyesen is jelen volt, sokkal közelebbről és sokkal mélyebben ismerhette, láthatta, sőt befolyásolhatta is mindazt, aminek az írott formában való feldolgozására most vállalkozott.

A könyvet természetesen kiadásra javaslom” – régi iratok, dokumentumok között keresgélve akadt a kezembe nemrég a Király Ernő kéziratáról, A citera és a Durindó története (1958–1983) című, akkoriban tervezgetett könyvéről íródott „egykorú” recenzióm, amit 1995. december 17-i dátummal szignáltam Zentán, a Fehér Ferenc Könyvbarátok Köre, esetleg az újvidéki Minikönyv Múzeum, talán a Jugoszláviai Gyűjtők Egyesületének Szövetsége… vagy hát nem is tudom már pontosan, hogy melyik szervezet, melyik potenciális kiadó részére…. 🙂 Ernő bácsi ugyanis – mert egymás közt „csak” így neveztük, és így is szólítottuk őt – abban egyezett meg Bada Istvánnal (aki feleségével, Bada Johannával 1974-től máig összesen 183 ilyet adott ki…), hogy minikönyvként is közzéteszik a Magyar Szóban 1995 júliusa és novembere között összesen tizenöt részben megjelent azonos című anyagot, a mintegy huszonöt esztendőt átfogó hangszertörténetet. Mivel a napilapos közlés alkalmával én gondoztam, én „rendeztem sajtó alá” az anyagot, Ernő bácsi engem kért meg arra is, hogy írjak recenziót a készülő kötetéhez, amelyik aztán – felettébb sajnálatos módon! – később (előttem is ismeretlen okok miatt…) mégsem jelenhetett meg.

 

A citera sokadszorvirágzása

 

Király Ernő egy hangszer „másodvirágzásának”, vagy inkább „sokadszorvirágzásának”, és az ehhez kapcsolódó rendezvénynek a negyed évszázados történetét dolgozta fel A citera és a Durindó története (1958–1983) című sorozatában. Kiváló archívuma, dokumentum- és fotógyűjteménye volt, majd pedig ezekhez írt összekötő szövegeket, átvezető részeket, szükséges magyarázatokat, útmutatókat. Mindent, amit kellett! A vonatkozó dokumentumokat pedig ezek közé illesztette be, hol írógéppapírra, hol füzetlapra, hol miegyébre ragasztva, már ami, ugye, huszonöt esztendő alatt adódik az ember keze ügyében – és olykor szorultságában is –, ha gondosan rendezgeti gyűjteményét. Amikor behozta az anyagot a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe, mindannyian láttuk, hogy Ernő bácsi egy kiváló összeállítást tett le az asztalra, de mindez, úgy egyben – a dokumentumokkal, fotókkal, archív cikkekkel, és a mindezekhez írt összekötő szövegekkel – egy áttekinthetetlen, kaotikus, gondozatlan massza volt. Náray Éva, a lap művelődési rovatának akkori szerkesztője ezért engem bízott meg azzal, hogy gondozzam, rendezzem sajtó alá az anyagot.

Nagyon szerettem ezt a munkát, illusztrációkat és fotókat válogattam a vasárnaponként megjelenő sorozathoz (mert akkoriban még volt külön szombati és külön vasárnapi lapszám…), a különböző szövegrészleteket szabdaltam, vágtam, állítottam össze – gyúrtam egységes masszává 🙂 – a régi újságkivágások, dokumentumok, és az ezekhez mintegy kalauzként szolgáló összekötő szövegek alapján. S habár én ezt megelőzően soha nem végeztem kutatásokat a hangszer történetével kapcsolatban, így Ernő bácsiéhoz fogható gyűjteményem sem lehetett, sőt, mindenféle zenei tevékenységtől még elemista koromban, az általános iskola alsó osztályaiban eltanácsoltak a botfülem miatt (akármennyire szerettem volna is beiratkozni a zentai zeneiskolába…), így soha esélyem sem volt arra, hogy citerán játsszak (ennek köszönhetően pedig a tapasztalati tényező is kimaradt az életemből…); sok más témával kapcsolatban mégis terjedelmes dokumentumgyűjteményt, kétajtós szekrénnyi iratkupacokat, köbméterekben nehezen kifejezhető kollekciókat halmoztam fel. Mindez most csak azért érdekes, mert hát így időnként – főleg a sorozat kései részeiben – előfordult, hogy munka közben a saját, alapvetően ugyan más téma köré szerveződő archívumom vonatkozó, a citera és a Durindó történetéhez is kapcsolódó részleteivel, elemeivel, darabjaival egészítettem ki az anyagot.

