Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

Később persze rájöttem, hogy ennek így semmi értelme sincs, de 1999-ben, immár sokadszor (a lehetőségek függvényében: sorrendben harmadszor…), az addigi legjobb Szigetnek tituláltam összefoglalómban az adott esztendei fesztivált (1999. augusztus 4-11.). Semmi értelme ilyen megközelítésben értékelni, ugyanis a friss élmények hatására minden évben, amikor letörten, az egy hét megpróbáltatási után lestrapáltan és fáradtan kisétál a K-hídon a látogató, abban a meggyőződésben hagyja el a Hajógyári-szigetet, hogy ez volt eddig a legjobb… Aztán a következő évben jön majd újra ugyanez az érzés… Amelyik minden esztendőben megismétlődik…

A Képes Ifjúság 1999. szeptember 15-i számában megjelent fesztiváli összefoglalóm, azaz – cseppet sem elfogult (ugyan már! honnan is jutna ilyesmi az eszedbe?!…) – értékelésem már a címében is azt hirdette, hogy ez volt Az eddigi legjobb Sziget – halmozott alcímekkel: Egy hét – számok, tükrök, szájízek: „Szervezői részről természetesen eddig még minden esztendőben elmondták, hogy »az idei Sziget volt az eddigi legsikeresebb«, az 1999-es évad számadatai, statisztikai kimutatásai és pénzügyi eredményei is ugyanezt mutatják. A zenét illetően azonban egyáltalán nem jellemző a fesztiválra, hogy felszálló ágban volna. Sőt… A legelszántabb rajongóknak is be kell látniuk, hogy valamikor azért mégiscsak elképzelhetetlen volt (illetve lett volna…), hogy amolyan Rachib Taha-féle köcsögök koncertezzenek a nagyszínpadon. Az egyre javuló, egyre impozánsabb mutatók szerintem leginkább a Sziget-feelingnek, az »egy hét együttlét«-nek, s távolról sem a fellépő, úgynevezett nemzetközi (mega?)sztároknak szólnak. Hiszen a kisebb színpadok programja iránt az idén is gyakran sokkal nagyobb volt az érdeklődés, mint a becserkészett hangzatos, ám annál semmitmondóbb zenei kínálattal fellépő, nemzetközi hírnévre vitt nevek iránt. S ahogy a Magyar Szó fotósa sem akarta megérteni, hogy bizony nemcsak a külföldi sztárokat kellene fényképezni, úgy sokan mások is bedőltek a humbugnak, s a minőségesebb, magasabb zenei színvonal helyett ők is a nagyszínpadra vitt blődségeket részesítették előnyben. Egyébként is: hol vannak, vajon hol, az idei nagyszínpadi sztárok egy Jethro Tulltól, egy Iggy Poptól, egy Mötorheadtől, egy Toy Dollztól, egy Therapy?-tól, egy Prodigytől – vagy tudom is én…? ki mindenki a Szigeten megfordult már, közülük igen sokaknak igen nehéz még csak a bokájáig, vagy a nagylábujjáig is felnőni… Ahhoz aztán tényleg igyekezni kék!”

Vagy legalábbis: kellenék…

Számoljunk egy kicsit

„A számok tükrében minden bizonnyal rekordszámú látogató fordult meg az idén a Pepsi Szigeten. Kedd (augusztus 10-e) estére a színpadra lépő Kool and the Gang zárókoncertjének közönségével együtt közel 300 ezerre nőt azoknak a száma, akik a fesztivál különböző rendezvényein, helyszínein az egy hét alatt megfordultak. Az elsődleges, általunk a Képes Ifiben is ismertetett félmilliós becslések tehát eltúlzottaknak bizonyultak…