Anélkül mondom mindezt, hogy Ernő bácsi sorozatának akár egyetlen sorát is elvitatnám tőle! Ez csak amolyan („das puszta…”) anekdotázás itt most a részemről. De talán a sorozat gondozásán, sajtó alá rendezésén végzett többhavi munkám miatt is mondom most, hogy egy kicsit a sajátomnak is érzem ugyanezt az anyagot. És talán éppen ezért örültem különösképp, amikor nemrég, valamikor tavaly [ti. 2009-ben] az év végén megtaláltam a teljes sorozatot a Vajdasági Magyar Folklórközpont honlapján.

 

Negyed század

 

A citera és a Durindó története (1958–1983) az interneten: http://www.vmf.org.rs/Kiadvanyok/citera_tortenet.htm.

Király Ernő ezekkel a szavakkal indította sorozatát a Magyar Szó 1995. július 22-i számában: „Századunk második felében érdekes népzenetörténeti folyamatoknak lehettünk tanúi. Vajdasálban és másutt is a népzenegyűjtés újabb hulláma bontakozott ki. Kálmány Lajos (1852-1919) néprajzkutató és Kiss Lajos népdalgyűjtő nyomdokaiba lépve, Zentán és környékén Fábri Jenő lelkész, Burány Béla, Bodor Anikó, országszerte pedig e sorok írója végzett népzenekutatást, beleértve a népi hangszerek gyűjtését is, amelyeket a Vajdasági Múzeumban és az Újvidéki Rádió épületben tárolt.

Eközben nagy fordulatok történtek a népzene előadóinak berkeiben is. A hatvanas években gomba módra elszaporodtak a reneszánsz zenekarok mintájára alakult, népi hangszereken játszó kisebb-nagyobb csoportok, valamint az újdonságszámba menő citerazenekarok. Mindez nagy hatással volt a közízlésre és teljesen háttérbe szorította az amúgy is letűnőben lévő cigányzenekarokat, sőt a tamburazenekarokat is. Az új együttesek megjelenésével az autentikus népdal is mind jobban az őt jogosan megillető helyre került.”

 

Héthatáron át a tablofonnal és a citrafonnal

 

Részben ez a közös munka vezetett el ahhoz is (de persze nemcsak ez…), hogy amikor Molnár Zoltán színészkollégámmal és barátommal – aki mellesleg évfolyamtársam is volt az újvidéki Művészeti Akadémián –, az eredetileg kétszereplősre tervezett Úgy és némiképp című vizsgaelőadásunkon dolgoztunk, és felmerült a zene kérdése, javasoltam, hogy kérjük fel Király Ernőt zeneszerzőnek. Így vált háromszereplőssé a produkció… Mert a legjobb zene egy-egy színházi előadásban mindig az élő zene…

Így hát Király Ernő nemcsak megírta a zenét az előadásunkhoz, de minden egyes fellépésen ő maga játszotta el, ott állt velünk a színpadon, Újvidéken és Szabadkán, Zentán és Pécsett stb… Még véletlenül sem külsős bedolgozó volt, hanem „alkotótárs” – ő maga fogalmazott így kiválóan. Ha lehetett, természetesen minibusszal, kombival vagy autóval, de ha „gerillamódszeresre” sikeredett a szervezés, hát menetrendszerinti buszok csomagtartójában vagy vonaton is vittük magunkkal, olykor országhatárokon is át, két saját fejlesztésű hangszerét, Király Ernő két szabadalmazott találmányát, a tablofont és a citrafont…