A szervezők várakozását is felülmúló embertömegnek a fogyasztása is figyelemre méltó. Ezekben a napokban 9400 kiló kenyér, 42 ezer zsemle, 45 ezer hamburger, 12 ezer hot-dog, 1100 kiló sajt csillapította a szigetlakók éhségét. 5200 liter tejet és 5600 liter kakaót, 54 ezer liter ásványvizet és 190 ezer liter üdítőt ittak meg a fesztivál vendégei. A sörök közül az Arany Ászok volt a legnépszerűbb, ebből 4200 hordónyit adtak el (ehhez pedig még több hektoliternyi vizet is hozzá kell számítani, amit a statisztikák ugyan már nem jegyeztek fel… a kocsmárosok pénztárcái azonban annál is inkább…), ezen kívül pedig elfogyott 600 hordó Dreher, 190 hordó HB, 110 hordó Guinness, valamint 50-50 hordó Tuborg és Kilkenny sör. A szigetlakók 2100 palack pezsgő felbontására találtak alkalmat. Évről-évre egyre többen választják a minőségi borokat a folyó borok helyett. Az Egervin 5800 palack minőségi bort értékesített. Emellett a borkedvelők 32 ezer liter Egri Kékfrankost, 5500 liter Egri Muskotályt, 8900 liter Egri Olaszrizlinget csurgattak le a torkukon.

A dohányosok az első hat napon összesen 8700 doboz cigarettát vásároltak a Szigeten. A Túró Rudi rajongói 2700 darabot tömtek magukba kedvenc édességükből.

Az egészségügyi bázison 70 elsősegélynyújtó és 20 szakképzett ápoló dolgozott a fesztivál idején. Négy mentőautó állt folyamatosan készenlétben, egy teljes orvosi személyzettel rendelkező esetkocsi, egy orvos nélküli esetkocsi, valamint két szállítókocsi. A Szigeten folyamatosan váltotta egymást 2-2 orvos, illetve 1-1 mentőorvos.

Kedd késő délutánig mintegy 2500 teljes ellátásra került sor, ennek fele belgyógyászati, fele pedig sebészeti beavatkozás volt. A Sziget orvosai gyorsan és szakszerűen látták el a combon szúrt fiatalembert, illetve a körhintabaleset sérültjeit, valamint azt a szerencsétlenül járt szigetlakót, akinek itt-tartózkodása alatt perforálódott a vakbele.

Az egészségügyi sátrat felkeresők közül 78 beteget szállítottak kórházba, illetve szakrendelőbe. Nagyobb számban fordult elő könnyebb láb- (17 esetben), kar- (12 esetben) és fejsérülés (14 esetben). Traumatológiára vitettek négy mellkasi, egy medencesérültet, ezenkívül előfordult két szájsebészeti és egy égési eset. Kétszer epilepsziás rohamnál kellett segíteni, öt látogatónak bőrgyógyászati problémái adódtak. Egy szigetlakó gyógyszerrel kísérelt meg öngyilkosságot – szerencsére sikertelenül.

Két kábítószer-fogyasztót kellett ellátni drog utóhatása miatt, kilencen heroinelvonási tünetekkel kerültek orvoshoz. Harmincnyolcan túlzott alkoholfogyasztás miatt a helyi detoxikálóban fejezték be szórakozásukat. Ez a tavaly ilyen módon ellátottaknak csupán az egynegyede.

Ehhez képest mi a kumcsekemmel egyik éjszaka begyűjtöttünk egy részeg vendéglőst, aki a behajtási engedéllyel rendelkező autójának volán melletti üléséről fordult ki a gyepre álmában. Másnap pedig német fiatalok kérték a segítségünket, mert ők meg egy helybeli magyar fiút szedtek össze egy bokor alól, aki egy árva szót sem gagyogott idegen nyelveken. A feje viszont kimondottan vérzett… Hogy a sérülést hol és mi módon szedte össze, azt a későbbiekben sem tudta megmondani. Sőt, szerintem még önmagával sem tisztázta le. A rendelőben őt is ellátták, a sérülésnek semmilyen komolyabb következménye sem lett.

A számadatok továbbra is egyenesen felfelé ívelnek – és ez a lényeg. Sajnos. Talán nem árt majd a jövőben ennek a hátterét is »lényeggé« emelni, hogy a statisztikák továbbra se mutassanak ki olyasmit, ami esetleg már majd kellemetlen volna.” (Az eddigi legjobb Sziget, Képes Ifjúság, 1999. szeptember 15.)

Mint mind évben, a Képes Ifjúságban 1999-ben is a nyári szünidő után ősszel megjelenő első lapszámra időzítettük a szigetes összefoglalók és beszámolók közlését, ezért talán az sem lesz egyáltalán meglepő, ha köntörfalazás nélkül kimondom, hogy a Paradise Lost együttes koncertjéről (1999. augusztus 5., csütörtök, nagyszínpad, 21 óra) írt cikkem is a lapnak ugyanebben a számában jelent meg Paradise Lost, Ketchup is the Winner! címmel – és az alcímek további halmozásával: A lábdobon túl már semmi sincs – Tarlóson túl, decibelen innen.

Drogpolitika és decibel

„Nyilván ti is vidáman indulnátok bármilyen koncertre, ha előtte látnátok Wootsch »Drogpolitika« Pétert és Tarlós »Decibel« Istvánt, amint a gumicukor-kínálatot méri fel a Sziget főutcáján. Én még ennél is többet láttam, mert a Chabad Lubavitch sátornál a rabbi number one nem tudott uralkodni magán, lába ütemesen mozgott a szemből áthallatszó Hare Krisna hard core-ra. Így hát nálam a Paradise Lost csak nyerhetett.

Hiába, bármennyire is tisztában vagyok vele (akárcsak te is…), hogy nyugodt lélekkel kitelik tőlem az ilyesmi, a fentieket mégsem én követtem el, s az idézőjeleket csak azért nem raktam ki, mert a végén még majd alá is akarom írni, meg aztán bele is piszkítottam már annyira, hogy akkor már nem is illene… Tarlós István óbudai polgármester is mintha megszelídült volna, vagy legalábbis kibékült a Szigettel… Úgy látszik, nem akarja betiltatni többé! Bizonyára rájött időközben (nagy ész kellett hozzá, mondhatom…), hogy ez az egész felhajtás igen nagy hasznot hajt Óbuda konyhájára is… A Pesti Est Sziget-különszámába is ilyeneket írt – hát, most figyuszold meg ezt, kérlek: »Az ezredfordulón, államalapításunk ezeréves évfordulóján Óbuda kétezer éves település lesz. Épp kétezer éve akolbólították ki Aquincum területéről a rómaiak a kelta eraviscusokat és tették településsé a környezetet. Aquincum egészen 409-ig Pannonia Inferior fővárosa. Az ötödik században hunok telepedtek le, a honfoglalás idején Kurszán szállta meg. Szent István korában templomot alapítottak. III. Béla itt fogadta Barbarossa Frigyest. A XIII. századtól hivatalosan is királyi székhely. 1261-től Vetus Buda (Ó-Buda) a neve.«

No, folytassam még? Nem én, majd ő: »1395-ben Zsigmond egyetemet alapított Óbudán.

A török időkben szinte elnéptelenedett. 1659-től a Zichy család birtoka. 1749-ben felépült a Péter-Pál főplébánia, 1750-ben a Zichy-kastély. Mindkettő barokk műemlék.

A XVIII-XIX. században erős iparosodás zajlott Óbudán, főként a textil-, a téglaipar, valamint a hajógyártás jellemző.

1871-től rendezett tanácsú város, első polgármestere Harrer Pál.

1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesüléséből jött létre Budapest, az ország fővárosa. Óbuda tehát az egyetlen önálló városegyesítő kerület.

1945-1990-ig itt is tanácsrendszer volt, 1990-ben pedig megalakult az új önkormányzat.

Óbuda Budapest egyik legnagyobb kerülete. 40 km²-en fekszik, kereken 140 ezer lakója van. Műemlékekben gazdag terület, idegenforgalma jelentős. Az egész országban itt található a legtöbb oktatási intézmény. Az utóbbi 9 évben komoly fejlődésen ment keresztül. Helyreállítási munkákkal, ünnepségekkel, kulturális eseményekkel egyaránt készül az ezredfordulóra és saját 2000 éves születésnapjára.«

Hát rendjén is van, szép ez így. Csakhogy, ez a nagy megszelídülés eléggé visszatetsző dolog, főleg, hogy én meg haragtartó ember vagyok, és továbbra sem akarom elfelejteni Tarlós úrnak, a III. kerület polgármesterének, hogy nemrég még be akarta tiltatni a Szigetet, azt pedig soha nem bocsájtom meg neki, hogy két évvel ezelőtt a hajnali Sziámi-koncert ideje alatt odaküldte a fejünk fölé a decibelmérő helikoptert, amelyik aztán az összes erősítőket túlharsogta… Én is akkor lettem halláskárosult…”