De persze nemcsak ez… Hiszen korábban, már személyes megismerkedésünk előtt is munkásságának nagy tisztelője voltam, a mai napig is őrzöm azokat a (ma már természetesen alaposan lestrapált…) kazettákat, amelyekre gyermekkoromban, tizenéves suhancként, tomboló tinédzserként rögzítettem régi magnómmal népdalfeldolgozásait az Újvidéki Rádió műsorából.

Ha jól számolom, azt hiszem, mindössze két alkalommal fordult elő, hogy Ernő bácsit nem vittük magunkkal a fellépésre, és ezek közül egyik volt a Pepsi Sziget… (Majd egyszer a másik történetét is felelevenítem adandó alkalommal…)

Amikor azonban kiderült, hogy a Szigeten fogunk játszani, és az utazást csak úgy tudjuk megoldani, hogy egy hétig ott leszünk (ami miatt mi ketten, a mi szempontunkból, a mi szemszögünkből persze egyáltalán nem bánkódtunk… sőt!… de túl drága lett volna akkori, embargós viszonyainkhoz képest a vonatjegy, ha külön vissza akarunk utazni…), azonnal nyilvánvaló volt, hogy Ernő bácsit, már csak az életkora miatt sem vihetjük magunkkal. Hiszen ő 1919-ben született, tehát már ötvenkét éves volt, amikor én egyáltalán megláttam a napvilágot (több mint amennyi most vagyok…), tizennégy évvel ezelőtt [ti. 1996-ban] pedig már az éveinek számát Illyés Gyula szerint is népmesékben lehetett volna mérni… Hetvenhét esztendős volt… Akárhogy legyen is, nem várhattuk el tőle, hogy egy hétig kint sátorozzon velünk a Hajógyári-szigeten, szállodai ellátásról pedig nem is álmodhattunk az adott időszakban.

 

(ön)Tudat és átverés

 

Nem tudom, ő maga mennyire érezte mindezt átverésnek, amikor leültünk megbeszélni ezeket a dolgokat… Akármennyire is, minden momentumáért és vonatkozásáért ezúton is bocsánatot kérek! 🙂 De nagyon korrekt módon, segítőkészen fogadta!

És bár szerénytelenségem ötlete volt, hogy a nem sokkal korábban megjelent hanglemezének (akkor még a régi jó vinil, vagy ahogyan manapság a hétköznapi szóhasználatban felettébb helytelenül elterjedt, a jó öreg bakelit…) anyagát játsszuk át cédére, és azt használjuk az előadás kísérőzenéjeként, fenntartások nélkül támogatta.

Egészen más természetű, egészen más dolog, szinte összehasonlíthatatlan azonban a kísérő hangfelvétel, és megint egy teljesen másik dolog az a zene, ami az előadás szerves, élő, elemi része… És – mindebből kifolyólag – az ereje! Molnár Zoltán barátommal – ezt itt most töredelmesen bevallom 🙂 – nem is voltunk elégedettek az Úgy és némiképp című előadás szigetes változatával. És ahogyan előtte, úgy azután is, ha csak lehetett, kerültük, hogy Király Ernő nélkül kelljen eljátszani az előadást.

 

Ígéret és nyugalom

 

Mindezt összegezve, tudom, végezetül nem is nagyon mondhatok mást: nyugodj békében, Ernő bácsi! (És tudom azt is, hogy ezt egyszer már elmondtam, de itt és most, s e helyt azonnal megígérem, de ha kell, akár esküszöm is, hogy akármikor és akárhányszor csak tehetem, a jövőben is mindig el fogom mondani… Addig a pillanatig pedig, amíg újra nem találkozunk egy más, talán jobb, talán különb világban, ennél többet nem tehetek…)

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2010. február 8-i számában