„Itt munka folyt”

„Ezt persze csak azért mondom itt el mind egy helyen, hogy ha alkalomadtán a Paradise Lost sajtósai is begyűjtik a róluk készült cikkeket, s mindent lefordítanak a fiúknak, akkor ők is tudhassák és MEGtudhassák, hogy hol is játszottak tulajdonképpen… Mert: miért is jó a Paradise Lost? (Persze, ha jó egyáltalán…) Az interneten ezt találtam róluk a koncert után: »Metálkoncerten még soha az életben nem voltam, szívem készen állt a vadonatúj élmények befogadására. Ami mindjárt feltűnt, az az elszántság. Mind fenn a színpadon, mind lenn a küzdőtéren első pillantásra látszott, hogy nem szórakozni jöttek ide. Itt munka folyt. A Paradise Lostnak mázlija volt, a szerdai Suede-koncerttel szemben úgy szólt a lábdob, hogy még a századik sorban is remegett a lábam alatt a föld. A lelkes közönségnek azonban ez láthatóan tök mindegy volt, ők nem zenét hallgatni, hanem érezni jöttek. A melodikus metálnak az érzelem a lényege. Az egészet belengi egy ilyen melankolikus izé, mintha a Cure játszana keményebben. Rövid szám nincs, csak folyamatos, félig lemerült elemes walkmanre emlékeztető lassú darálás, tökéletesen párosítva a szubböfögés énekhanggal. Aki szereti, annak nagyon bejött, ez látszott a koncert utáni vert seregen, aki meg nem, az örülhet, hogy legalább nem a Metallicát kellett végignéznie.«

És még egy adat: http://www.paradiselost.co.uk – csak rajongóknak!

A fentebb idézett kartársnak (nem Tarlós úrra gondolok, neki még néhány évig egyébként is mosakodnia kell, hogy bűnbocsánatot, illetve teljes búcsút nyerjen…!) igen sok mindenben igaza van, leginkább azért, mert egyetértek vele, s tulajdonképpen ezért is idéztem. De be kell vallanom, hogy annyi internetes anyagot gyűjtöttem össze a Szigettel kapcsolatban amúgy unglobál, hogy igazából nem is kellene írnom, csak tálalni, ami megvan… Amolyan jóvágású idegenvezető módjára… A piacról hazafele menet, a röcsögefalvai Juliska néni kosarából elpotyogtatott, elveszített paradicsomok igazából egészen jó zenét játszanak, nem kell, hogy szó érje a ház elejét. Csakhogy egy dolgot a koncert után végképp nem értek: az a dallamos rock, amit játszanak, hogyan hozható összefüggésbe azzal a hörgéssel, torokköszörülős erőlködéssel, amit az énekes produkált?

Zenei hangzásviláguk szinte semmiféle összefüggést nem mutat azzal a dark, fekete, sötét világgal, amilyen imidzset (image-et… nem, azt hiszem, imágót nem… azt aztán soha!) szeretnek magukra ölteni a fotószesönök alkalmával. Legsötétebb az egészben a színpad megvilágítása volt, a kötelező fekete ruhák, meg talán a lelkek… Nem igazán ismerem a dalaikat, mégis a róluk szóló ismertetők, kritikák alapján keményvonalas black’n’trasher, dark hangzásvilágra éleztem ki hallójárataimat, a legjavától a velejéig ható metálra. És mintha két szék között pottyantam volna fenékre (ahogy haverom meg is tette mellettem… de ő a számára ekkor már túl sok sör miatt…), amolyan lötyögős rocktól(?), meg az énekes asztmarohamától (a színpadon kapta el szegényt…!) ugyanis több nemigen szivárgott le a színpadról.

Csak a lábdob volt dögerős. A szívem azóta valami egészen szokatlan ritmusban ver… Ritmusváltást, ritmuszavart doboltak beléje. Talán ez a legjobb az egészben.” (Paradise Lost, Ketchup is the Winner!, Képes Ifjúság, 1999. szeptember 15.)

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2009. január 19-i számában